2016. szeptember 19.

Lionel Shriver: Nagytestvér

Én annyira nagyon örülök, hogy végre befejeztem az egyik olvasott könyvet! Tényleg!



S végül kicsit más, mint amire számítottam. Már Kevin félrecsúszott élete után is megtudtam, hogy Shriver jól ír, érdekesen ír, aztán a végén még lehet is valami furcsaság, csavar, extra izgalom, elképedés, meg ilyenek. 

Most Edison a nagy testvér, vagy Nagytestvér történetét írta meg L.S., s igazán elgondolkodtam néhány dolgon. Miközben haladtam az oldalakkal, a saját ételekkel,  étkezéssel való kapcsolatom, az ismerősök, család ezekkel való kapcsolata is fel- felvillant.
Hogy ne szaladjak előre a gondolataimmal, a történetről annyit kell tudni, hogy Pandora le szeretné fogyasztani a nagyon meghízott bátyját, aki váratlanul felbukkant Pandora és családja lakásában. Két hónapig nézik, ahogy Edison eszik, zabál, tömi magát, alig mozdul, s mivel Pandora férje, a sógor pedig éppen a másik véglet az überegészséges kajáival és sportos életével, így elég nagy konfliktusok adódnak. Egyik oldalon: hiszen ő a testvérem! A másikon pedig: hiszen ő a férjem!
Hányszor, de hányszor mondjuk vagy éppen halljuk azt, hogy a rokonainkat nem tudjuk megválasztani!- s mégis, hányan vagyunk, akiknek a lelkiismerete megszólal, hogy segítsünk, ha tudunk!- s éppen ezért elgondolkodtató a könyv utolsó, 3. fejezete.

Testvér vagy férj?
Fogadjuk el magukat olyannak, amilyenek vagyunk, hízzunk, együnk, vagy próbáljunk meg tenni ellene?

Ez a téma elég kényes, és elég személyes, s hiába személyes ez a blog, mégsem írom le a magammal kapcsolatos teóriáimat. Visszamehetnék addig, hogy hányszor hallottam a vastagcsontúságomról pl, vagy, hogy mennyire szeretek ülni, és mennyire nem érzek késztetést a mozgásra! :) Maradjunk annyiban, hogy az ideális BMI-m, a középérték az a szám, amikor én a legvékonyabb voltam, és akkor tényleg az voltam a minimál méretű gatyáimmal, és sokak szerint tök betegnek néztem ki,  alig ettem, akkor sem volt a BMI-m a minimális, 18,5 határon. Ahhoz még 6 (!)kilóval kevesebbnek kellett volna lennem. :) Most még benne vagyok a normálban, de ki tudja meddig? :D Azért figyelek...megterhelő kiadás új ruhákat venni...

Sok mindenen keresztülmennek a hízásra hajlamosak, a hízni nem tudók, a népbetegségben, azaz az inzulin-rezisztenciában szenvedők, a különböző diétában hívők, az el nem fogadottak, stb.

Edison kb. 175kg. Nem tudom, az mekkora, de nagy. Emberként nem ismerem, nem tudom milyen a jelleme, de biztos nem bírnám nézni, ahogy töm mindent magába. Engem megőrjít, ha valaki állandóan eszik. Még a saját gyerekem is megőrjít, ha állandóan éhes, enni akar, megkíván valamit.

Nekem az evés ösztönszükséglet. Együnk, mert enni kell, sokszor tök mindegy, hogy mit. Nem is szeretek főzni. De szoktam jókat, és abból többet szem, ez tény. Az is tény, hogy a palacsintát megszámolatlanul eszem. Eltelít, aztán folytatom. Szóval nem ítélkezem, csak nem értem a fene nagy zabálásokat. A saját családomban sem. Nem értem, hogy azért mert karácsony van, hogy lehet háromszor annyit enni. Egyszerre, hiszen a sütiket meg kell kóstolni, szépen sorban és lassan. Szóval nem értek én sok mindent, de azt tudom, hogy a duci emberek között is vannak fantasztikus emberek. És a hízás ált. nem beszélgetés téma, legalábbis nekem tök unalmas. És ahogy itt nem írok magamról, az ember nem annyira kérdezi a másikat a hízásról. Csak a fogyást dicsérjük, ha van miből, ill. aggódunk, ha nincs miből. A hízást elnézzük a másiknak, max. a háttérben gondolkodunk vagy............... nem.

Pandora segíteni akart Edisonnak. Vajon sikerült neki? 386 font testsúly nagyon sok!

"Nézd, haver, tudom, hogy kövér vagyok. .. De ahogy te mondod, az olyan, mintha egy rakás szar lennék. Ez nem jellemzés, hanem ítélet. Mintha valami förtelem lennék, a világegyetem minden gonoszságának és romlottságának forrása."


Egyébként pedig Pandorának igaza van: "..túl sokat törődsz azzal, hogy mások mit gondolnak rólad", "A szám, ami azon a bizonyos kijelzőn megjelenik, egyenesen a személyiségemről hoz ítéletet"- tényleg? Ti is így gondoljátok?
S végül, "halálosan meguntuk, hogy azon idegeskedjünk, mit szabad enni, és mit nem."- Megyek is, és sütök egy tepsi süteményt!

De azt is vállalom, hogy nem minden családtagom bír engem ilyen szempontból..., mert én szólok, ha nem kellene többet... Szemét vagyok. Mert ők nem szólnak nekem, mert nem akarnak megbántani? Jó ez így?
Hol van és meddig tart a felelősségünk a családunk iránt?

6 megjegyzés:

  1. Nem gondolom, hogy szemétség, ha szólsz, inkább törődés, még ha nem is a megszokott fajta. Nekem sokszor szólnak és be kell látnom, hogy nem véletlenül és hogy ez nem rossz. Csak annyira öntudatos és egoista a társadalom, és annyi az álszemérem, hogy nem elfogadott, hogy szóljunk ilyenért. Mert mindenkinek joga van, ugye. Meg carpe diem. De vannak gyerekeink, meg hozzátartozóink is, ugye, akiket nem akarunk kellemetlen helyzetbe hozni - majd, egyszer. Meg nyilván magunkat sem. Ez ügyben én eléggé jövőbe tekintő vagyok és nem szeretnék úgy járni, ahogy a családban jártak már sajnos elhízottak (Nimánál leírtam hsz-ban)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Csak az a nehéz, hogyha ezzel egyedül vagy. Mert akkor senki nem támogat, hanem elítél, hogy ítélkezem. Vagy valami ilyesmi. Nehéz ez a kérdés, főleg, ha az évek számának a növekedésével te és a tested is változtok.

      Törlés
    2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
  2. váá, ez a "nem ítélkezés" az egyik vesszőparipám. ezt is azért találták ki, hogy mindenki csinálhasson amit csak akar, ne legyen róla véleménye senkinek, mert az esetleg rosszul esik... amúgy nyilván változunk és ezt el tudom fogadni, de azért a végtelenségig ne változzunk már :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na, remélem meggyógyulsz, aztán jól megbeszéljük ezt is. :)

      Törlés
    2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...