2015. március 30.

6/x - Kávé, de csakis koffeinmentes



Néhány évvel ezelőtti kávéfüggőségem után leszoktam a koffeinről, egy évig nem ittam olyat. Viszont a kávé ízétől nem szerettem volna megválni. Mostanában, egy ideje, ismét iszom ilyet is kicsit és olyat is sokat- vagy éppen fordítva, de egy a lényeg: egy jó, barista készítette kávé jöhet valamikor a fagyi-sült krumplim után, vagy esetleg előtte (is). :) Gondolkodáskor, várakozáskor, pihenéskor, olvasáskor, hírek olvasásakor, oviban, itthon, útközben. Bármikor, forrón.

S hogy miért is ma jött ez? Mert egy ismerős leszokna..... Én pedig NEM! Süti, kávé, merengés............ és ha nem felejtem el, ebből jön majd a 7/x.

2015. március 29.

Charles Martin: A megváltás reménye



"Sose dőlj be annak az ostobaságnak, hogy csak akkor vagy valaki, ha győztél. Nem igaz. Akkor is vagy valaki, ha veszítesz. Akkor is számítasz. Mindig."



Charles Martin és én: egy biztos kapcsolat. Lehet erős regény, ami gyomorszájon vághat (na jó, annyira azért nem), lehet gyengébb, az biztos, hogy Mr.Martin évekkel ezelőtt bekerült azon írók közé, akiket akkor is elolvasok, ha nincs erőm olvasni, ha nincs meg a könyv, ha....bármi is történhet. Bekerült Barricco, Picoult mellé, pedig más, össze sem lehet hasonlítani őket.
Nekem Martin olyan mint N. Sparks lehet. Lehet, mert őt még csak egyszer olvastam, de a filmekre tekintve, hasonló.

A Megváltás reménye könyvben Charles hozza a megszokott formáját: boldogság, tragédia árnya, tragédia, megoldások keresése, örömök és borúk, gyűlöletek és szerelmek; miközben zajlik az élet.

Mindig kíváncsian várom, hogy miről fog szólni az író következő regénye? Mi köré fogja építeni a szerelmi szálat, mennyire nyálas romantika lesz benne? Erre mindig kíváncsi vagyok, mert eddig soha nem csöpögött, az én mértékem szerint.
Bevallom őszintén, most megijedtem kicsit az elején. Oldalról-oldalra olvasni az amerikai fociról, annak szabályairól, értelmezéséről, kifejezéseiről- nem hozott lázba, így ezeket nem is értettem meg.
Le kellett ülnöm a gép elé, belenézni egy super bowl mérkőzésbe, hogy egyáltalán lássam az irányítót, meg a pályát, meg a kupatanácsot, meg ilyeneket. A regény tele van a focival, mert Matthew egy isteni tehetséggel megáldott focista, aki börtönbe kerül kiskorú és nagykorú megerőszakolása és bántalmazása miatt, a kábítószerről nem is beszélve.

12 év hosszú év, nem is beszélve a feltételes szabadlábra helyezésről- lábán a bokapereccel.
Ahogy az írás elején megismerjük Matthew-t, szívünkbe zárjuk, el sem hisszük, hogy van ilyen fiatalember, az a tipikus jó sportoló, kedves fiú (ha-ha, én Messihez hasonlítottam magamban), így el sem tudtam képzelni, hogy ilyen ügybe gabalyodott bele. Nem hittem, tudtam, hogy ártatlan úgy ahogy mondja, és csodálkoztam is, hogy nem mondta folyamatosan az igazát. 12 év után, nem váratlanul kiszabadult, és vele kapcsolatban is észrevehető, hogy a bezártság utáni hirtelen szabadság nem is olyan jó. Bátor módon hazaindult, a kisvárosába. Ott is maradt, vállalva a szigorú szabályokat, a gyerekek elkerülését, az emberek utálatát. S  aztán találkozik Audrey-val, a feleségével. Igen, felesége is van, akivel 12 éve nem találkozott. Esetükben a holtomiglan-holtodiglan nem működött, mert az asszony, férjének "mindenese" edzője mellett edzője, menedzsere mellett menedzsere, táplálkozási tanácsadója, barátja, szeretője..... nem látogatta. Ennek ellenére Matt még mindig szerelmes belé, és bármit hajlandó megtenni.

