2016. február 23.

Elnagyolt kivonat könyvekről

Tetszik ez a cím. :) Nem kedvelem a többeknél látott "zanzásított" kifejezést, egyszerűen zavar a szó, így én inkább a jelentését használom. 
Amikor régen a blogot elkezdtem, mindig azt mondogattam, hogy magamnak írom, nem érdekelnek a statisztikák, kik nézik, hogy tízen vagy százan, vagy ezren. Akkor meg akartak győzni engem, hogy majd érdekelni fog. Nem jött be, mert még akkor sem érdekelt, amikor recenziókat írtam. Soha nem számoltam a kattintgatásokat, s még azt sem tudom, mikor kezdtem blogolni. A recenziókat szép lassan befejeztem, egyszerűen teher lett olvasni. Tudom, hogy örültem az ingyen könyveknek, de hú, de sokszor mellényúltam hogy mégsem én voltam a célcsoport. Pedig az amazon és a goodreads véleményeit is nézegettem, hogy könnyebb legyen. Szóval teher lett. S aztán, amikor ismét több lett az időm, már nem éreztem késztetést az írásra, s végre megint azt mondhatom, hogy csakis magamnak írom ezeket az "elnagyolt kivonatokat". Amelyek lehetnek rosszak, felületesek, olvashatatlanok is. Így most három könyvet jegyzek ide emlékeztetőnek. Egy szóval: összetörve. 

2016. február 22.

Mostanában-mindennapok #sok

Forrongó hangulatok, lázadó indulatok a pedagógusoknál. Én nem alkotok véleményt- legalábbis egyelőre. Amúgy is negatív hangulatban vagyok a portfóliómmal kapcsolatban. Az indikátorkeresés kapcsán rájöttem a nagy hiányosságokra és megtaláltam a hibákat is. Ezek miatt -is- állandóan őrültségeket álmodok a minősítéssel kapcsolatban.
Ááájjj.

Egyébként lappang bennem valami vírus vagy ..icus, még nem tört nagyon felszínre, de enyhe K.O.*t kaptam. Fekszem, alszom, alszom, fekszem, nézek ki a fejemből.

+1 egyébként pedig jól vagyok. Ha eltekintek a fenti két dologtól, elolvastam most hirtelenjében három könyvet, nem sok kedvem van írni róluk, sajnálom rájuk az időt. A gondolkodásra is sajnálom. Egész jók voltak, legalábbis lekötöttek ebben a fene-nagy-szenvedésben.

A napsütésről, egyéb boldogságokról nem én szoktam írni. hihi. De egyszer biztos fogok, de most passzivitásba menekültem.

Egyébként pedig szombatra Kowalsky koncertjegyem van. Kaptam. :)



*andi-ölelés*

2016. február 15.

Gondolatok a jelenlegi gondolataim és egy poszt kapcsán- siralom és virtualitás

Annyira jó posztot olvastam Szilvinél!!! 
Idézet tőle linkelve:
S, ha arra gondolok, hogy én is hasonlókon rágódtam tegnap, akkor még meg is lepődöm. Pedig én nem is olvastam Virginia Wolfot. Lehet, hogy kellene. Vagy az is lehet, hogy Szilvi atmoszféráját magammal hoztam a Népligettől. Vagy csak a véletlenek egybeestek. 
Merthogy én nem böjtölök, sem így, sem úgy, nincsenek megvonási tüneteim, de általában mindig eljön az idő, amikor vissza szeretnék vonulni, amikor magamban szeretnék lenni, és nem azért, hogy én más legyek, az átlagtól eltérő legyek, de még azt sem mondhatom, hogy azért, hogy a gyerekeimnek példát mutassak. Mondjuk ebben azért van valami. Egyszerűen azért van a vonulhatnék, mert rájövök, hogy alig néhány kapcsolatom ér valamit. Minek mutogassam magam, ha úgysem keresnek. Minek lájkolgassak, ha úgysem keresem. Szóval nem hibáztatok én senkit. Igazából elég jól megszűrtem egy időben a jelölgetéseket, meg tiltottam, kiiktattam, háttérbe vonultam stb.stb. Aztán mégis zavar valami.

