2016. július 16.

Paula Hawkins: A lány a vonaton

Ooooóóóóó.
Átestem ezen a könyvön.
Majdnem szó szerint átestem.
Az az igazság, hogy az első gondolataim egyike az volt, hogy a régi érában, még a rendszerváltás előtt a kevés tévénézési lehetőségek időszakában, sokszor hangzott el anyukám szájából egy-egy unalmas krimi nézése közben, hogy ".................ja, ez csak egy szokásos francia/angol film!" Ez nagyon bennem maradt, hogy nem kedvelte ezeket a krimiket. Kb. így éreztem magam, hogy visszamaradt egy régi ilyesféle valami.

A második gondolatom a gagyi fogalmazás volt. Unalmas,

A harmadik gondolatom az lehetett, hogy a film akár jobb is lehet ennél. 

A sokadik gondolatom az volt, hogy ez letehetetlen, szerintem csak azért olvastam el a végéig, mert volt időm, és láttam előre, hogy ezzel hamar végzek.

A sokadik+ gondolatom végül az volt, hogy én bevallottan bírtam a Holtodiglan könyvet, ez meg sem közelíti azt.

Egyszóval simán kihagyható könyv. Ha mégis elolvasnád, mert a megosztó vélemények nagyon érdekelnek, akkor hamar átesel rajta. Nosza!

S, ha még írnom kellene a könyvről néhány mondatot, akkor most bemásolom a fülszöveget, ami kicsit kisegít (?):

"Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra. 
És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.
A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.
Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton!"

Gyorsan el is kapom ezt a fonalat....lány. Ő egy alkoholista elvált asszony. Lány a lányom. Például.

Ő, az ingázó asszony egy beteges, magába forduló alkoholista, aki nem csak az alkoholba, hanem az önsajnálatba menekül. Nem vagyok otthon az alkoholisták függőségében. Nekem ők (is) nehezen megérthetők. Főleg, hogy Rachel is "látta" önmagát, s sokszor szégyellte is.

A történet? Mi az amit látott, s mi az ami miatt lépéseket tett? Hát kérem egy banális dolog, nevetséges, én úgy, de úgy elhajtottam volna őt! Riley rendőrnő látta ezt jól, hogy nincs semmi az életében, így fontoskodik, és csinál magának programot, problémát, és nem foglalkozik vele, hogy kin gázol keresztül. Én nem kedveltem, beteg, nem beteg, *tökmindegy*. Azért nehogy piedesztálra emeljem, mert végre, kis segítségekkel emlékezni kezdett! Szánalmas, beteges, amilyen az élete.

"Zavarban vagyok, ez az életem: rendetlen, lepukkant, jelentéktelen. Nem irigylésre méltó."

Nem tetszett, thrillernek, érzelmi huzavonának kellett volna lennie, vajon mi van Megan-nel? Vajon mi lesz? Vörös hajú? Gintonic, bor, egyebek? Cathy türelme? 

Hazudnék, ha nem érdekelt volna a vége, mert érdekelt. Gyorsan olvastam. Bár az elején volt egy ötletem, aztán ezt hamar elvetettem, hiszen egyértelmű lett volna. Aztán a vége? Kellett volna egy nagy Ász, egy védhetetlen lecsapás, helyette lett egy hosszú oda-vissza game. Izgalom kevés, alig, nyugalommal nyugtázva, hogy ez sem történt, így sem történt, Rachel megint részeg, megint vonatozik, és még mindig kuszák és egyszerűek a gondolatai és Hawkins szavai sem bonyolultak.

Pedig jó lehetett volna, a több szemszög megvan benne, izgalom nyomokban de ennyi. 

Ha osztályoznom kellene 2/3-3*.

A filmet biztosan meg fogom nézni. Egyszer valamikor.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...