"Van, ami rajtad múlik, és van, ami nem. Ne izgasd magad olyasmin, amin úgysem tudsz változtatni. Fölösleges, mert semmit nem old meg."

A bejegyzéseknek nem az a titulusa, hogy elmesélje a történet lényegét, Matthew életét, s az ezek utáni eseményeket, de elmondhatom, hogy a barátság, a szerelem, az izgalom, a lemondás, a kétségbeesés, az önfeláldozás ugyanolyan fontos szerepet kapott Charles Martin legújabb regényében, mint a sport, a foci.

A megváltás reménye. Kiderül? Beigazolódik? Kialakul? Visszakerül? Meggyűlöl? Kibékül? Folytatódik?

Minden kiderül szép lassan, az utolsó sorokig elolvasva.

Akár ő is lehetne Matthew: Rakéta, a Nyolcas

General Press
2015

2015. március 28.

5/x - Fagyis-sültkrumpli

Egy jó fagyira ritkán mondok nemet. Egyszerűen szeretem. 

De, ha egyszer kávézás helyett egy csokis mekfríííz + meksültkrumpli kombóra hívsz meg, az miatt hihetetlenül-nagyon boldog leszek. Mártogatni szoktam.
Imádom :) (- bár ezt a szót nem szeretem)!



részben a mcd.hu-ról

2015. március 25.

Nem tetszik a könyv? - Simán................

....félreteszem, eldobom, elhányom, továbbadom, meg ilyenek.

A témázás tovább folytatódik, s én most visszakapcsolódom néhány gondolat erejéig.

Témázunk:  FÉLBEHAGYVA - ÚT A KÖNYV KÖZEPÉIG ÉS NEM TOVÁBB


Én nem szenvedek a könyvekkel. Ha nem tetszik, akkor becsukom. Hogy véglegesen?

Az változó, a legtöbbször adok még egy esélyt, de azt sem mindig. 

Becsukom, mert:

1. ha nem tetszik az írás szövegezése, minősége; 
2. ha unalmasnak tartom;
3. ha nem érint meg a téma;
4. ha nincs időm olvasni, telnek a napok, én nem haladok vele, már-már el is felejtem miről szól;
5. ha NAGYON felidegesít.

Lehet, hogy lenne még ok, a lényeg, hogy becsukom, és nem folytatom. Egy időre, örök életre? Változó. Ha saját példányom van belőle, akkor általában még a polcon hagyom, hátha egyszer máskor. Ha kölcsönben van, akkor inkább visszaadom és a feledés homályába merül. Ha egy jó, kedvenc, favorit író könyvéről van szó, mégis valamiért nem haladok, szenvedek vele, akkor keresek alkalmat az elolvasására, és végigrágom magam rajta. (Most is van ilyen könyvem.)
Ha nem kedvencem, nem is ismerem, de csupa jó véleményt hallok róla, akkor is félreteszem, de ez okozza nekem a legnagyobb lelkifurdalást, ezekkel próbálkozom a legtöbbször, s van olyan, amikor sikerrel is járok. Sőt! tetszik is.
Addig már eljutottam, hogy milyen könyveket nem veszek a kezembe, mert azokat tuti befejezetlenül hagynám, szóval egyre inkább csökken ezek száma.

Van olyan, amikor megveszem a hőn áhított könyvet (valami kritika kábít el, vagy értékelések ömlengenek), s aztán nem olvasom el, mert nem tetszik az eleje, vagy max. az első harmada. Nos, ilyenkor verem a falba a fejemet.
A legszomorúbbnak azt tartom, amikor egy kívánságlistás könyvet kapok (fülszöveg eleje vagy valami beharangozó alapján), de addigra ismerősök és nem ismerősök véleménye alapján úgy döntök, hogy le sem emelem a polcról, porosodni kezd, nézem fájó szívvel, rágondolok, hogy bele kellene kezdeni legalább, de csak tolódik, és néz egyre szomorúbban. Ez pocsékolás, figyelmetlenség, udvariatlanság, tiszteletlenség a részemről. (Szemétség...)

