2016. január 11.

Jane Shemilt: Lányom



"Amikor a tizenöt éves Naomi az iskolai színjátszó kör előadása után nyomtalanul eltűnik, az édesanyja, Jenny rádöbben, talán nem is ismeri a lányát igazán…

Egy évvel később még mindig nem bukkantak a kamasz lány nyomára. Az eltűnés napját követő sokk szétzilálja Jenny ideálisnak tűnő életét, a családja széthullik. És bár a nyomok már kihűltek, az asszony számára a kutatás csak most kezdődik. Hiába telt el egy esztendő, szentül hiszi, hogy csak úgy bukkanhat a lányára, ha megtanul bízni benne, odafigyelni rá, visszapörgetve életük napjait. Válaszokat keres – és az igazságot, azt, amit eddig külön-külön éltek meg, de amit közösen, együtt megértve újra egymásra találhatnak. Vagy éppen az igazság lesz az, ami végleg elszakítja őket egymástól?

Jane Shemilt regénye egyszerre fájdalmas és felemelő nyomozás, amely a szülői szeretet és oda nem figyelés minden rezdülését árnyaltan, szívszorítóan ábrázolja. Olyan utat jár be, amely megejtően emberi, ám minden nehézsége ellenére megbékélést hozó felismerést ígér." (fülszöveg)


"..minden a szülők hibája, és mi vagyunk az ellenség. (..) Nem vigyáztunk rá eléggé, soha nem értünk rá."

Család.
Kinek mit jelent, kinek mi a fontos benne, ki, hogy látja a jó család fogalmát? Van akinek a család a fontos. Együtt.

Ez egy olyan szó, olyan fogalom, amely meghatározó az életemben. Nem, nem tervezek belemerülni a saját életembe, kit érdekel az, magamon kívül?- inkább az jutott eszembe, hogy hányféle szerkezetű, magatartású családot ismerek? Vagyis inkább milyen gyerekeket, és mennyire tudom felmérni a családjukban zajló folyamatokat?


Szerintem ítélkezni rossz dolog, mégis megteszem olykor. Azt gondolom, hogy csak egy mondat, hogy én másképpen csinálnám, hogy szerintem így-úgy kellene, de aztán eszembe jut, hogy tele vagyok hibákkal. Mi sem vagyunk tökéletesek. Vagyis én sem vagyok az. Én is tegnap olvastam, mert egy vasárnapi -váratlan- edzőmeccsre nem voltam hajlandó elmenni. Biztos zavarja a gyereket. Kicsit.

Dehogy elemzem ki magam, inkább arra gondolok, hogy mi, szülők, képesek vagyunk megideologizálni, hogy mit miért teszünk? Bevallom őszintén, pl. én játszáspárti vagyok és tévéellenes. Ezt én hangoztatom is, s szerencsére sikerült is eljutnunk egész sokáig a hétköznapi tévézés nélkül. Rengeteget játszottunk, és örülök, hogy az informatika csak nemrég tört be a gyerekeim életébe. Egyre kevesebb sikerrel, de ezt is korlátozni próbálom.

A könyv lényege a család. Ők így gondolták jónak: orvosként karriert csinálni, apa dolgozik reggeltől éjszakáig, anya kevesebbet, hogy azért ő otthon is legyen. Kocsi, jólét, klassz ház, takarítónő, külföldi nyaralások. Az élet zajlik a 3 gyerekkel. 15 éves lány, kicsit idősebb iker fiúk. Ójaj, hogy a játszmák elkerülése végett nem ismerjük a gyermekeinken zajló változásokat!? Hogy szemet hajtunk a 15 éves lányunk egyszer ivott, egyszer cigizett, egyszer kipróbálta a füvet, egyszer nézett ki úgy, mint egy örömlány..... dolgain? Elhisszük nekik, a gyerekeinknek, amit mondanak, mert bízunk bennük, töretlenül bízunk? Hogy előfordulhat olyan, hogy apa-anya nem mondja el a másiknak az életet meghatározó, gyerekkel kapcsolatos dolgokat?
Ójaj, el sem tudom képzelni!
Pedig tudom, hogy az anyák elvárása nagyobb lehet. De ne beszéljek általánosságban. Jenny -anya elvárásai nagyobbak voltak Naomival szemben, legalábbis ezt olvastam, de ő volt az, aki védelmébe vette Theot, az apával szemben, ő volt az, aki rugalmasabban kezelte Ed vészhelyzetét. Igen, ettől függetlenül, hátam mögött a saját, tökéletlen anyaságommal, mérges vagyok rá. Úgy haladnak el mellette az információhiánnyal teli napok, hogy már semmin nem csodálkozom. Hány és hány kallódó, délután a tereken, galerikben időt töltő lányt lehet látni, akik edzés és otthon helyett választják a másik hasonló típus társaságát?
Naomi elment. Elrabolták? Hogy és miért tűnt el? 

"Azt mondta, te a tökéltességet várod el, és nemcsak magadtól, hanem mindenki mástól is.."
"Nem akart csalódást okozni neked. Ezek az elvárások könnyítették meg, hogy hazudjon."

A lányom című könyv egy lélektani regény. Nekem nem krimi volt, hanem Jenny, az édesanya mély gondolataiba való beférkőzés. Ez adja a lehetőséget az ítélkezésre, a gondolkozásra, hogy mit kellett volna másképpen tennie, próbálkoznia. Ahogy ígérget saját magának is. Ha előkerül templomba fogok járni, jobban fogok rá figyelni. Na persze, a mókuskerék nem áll meg. Naomi már régen kilépett az anyja életéből, csak nem jutott idő, hogy ezt Jenny is észrevegye.

Ismét eszembe jutott a beszélgetés fontossága. Hogy ne csak a felmért, statisztikai adat szerinti 7 percünk legyen naponta a gyerekünkkel beszélgetni. Hogy szánjunk rájuk időt. Igen, előfordul olyan is, hogy valaki nem szeret beszélni, nem nyílik meg. Akkor csak én mesélek, és arról biztosítom a gyerekemet, hogy én mellette állok.

Bevallom, hogy én is félek. Két kamasz gyerek mellett..és igen, vannak elvárásaim. Olyanok, amik beleférnek az életükbe, az eszükbe. Mégsem csinálom jól, úgy érzem. Az elvárásaimmal. Pedig a tökéletesség elvárása messze áll tőlem.

Arról is elmondom a véleményemet, ha kérdezik, hogy nem tartom jó ötletnek, hogy rengeteg pénzt adnak családoknak, ha 3 gyermeket vállalnak. Biztosan lesznek olyanok, akik nem a gyerekek iránti szeretetből fognak gyereket vállalni. S akkor ők milyenekké válhatnak majd? Kényes téma.

A történet több idősíkon fut. A jelen ill. Naomi eltűnésének időszaka a meghatározóak. Az olvasás közben több lehetséges verziót is kitaláltam. Állandóan kombináltam a könnyed eltűnéstől a legthrilleresebb megoldásig. A tényleges vége is az eszembe jutott, és sírni sem tudtam, mire odáig eljutottam. Maradt a hatalmas, nyugalmat nem hagyó gondolkodás, hogy ezt meg kell beszélnem a lányommal, mert szerencsére ő beszédes.

2 megjegyzés:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...