2016. február 13.

Szegeden a Fruttikkal, de nem a fruttistákkal



21,23: Kb. éppen a percekben kezdődött a mai szegedi Vad Fruttik koncert. Mi tegnap voltunk a cuki Bozs segítségével. Köszönöm!
A rövid története ennek a koncertnek:
Január elején bejelöltem a közösségin, hogy érdekel a szegedi koncert, és arra gondoltam, hogy Neela szokásos, tavaszi meglátogatását megpróbálom előrébb hozni, meglátogatom őt, és közben elmegyek koncertre. Már régebben rájöttem, hogy akár elmegyek egyedül, ha szükségesnek érzem. A lényeg, hogy Bozs barátnőm meglátta, hogy a koncert "érdekel", és felajánlotta, hogy levisz Szegedre, mert kedve van kirándulni. (Ebből semmi nem lett. :D ) Egy nappal később a lényeges kérdésekre választ kaptam: a pénteki koncertre megyek, Szilvi is jön, és még néhány nap múlva megvolt a szállás is. Köszi Anita!
Munka, utazás, megérkezés, beszélgetés, koncert (Bozs szegedi társasozás), alvás, eső, beszélgetés, utazás, itthon.


A koncert? Érdekes élményeim lettek...

2016. február 7.

Ava Dellaira: Kedves Halottak!

"- Nem volt igazam.
-Miben?
-Abban, amit az emberek megmentéséről mondtam neked. Te gondolhatod azt, hogy igaz, mert akarhatod, hogy valaki más mentsen meg, vagy borzasztóan szeretnél  megmenteni valakit. De mások nem menthetnek meg...magadtól nem. Elalszol hegyek lábánál és a hegyekből jön a farkas. Te pedig azt reméled, hogy valaki majd fölver. Vagy elzavarja a farkast. Vagy lelövi. De amikor rájössz, hogy a farkas benned van, akkor tudni fogod, hogy nem menekülhetsz előle. Senki, akit szeretsz nem ölheti meg a farkast, mert az is te vagy. Látni fogják, hogy a te arcodat viseli, és nem adják le a lövést (....)
Laurel..úgysem menthetted volna meg a nővéredet. Viszont magadat meg kell mentened."

Kedves Halottak!

Nekem még soha nem jutott eszembe, hogy nektek írjak levelet. Még soha nem voltam annyira egyedül, hogy elhunyt rokonaimhoz forduljak. Még soha nem halt meg olyan valakim, hozzátartozóm, hogy levelet kellett volna írnom neki, vagy bárki másnak a nagy magányomban és a hatalmas fájdalmamban, és még soha nem halt meg olyan kedvenc előadóm, az előadóművészet bármilyen területéről, akinek halálát ne tudtam volna feldolgozni. 
De inkább maradok a másodiknál, hiszen a kb. 15 éves Laurel imádott nővérét, a középiskolás May-t vesztette el. A példaképet, a barátot, a testvért, a jókedvet. S bár szüleik házassága még May életében félbe szakadni látszott, a tragédia mg inkább elszakította a családtagokat egymástól. Így Laurel édesapjánál és anyai nagynénjénél éldegélt, míg az anya a messzi Kaliforniába húzott el.

Laurel egy dolgozat ötletéből kiindulva írta le a jelen eseményeit, a múlt eseményeivel összedolgozva a kedvenc, a kedves, de már elhunyt rocksztároknak, mint pl. Kurt Cobain, Jim Morrison, Janis Joplin, vagy éppen színészeknek stb. (River Phoenix...), de már a könyv elején fogni kezdtem a fejemet, hogy vajon mi történhetett May-jel, Laurel-lel, hogy gondolkodás nélkül iszik, bulizik, elszökik, lóg az iskolából stb. A szívem szakad meg, ha fiatalokat látok szétszéledni, szétesni, akik azt érzik, hogy otthon nem találják meg a békét, a segítséget. Akik nem mernek segítséget kérni, nem mernek őszintének lenni. Laurel csak írta a leveleit, közben pedig az olvasó számára is kiderült az igazság. 