Azért, ha a pazarló olvasásaimra gondolok, akkor eszembe jut, hogy régen nem voltam ilyen. Amikor nem voltak blogok, nem jelent meg ennyi kritika, nem volt internet, nem itt élte a mai ember az életét, akkor végigolvastam a könyveket. A könyvesboltokban kutakodva vettem néhányat, aztán elolvastam őket. A nem annyira tetszőket is. Vannak olyan könyvek, amiket úgy zárok be a végén, hogy nem tetszett, de a szövege, a megfogalmazása vagy éppen a történet szövése miatt a kíváncsiságom elvisz a végéig. Ekkor csak azt sajnálom, hogy nem tetszett annyira. Most dömping van. Innen is egy kicsit, onnan is egy kicsit, s nincs idő rá, miközben a többi vár.

Szóval nem is az én hibám ez az egész! hanem az íróké és a könyvkiadóké! :)

Akik még témáznak: Miamona, Ilweran, Pupilla, Szee, Bea, Zenka, Nima, FFG, tigi,

Véleményüket ők is kifejtették a mién után: Adri, Bubu

2015. március 24.

4/x- Egy zene: Rázz fel!

Legyen ez a négyes. Nem terveztem ezt, de most aktuális. Pedig nincs tél. És jönnek a színek is. És itthon is várnak rám.
Szerintem néhányan értik, ha rébuszokban beszélek (mint általában), értik, hogy nem a gyors hetes van tele, és a szétült szék is jelentése is meglehet. Hó éppen nincs, de a hócipőm vagy vizicsizmám is tele lehet ezzel-azzal-amazzal.

Ami igaz, hogy egyre több minden húz lefelé, és tudom, hogy vannak akik megpróbálják a felrázást. Együtt próbálkozunk.
De kösz, jól vagyok (egész nap fagyizok...brrr nem szeretem a D.Nagy L-t), élvezem a tavaszt, a színeket, ma színházban is voltam Hannával, a nyílt nap is tetszett nekem, évzárós műsor nagy része megírva, anyák napi műsor fejben, saját "műsorom" akadályokkal tűzdelt, de ezeket megugrom ás átugrom, csak azok a fránya energiavámpírok ne lennének mindenhol.

Egyébként pedig ma megerősítettek abban (Köszi T! :D), hogy egy kislány vizsla cuki és szófogadó lenne George mellé. Kedves Egyetlen L, hallod?

És akkor egy kedvenc szám 4/x-ként:


2015. március 23.

3/x - Kacsák



Szeretem a kacsákat. Nem úgy mit a kutyákat, de sokáig képes vagyok őket elnézegetni a vízpartokon. Szeretem, hogy párban vannak, élnek, repülnek, legalábbis a legtöbbször így látom őket. Együtt. Mint ma is. Kimentünk az ovis gyerekekkel a patakhoz, és láttuk, hogy a fiúkacsa úszkál. Rövidesen megláttuk a közelben a fűcsomóban pihenő lányt is. Aztán két pár repült el felettünk, végül kicsivel később egy kedves kacsapár sétált el a közelünkben, és közelített a patakhoz.
Marci és Álmi volt velem elöl, talán tudják, hogy szeretem ezeket a szárnyasokat, mert mindig emlegetem, ha meglátom őket, szóval éppen elindultunk visszafelé, amikor ez a párocska ment a vízhez.
Marci: Andi néni, ők mennek az esküvőjükre. A galambok pedig a vendégek, mert ők a kacsák rokonai. :)
(Bármennyire is pontosan szerettem volna visszaidézni Marci mondatát, nem tudom, hogy esküvőt mondott, vagy az összeházasodnak igét használta. :D)

