2016. május 16.

Párnaember a Radnótiban


Tegnap színházban voltam, egyedül. Többen furcsállották ezt, mármint, hogy egyedül megyek, de engem nem zavar csak annyiban, hogy az első benyomásaimat nem tudom megbeszélni senkivel.
Szóval színház, egyedül. Még áprilisban, a költészet napja környékén félárasan akciózott a Radnóti Színház, akkor találtam ezt A párnaember előadást. A hűtőn árválkodott szegény magányos jegyem, és majdnem ott is maradt. Még fél5-kor is az órát néztem, hogy kiposztoljam-e elmenne-e valaki, de nem vitt rá a lélek. Nehezen indultam el az egész napi punnyadásból.

De...........................!
Nagyon jó volt. Na jó, ezt nem írhatom, inkább úgy fogalmazok, hogy nagyon tetszett! A történet nagyon beteg, Tarantino is eszembe jutott közben, véres, szemét, kegyetlen, ennek még nem kellene tetszenie, de sajnos mégis. A tetszéshez viszont kellenek a színészek is. Ők pedig hű+há! Fantasztikusak  egytől-egyig. Kedvtelenség után mégis nagyobb lelkesedéssel indultam útnak, mert megtudtam, hogy Rusznák Andrást ismét látom, és végre nem üvöltözött. Schneidert is szeretem, Pál Andrásra nem emlékeztem máshonnan, aztán a megszólalása, kiejtése, hangja és beszédsebessége együtt eszembe juttatta a Karamozov testvéreket. Na, én PA-ba beleszerelmesedtem az éjjel: a játékába, a hangjába, arcába. Megyek én még a Radnótiba!

Összegzés: a korrupt valóság, a családon belüli erőszak nem újdonságok, a szemétkedések mindenhol megjelen(het)nek, de ott lehet a fény, a szeretet, az összetartozás, a melegség, találd meg, használd ki, ismer meg............... komolyan, igazian, nem érdekből. Elgondolkodtató látottak, felvállalások, testvérség.

A színház oldaláról másolt tartalom: Martin McDonagh-nak Olivier-díjas színdarabja egy meg nem nevezett rendőrállamban játszódik. Katuriant, az írót többszörös gyerekgyilkosság vádjával hallgatja ki Tupolski és Ariel – a jó és a rossz zsaru –, ugyanis bizarr, horrorisztikus témájú novellái gyanúsan sok esetben válnak valósággá a városban. A kihallgatás során fény derül Katurian és szellemileg visszamaradott fivére, Michal zaklatott gyerekkorára, és ahogy halad előre a történet, a nyomozók valódi arcát, múltját, motivációit is megismerjük.

A párnaember egy megrázó történet a művészetről és annak vélt vagy valós hatásáról; a tükörről, amit elénk tart. Látjuk-e magunkat ebben a tükörben akkor is, ha szörnyetegnek mutat? Képesek vagyunk-e belenézni ebbe a tükörbe? Vagy eltartjuk magunktól és nem akarunk szembesülni azzal, amit ott látunk? Mi a valóság? Mi a fikció? Egy történet a szeretetről és annak hiányáról. A körülöttünk lévő bizonytalanságról és a bennünk lévő bizonytalanságról, ami miatt történetekbe kapaszkodunk. Szép és kegyetlen történetekbe. Ez lehet egy egyszerű novelláskötet, de lehet a Biblia is...

(Egyébként pedig az első sorból szeretném még egyszer megnézni ezt az előadást, mert első felvonásban egy folyamatosan, jobbra-balra fejét döntő férfi zavart, a másodikban pedig egy hatalmas hölgy, akinek még olykor az az ötlete volt, hogy a kedvesével, összedugva fejeiket, megbeszéli a gondolatait-éppen előttem.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...