Ó, te lány! Gyere ide, hogy megölelhesselek!

Ahogy olvastam a könyvet, olykor kicsit messzebb kerültek a gondolataim a lányommal egykorú Laurel-től. Túl mély lenne egy az egyben megfogalmaznom ezt, mégis valahogy szeretném magamnak legyezni... rébuszokban kellene beszélnem, mivel naplót nem írok.
Ahogy a Nirvana, a Doors, Janis Joplin, Amy Winehouse zenéiről, életeikről volt szó a lapokon, hogy a zenék és szövegeik mit is jelentenek a lánynak, vagy éppen az énekeseknek, eszembe jutott, hogy nekem mit ad egy szeretett zene. Hogy, amikor senki nem vigasztal meg, (nem tud, nem akar, nem hagyom magam, meg sem próbálja stb.) akkor mennyire szükségem van rá:  zenére. S, hogy ezek a zenék hogyan is születnek sok esetben? Miben és hogyan haltak meg sokan  a fent említettek közül? Gyógyszer-túladagolás, drog-túladagolás, pia..... Fájdalmasan, s ha ezeknek az embereknek az életük mögé nézünk, talán nem is csodálkozunk: sem a zenéiken, sem pedig a halálukon. 

Laurel olyannyira szenvedett, s olyannyira egyedül szenvedett, hogy inkább azon csodálkoztam, hogy ez a kamasz lány eddig bírta, vagy, hogy sikerült neki. "sikerült" így idézőjellel, mert így annyira gáz... Sikerült túlélnie az életét? vagy ezt az évet? vagy a magányt?- mert bárhogy s nézem az volt.


Ó, te lány! Gyere ide, hogy megölelhesselek!


Annak a filozofálgatásába pedig bele sem merülök, hogy soha nem beszélnek a szülők a gyerekekkel, vagy nem eleget, vagy nem jól.  Vagy passz.
Azt sem fejtem ki, hogy Laurel  gondolatait, fogalmazását nem egy 15 éveshez társítottam. De elhiszem, hogy lehetséges, de ezt mindig megkérdőjelezem.
Örülök, hogy ezer+1 éve nem csillagozok, mert nem is tudom hányat adnék rá? Lekötött, ilyen tartalom nem "tetszhet", de mivel megkapta az "elgondolkodtató" címkét, így ajánlom is. Szülőknek, hogy együtt elemezhessük ki az elrontott kapcsolatokat, s fiatal kamaszoknak, hogy lássák  be, nem jó egyedül. S természetesen a Lányomnak, mert vele jó beszélgetni az ilyen történetekről.

2016. február 2.

Könyvek és filmek mostanában..sorozatgyilkossal, elefántokkal, lányokkal és Jack-kel

Kezdeném ott, hogy elolvastam a Nem vagyok sorozatgyilkos című  könyvet, azaz sorozat első részét. Olyan régen ajánlotta valaki, hogy nem is emlékszem már, hogy ki, de elkezdtem olvasni. ( januári jó kezdet után megtorpantam olvasás-ügyileg. Fáradtság miatt. Ha álmos vagyok nem tudok olvasni, ha 10 percem van, azzal nem haladok, s amikor az Iskola a határonnal, Ottlikkal sem haladtam, kerestem egy "könnyebbet", jobban csúszót). S még érdekelni is kezdett a srác jelleme: miért érdeklődik a sorozatgyilkosok után, milyen a kapcsolata a pszichológusával. Tényleg érdekelt. Izgultam, s reméltem, hogy megfejti a kisvárosi talányt..................aztán kiderült egy s más. Mint derült égből villámcsapásként kezdtem utálni a könyvet. Egy percig gondolkodtam akkor, hogy folytassam-e? Aztán nem hagyott nyugodni, de gyorsan túl akartam lenni... Most azt nem tudom, hogy érdekeljen-e a folytatás, hiszen lehetséges, hogy éppen most jönne az, amit szerettem volna.....
Beleestem a csapdába. :)
Fülszöveget nem szoktam végigolvasni, hiszen spoilerekkel találkozhatok, így az első sorok meg is győztek, hogy jó lesz ez nekem:

"John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim. 