Ami még a kacsákról eszembe jut az az, hogy 
1. amikor 19 évesen Au-pairként Németországban dolgoztam a kisebbik fiú Tizian őrülten imádta a kacsákat, volt neki mindenféle, és nem is beszélt még de azt, hogy ga-gack azt mindig mondta;

2. amikor vártam Hanna megszületésére, elhatároztam, hogy nem szeretnék maci-alvóst neki. Így esett a választásom egy bárányra, hátha ő lesz a kis-kedvenc. nem lett. Az első karácsonyára, a nagymamájától kapott kacsa lett a mindene. Hápi (és Cumi) nélkül egy lépést sem tett meg. Természetesen lett pót-Hápi is, ami kicsit jobb állapotban volt/van, mint az eredeti, de talán innen jött aztán a kacsaszeretetem.





2015. március 22.

2/x- Tavasz

Már említettem, hogy a tavasz gyermeke vagyok, az első tavasz-illattól kezdve, vagy az első tavaszi madárcsicsergéstől kezdve jól vagyok. Akkor már a tanév végét érzem. Akkor már a melegedést érzem. Akkor már valami jó tölt el. Még akkor is, ha addig is jó töltött el. Akkor innentől kezdve a még jobban reménykedem.

Virágokat még ritkán láttam az elmúlt napokban. 1-2 fa rügyezését, kezdeti virágba borulását figyelem az utcánkban. Ibolyák virítanak a kertünkben, és az első tulipánok is színesednek nálunk. 
ma pedig a kietlen focipálya mellett ezt a két pitypangot találtam. 
Itt a tavasz, bármi is áll még előttem! Visszaszámlálás áprilisig, nyárig, akármeddig!


Suzanne Collins: Éhezők 2,3: Futótűz, A Kiválasztott

Elolvastam az Éhezők viadalának köteteit. Azaz befejeztem. Itt írtam az első részről, már majdnem 3 éve, s akkor nem terveztem a folytatásokat.

Többször gondoltam rá, hogy folytatni kellene, először akkor, amikor a moly-botrány jelképévé vált a filmbeli jelenet. Végül most kaptam kedvet hozzá, mert a gyerekek a filmet nézték, a 2. részt, ültek mellettem, és rájöttem, hogy nem szeretném nézni, mert egyszer hátha elolvasom mégis. S ez az akkor, egész hamar elérkezett. Elolvastam, gyorsan.

A második rész tetszett a legjobban, A Futótűz. Itt már örültem, hogy Katniss és Peeta is életben maradt, reméltem a legjobbakat, drukkoltam nekik, hogy úgy alakuljon életük, ahogy ők szeretnék: együtt vagy külön, s akkor megjelent Snow elnök, és szemétkedni kezdett. mert Katniss jó. Mert Katniss egy remény. Mert őt akarják fecsegőposzátának. Vagy inkább a többiek akarnak fecsegőposzáták lenni. Utánozni őt, követni őt.
A második rész a Futótűz, tűzként égetett engem is. Ritkán lúdbőrzök egy könyvön. Ebben a részben kétszer is. Izgultam, drukkoltam, és tetszett. Itt már nem zavart az öldöklés, azaz igen, de a többi, az együtt-egymásért már sokkal jobban magával ragadott. Sajnos a filmeb nem minden úgy jött vissza, ahogy szerettem volna, persze-persze ezt megszokhattuk már, de tegnap, a film megnézésekor közléskényszerem volt olykor, és elmagyaráztam a családnak, hogy a adott dolog miért volt sokkal jobban leírva a könyvben.

