2017. június 19.

egy újabb tanév vége


Szerethető kamaszok facebook oldaláról:


"Az is lényeges, hogy ti mint szülők mit vártok el a gyerekeitektől. Segítetek levenni a válláról egy csomó megfelelni akarást, és biztatjátok, terelgetitek, hogy azt fejlessze magában, amit szeret, vagy azt követeltek meg, hogy kitűnő legyen? A gyerekek egy része annyira okos, hogy mint a szivacs a vizet, úgy szívja magába az információt. Elég csak figyelnie, tanulnia sem kell otthon. Szuper! Nagyszerű! A másik részük meg hazamegy, és két-három-négy órán át gyakorol, tanul, azután pedig szorong, ha valamit nem tud. Az ilyen gyerekből ugyanilyen, rettegő és megfelelni akaró felnőtt lesz, ami előbb-utóbb megbosszulja önmagát, mert a lelket nem lehet becsapni. Szóval, ne szívjátok a vérét! Ne akarjátok, hogy kitűnő tanuló legyen! Örüljetek, ha ez könnyedén megy, de ne várjátok el!"
(Soma mamagésa)


"Kamaszkorban könnyebben megszerezhetők és tartósabbak az emlékek, mint felnőttkorban. Erről nem szabad megfeledkeznünk! Kamaszkorban kell megtalálnunk az erősségeinket és kiaknáznunk a kialakuló tehetséget. Ekkor számíthatunk a legjobb eredményekre a tanulási és érzelmi problémák megoldásával kapcsolatban."
(Frances E. Jensen)

Mai ige facebook oldaláról:


„Ne tedd tönkre azt, amid van, azzal, hogy vágysz valamire, amid nincs! Ne feledd, egykor arra vágytál, amid most van.”


Szóval én ezidáig csendes élharcos, nem konfrontálódó pedagógus édesanya voltam, és általában nem mondtam el a véleményemet az egész bizonyítványról, osztályozásról. PL.hogy nem követtem a lefotózott és  közzétett iratokat. A pedagógusokat is elfogadtam, még senkit nem akartam kirúgatni, eltávolítani az gyerekeim tanárai közül (más szülőtársakkal ellentétben), még azt sem aki lehülyézte a gyereket. Az én gyerekemet.  És próbáltam, próbálom megkeresni a gyerekeimben a tehetséget, a motivációt, meg ilyen gyönyörű dolgokat, és bőszen helyeseltem, amikor Kriszti ismerősöm egy pedagógiai cikk kapcsán megfogalmazta, hogy a lányok többségét a szorgalmuk, a hozzáállásuk menti meg a tanulmányi kudarcoktól, vagy a rosszabb jegyektől. Már akit megment, mindenesetre a saját véleményem, hogy a Lányok között könnyebb ilyen hozzáállást találni.

A fenti idézeteket egymás után pár perces különbséggel olvastam csütörtökön, a tanítás utolsó napján. Azaz az egyik gyerek utolsójáén, mert a másik gyereknél valahogy minden másképpen van.
Merthogy van egyik gyerekem és a másik gyerekem. Igen, próbáltuk őket egyformán nevelgetni, terelgetni, segíteni, bár tény, hogy a hatalmas bizalmunk, miszerint megtanulták, kész a lecke etc... olykor bebuktuk- az egyiknél. Olykor, többször. Sőt, még a szeretnyelvekben is hiszek, szóval ez pipa a mai napig...

Érdekesek ezek a dolgok: tudom, hogy nem egyformák, a közelítés feléjük természetesen más volt. Nem egy gimnáziumba járnak, s így természetesen nem ugyanazok a tanáraik.Meg az iskola szellemisége sem. Mégha majdnem egyformának is kellene lennie. Néha úgy érzem, egyik állami. Vagy klikes. Az is érdekes, hogy soha nem néztem az osztályzatokat. A négyes magatartásra kimondottan büszke voltam, vagyok, mert legalább élnek a gyerekeim az iskolában is. Büszke vagyok magamra, hogy míg én, olykor féltem az osztályzatok miatti leszidástól és vonszoltam magam haza (csak egy dolgod van-tanulni!), addig a gyerekeim simán, mindenféle félelem nélkül hazaérnek. Nem zavart soha a nem kitűnőség, hiszen ismerem a gyerekeimet: nem érdekli őket minden tantárgy, nem tanulnak rájuk egyformán, és még azt is bevallom, nem is értenek minden reál tárgyat. De tudom, hogy vannak ilyen fiatalok, én is ismerek ilyen lányokat, sőt, még mosolygósak is, nem feszültségekkel telve élik a mindennapjaikat. 

Visszatérve az első idézetre, nem volt megfelelni-akarásra nevelés, soha nem szívtam a vérüket sem, de mégis eljött az a szakasz, hogy nem vagyok büszke a bizonyítványra. Az egyikre. Mert miközben az egyik élete eddigi legrosszabbját produkálta jókedvűen, a másik élete legjobbját jókedvűen. S itt mesélhetnék a gimnáziumok nehézségéről, hogy melyik hol tanul, melyik van előkelőbb helyen, meg ilyeneket, de felesleges, mert  nem (csak) ez a lényege ezeknek a gondolatoknak. Nem kitűnőkre vágyom, hanem  a hozzáállás megváltoztatására, a belátásra, még akkor is, ha kamaszok. Nem nemtörődöm családból származnak, akik lepasszolják a kéréseiket, akikkel nem beszélgetnek, s itt most direkt nem egyes számot írok, mert ugye mindegy is. 
S, hogy a második idézetre térjek, hogy kamaszkorukban megtalálják a tehetségüket, a kedvüket valami iránt, s hogy higgyék el maguknak, hogy kisebb-nagyobb befektetéssel lehetséges már siker. Nem könnyű, hiába kínálunk fel nekik lehetőségeket. Nem csak lehetőségek és alkalmak kellenek, hanem hozzáállás is. Ezt lássa be főleg egyik, kicsit a másik is. Vagy a másik nagyon és az egyik kicsit. Mindegy is, általánosságban próbálok fogalmazni.

S, talán megérti legalább egy olvasó, hogy miről beszélek, de ne csak azt szajkózzuk, hogy nem kell kitűnő bizonyítvány. Mert persze, hogy nem kell. Ezt mondom én is- sokszor. Vannak szülők, akik ezt mantrázva, azaz, hogy a gyerek engem örökölt, az én képességeimet, nekem sem ment, legalább nem szívbajosan szorongó stb. simán elfogadják a gyengébb osztályzatot. Vannak családok, ahol mást képviselnek a szülők származás, lazaság, hozzáállás vagy egyebek miatt. Meg vannak a sokak által ismertetett magas elvárások tanulásban, sportban, aztán meg lesz ami lesz. S azt is tudom, hogy egy beteg, vagy fogyatékkal élő gyermeket nevelő szülő örülne annak, ami van nekünk a bizonyítványban, mert legalább van esze, feje, lehetősége, de lehet, hogy az a gyerek pozitívabban áll is hozzá a dolgokhoz. S itt a harmadik idézet is.....vágyni vagy nem vágyni. Én vágyom, és remélem hogy eljön a pillanat, amikor nem csak én fogok vágyni, s a vágyakat tettek is követni fogják.

Kérem Istentől az iránymutatást. Mindegyikünk számára. A többi képességbeli dolog.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...