A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.
John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…"

Időrendben utána jött A szoba (The Room) című film, amit muszáj volt a bemutató hetében megnéznem. Vajon mennyire szerettem a könyvet, ha én, a moziba nem járó lény, rohant a moziba. Egyedül, mert a család feliratosan nem hajlandó megnézni. Most, amikor visszaolvastam a könyv posztját, ugyanezt gondolom. A könyv is jó volt, bár tudom, hogy a második felével voltak problémáim, s a filmet is jól elkészítették. Persze nem olyan hosszú, de a lényeg érződik. Könnyeztem, sírtam, és külön köszönet, hogy intelligens moziközönséggel láthattam. Mellettem, mindkét oldalon kukoricáztak, de olyan halkan, hogy semmi nem volt zavaró.

Ma befejeztem az Elefántsuttogó könyvet, nos, azon is könnyeztem többször is. Amúgy is mindig könnyezek, képes vagyok mindenen sírni, de az állatok viszontagságain, fájdalmain, halálán dupla intenzitással. Az elefántsuttogóban olvasott elefántos sztorik csak megerősítettek a J.Picoult Találj rám könyve kapcsán szerzett elefánt-szeretetemben, hogy azóta nem szeretek cirkuszba menni, sőt a mai naptól még egy hangyát sem szeretnék az ovis csoportomba a zöld-ovi kapcsán. Nem és nem!
Inkább mennék szafarira, és lennék állatgondozó, és barátkoznék elefántokkal. Bár reszketnék és rettegnék a kígyóktól, krokodiloktól, de olyan jó lenne kicsit kikerülni ebből a taposómalomból. 
Az elefántok, s a rezervátum minden lakója elkápráztatott, még a hiénák is. Az a malac, aki Max-et bántotta, ő nem. Nem tudok a könyvről írni, s talán nem is akarok. Ismeritek magatokat: h vágytok a természetbe, az ismeretlen Afrikába, ha nem unatkoztok, hogy egy vadőr várakozásáról olvasgattok, vagy éppen a kerítés építéséről, akkor kezdjetek bele, nem  fogtok csalódni!

S végül: megnéztem a Mustang c.filmet. A Saul fia egyik vetélytársa, más, nagyon más, s nekem jobban is tetszett. Nem vagyok műértő, nem kívánom a Mustang-nak az Oscart, mert nagyon örülnék ha Nemes Jeles és csapata nyerné, de attól nekem nem tetszett, a Mustang pedig igen. Nagyon mai, és félelmetes, hogy ilyenek megtörténnek, sőt még ennél cifrábbak is. 


5 török lánytestvér (kb.12-18 között),  akiket nagymamájuk és nagybátyjuk nevel 10 éve, szüleik halála óta. Vidámak, boldogak, iskolába járnak, mígnem egyszer csak nem tetszik ez a viselkedés a két felnőttnek, így a lakásba kényszerítik őket, elszakítják őket barátaktól, s elkezdik őket férjhez adni...... a -régi?- török szokás szerint.
Elgondolkodtató, és rémisztő a véres lepedő hiányával, a lázadással, az ablakon kiszökésekkel, a szüzességgel... és eszembe is jutott hirtelen, hogy ma amikor egy iskola/óvodapszichológiával kapcsolatos előadássorozatra mentem, a troli megállójában két kibontott terhességi tesztet láttam az ülőkén...nem néztem meg az eredményt, de kíváncsi lettem volna rá, hogy vajon örült-e az illető, ha már ilyen körülmények derítette ki az igazságot a reggeli órákban...... Ez a 21.század, és a török lányok élete is az.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...