(Fülszöveg: "A Kapitólium dühös. A Kapitólium bosszúra éhes. A Kapitólium vért akar látni. És az igazi harc csak most kezdődik.
Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, így ők és családjaik megmenekültek az éhezéstől, de a fiatalok nem ülhetnek nyugodtan a babérjaikon. Vár rájuk a hosszú Győzelmi Körút, ismét csak a tévénézők árgus szeme előtt.
A kötelező udvariaskodás unalmát azonban döbbenet és félelem váltja fel, amikor hírét veszik, hogy lázadás készül a Kapitólium ellen. Snow elnök sosem habozott lesújtani az engedetlenekre, és most is ott csap le, ahol senki sem várja. Emberek halnak meg, családok lesznek földönfutók, Katniss és Peeta pedig újabb küzdelemre kényszerülnek, ahol a tétek még nagyobbak, mint korábban." )

A Kiválasztott, a harmadik könyv, nem varázsolt el, egy hajsza volt, a küzdelem, a háború, az út keresse, hogy mi a jó?, hogy ki a jó?, hogy én mit akarok egyáltalán?, hogy bűnös vagyok-e?, hogy állhatok-e én legelöl, hogy ha igen, akkor miért irányítanak? stb.stb.
Valahogy ennél a résznél azt éreztem, hogy unatkoztam néhol. Értem én, hogy meg kell nyerni vagy el kell veszíteni a háborút, legyen már vége, nyerjen a jobbik, legyen diktatúra vagy demokrácia, de a demokráciába ágyazott diktatúra sem jó. Ezt látta Katniss. Mikor kinek higgyen? Ki a jó? Ki áll mellette? S tulajdonképpen jó-e fecsegőposzátának, reménynek lennie? S végül.... mi fog történni? Egy bajnoknak, egy győztesnek, egy ikonnak is lehet-e fájdalmat okozni, s neki vajon könnyű dolga van-e, lesz-e?

Kiválasztott fülszöveg, enyhe spoilerrel: "Bár minden ellene szólt, Katniss Everdeennek kétszer is sikerült élve kikerülnie az Éhezők Viadalából. Túlélt minden megpróbáltatást, de még mindig nincs biztonságban. Mert a Kapitólium bűnbakot keres a lázadás miatt. Snow elnök pedig egyértelművé tette: a Kapitólium haragja elől senki sem menekülhet. Sem Katniss családja, sem a barátai, sem pedig a 12. Körzet lakói. De közeledik a végső forradalom ideje. Amikor a nép végre szembeszáll a zsarnoksággal. És ebben a forradalomban Katnissnek döntő szerepe lesz. Az ő bátorságától, kitartásától és eltökéltségétől függ Panem jövője. Mert ő a kiválasztott. De maradt-e elég ereje hozzá, hogy megvívja az utolsó, mindent eldöntő harcot?"

Örülök, hogy elolvastam a trilógiát, és én továbbra is kedveltem Katnisst. Olvasva sokkal több bizonytalanságot lehet érezni benne, sokkal inkább emberi lény, mint a filmen.

2015. március 20.

1/x- Kutyák

Szerettem volna összeszedni bizonyos számú dolgot a kedvenc helyekről, érzésekről, meg ilyenekről, de nem ment, így csak néha csepegtetek valamit.
Vannak akik Love Thursday-eznek, vannak akik utaznak, ismerek olyan személyt is, aki a reformáció 500-ra készül már évek és hónapok óta, vannak, akik a hó elbúcsúztatása miatt szomorúak, és van olyan, aki a tavasz gyermeke, és minden percét, pillanatát igyekszik élvezni, már amennyire tudja és lehetősége van rá.

Nincs rangsor, nem is tudom melyikkel kezdjem, nem is tudom, hogy milyen időközönként fog valami megjelenni itt, kezdhetném akár a tavasszal, akár a könyvekkel és az olvasással, akár mással. Rangsor nincs, és csak azért a kutyával kezdem, mert azt már a közösségin is elcsepegtettem.
A(z) PhotoGrid_1425924595583.jpg megjelenítése

Hiába George iránti szeretetem, hiába a Pár, Férj, Társ hajthatatlansága, nem adom fel ezt a dolgot: szeretnék egy vizslát.

Pepe 6 évvel ezelőtti halála óta sem csitult bennem ez a dolog, akkor nem tudtam volna ránézni egy új vizslára, ezért lett harmadik gyerekünk, apukám legújabb unokája George, de évek óta kínzó vágy.
Hülyeség tudom, vannak észérveim ellene, lelki érveim mellette. Kinek melyik az erősebb.
Volt néhány hét, amikor is 5 év múlva terveztem az új vizslát, de ez hamar visszaváltozott. Így most újra a jelenben élek, aztán jön majd újra az észérvezés és a csalódás.

Nem tudom, hogy honnan jött a kutyaszeretetem. Amikor kislány voltam, a kertes ház előnyeit nem tudtam élvezni, merthogy nem volt. Nagycsalád, azaz több generáció együttélése még természetes volt, nekünk máig az, és a kert gazdasági, megélhetési célokat szolgált. Macska, ami akkoriban még az egerészés miatt volt "haszonállat" vagy éppen kutya, ami majdnem semmire sem jó, de a kertet szétrombolja, kiássa, letapossa, fel sem merülhetett.
Voltak állataink: baromfi, malac.

Nem éreztem, hogy rossz a gyerekkorom, én jól elvoltam, de valami állat, és játszási-napozási füves lehetőség mindig hiányzott.
Aztán lett egy vörös macskánk valahonnan, és apukám addig rejtőzködő szentimentális vonala előjött. A macska a lakásban aludt apukám hasán. Legalábbis sokszor, mert onnantól kezdve hosszú-hosszú évekig voltak macskáink. Nem sokkal később kutyánk is lett, egy dalmata, ami a másik nagypapám kertjében, velünk szemben lakhatott. Nála jött az érzés, hogy a kutyákat szeretem, de nem elég, ha messze van. Láttam őt unatkozni, tekeregni, így Ármi utáni spániel már bent lakhatott. Első közös kutya Lacussal, és már nem is emlékszem rá, hogyan sikerült megegyeznünk, hogy ne száműzze őt ki a férfi. Nekem a kutya egy társ-féle. Én nem vagyok olyan ember, aki hazajön a munkából egy téli estén,és még játszik a fagyban egy órát, aztán otthagyja. Nekem a fültő-vakarás, a hascsikizés, meg az ilyen kanapés tevékenységek szükségesek, és ez nem fog változni.
Spániel bent, majd 8-9 évesen gyógyíthatatlan fülbetegség, jött Pepe, a pápai vizsla (!), aki 7 hónaposan meg akart előzni egy autót, és sajnos nem ő nyert. És nem ő nyert a műtéttel szemben sem. És a 4 napos küzdelemben sem. Akkor jött George, a kicsi, a fekete, a más, aki szintén kanapékutya, aki szagtalan és akinek nem hullik a szőre, szóval ilyenekben jobb mint egy vizsi, de ez mind mindegy!

Mert akinek volt vizslája, annak valamikor kelleni fog még egy. Ez elmondhatatlan, érthetetlen, de valós.

Ez a kutyás életérzésem. Kerti kutyák-benti kutyák, nem túrázunk hetente a kutyával, de az ittléte, hogy velem rezdül, hogy ott van, ahol én vagyok ez mindennél többet ér. És ha két oldalamon két kutya lenne.... :)

2015. március 16.

30 nap

Ez a vágyaim kategória.

Vágy, mert el fogom bukni.

De azért elkezdtem és kimondom: 30 napon keresztül napi 30 percet mozogni. Bármi mozgás, egyhuzamban.

A mai megvolt. 43 perc futás, 5,9 km. Persze, hátul kullogok, de jobb, mint az elmúlt hónapokban. Én örülök. Hajrá.
Ígérem, nem számolok be naponta.

2015. március 14.

Gondolatfoszlányok összekapcsolódása

Mivel könyves blogként indult ez régebben, akár berakhatnék ide valami pszicho-könyvet... de minek?

A gondolataim szálai árvalányhajakként szállonganak bennem, aztán összeálltak egy csokorrá. Sok vékony szál, amelyek magányukban sehogy sem mutatnak, de összekötve, egy vázába téve, vagy inkább a mezőkön, réteken hagyva egységes képet alkotnak.

A héten elolvastam Szee posztját, meg elolvastam a hozzá kapcsolódó másik bejegyzést, és természetesen nekem is lett véleményem, gondolataimba férkőzött emlékek, állapotok, jelen helyzetek, vágyak és vágyódások, és még tovább is képzeltem ezeket a jövőbe, vajon milyen élményeket fognak szerezni a saját gyermekeim?

Nem tudom mennyire vagyok bevállalós? Mindig azt gondoltam magamról, hogy egy egyenesen haladok a végtelen irányába, és néha egy keresztező egyenesre térek át. Vagy egy egyenesen kijelölt félegyenes vagy csak egy szakasz vagyok én. Most CSAK egy szakasznak érzem az életem, nem látom azt, hogy hatalmas változások fognak történni. Bár remélem, hogy a szakaszom is találkozik egy másik egyenessel.

Mennyire vagyok bevállalós? Mennyire van elegem a munkából, a mindennapokból? Mennyire vágyom másra? Mennyire vágyom az összecsomagolásra és hogy elmehessek innen? Hát majdnem semennyire. Ugye milyen unalmas?
Én élvezem a munkámat-persze messze is áll az említett excel-tábláktól, élvezem a családot, megszoktam a lehetőségeinket. Biztosan többet mennék, utaznánk, ha tehetnénk, de nekünk nem ez jut. De köszönjük, jól vagyunk.
Nem hiszem, hogy röghöz kötött vagyok. Bár az is igaz, hogy pár éve még szívesen eladtam volna a házat, amiben felnőttem, de most már nem. Ha ez azt jelenti, hogy az vagyok, ám legyen. Akkor a lányom is az. :) Nem menekülünk, nem így szeretnénk kitörni vagy önmegvalósítani. Bár az eredeti poszt nem is erről szólt, de ugye ezek a foszlányok szállonganak körülöttem és bennem.

Utána jött a gondolat-gombolyítás, hogy mennyire lehet elege az embernek, hogy elmegy és kipróbál valami mást? Hogy mennyire nem bánja, hogy otthagy embereket, barátokat. Hiába világháló, az nem ugyanaz. És ezt is be is fejezem, mert szomorú, de úgy érzem mostanában, hogy ha a négyesben (bocsi George, ötösben) útra kelnénk, csak a szüleimnek hiányoznék. Bocs mindenkitől, de tényleg ezt érzem hetek, hónapok óta. S ezt egy éjjeli közösségi fb-s írás meg is erősítette bennem.
Vannak pillanatok, új örömök (ezt mindenképpen köszönöm azoknak, akik beletartoznak ebbe az új-ba), de a taposómalom kövei többnyire némák.
Így az áprilisi nap is csendes marad. Változtattam, döntöttem, és így lesz jó.

Eszembe jut, hogy néhány hete egyik új kolléganőmmel a 7-es szám állítólagos lényegéről beszélgettünk, akkor átgondoltam az én éveimet, és még valami nevet is adtam. Nem emlékszem pontosan, de valami ilyesmik voltak: 0-7: kisgyermekkor; 7-14: a kamaszság felé az általánosban;
14-21: felnövekvő én; 21-28: családalapítás; 28-35:a gyerekeim kisgyermekkora; 35-bölcsebbé válás, a pofonok, a döntéshozatal évei....
Igen, érdekes, ahogy a személyiség változik.

Tegnap pedig, amikor egy továbbképzésen, vagy nevezzük tréningnek, ültem, rájöttem, hogy már ez sem megy olyan könnyen. Ismeretlen emberekkel nem szeretnék csapatot építeni. Még az ismerősökkel sem megy mindig. Sajnos a szakaszom szűkösebb már. Így történt, hogy az utolsó játékon nem vettem részt. Egyszerűen tudtam melyik játék lesz, és ezzel nekem már volt rossz élményem, így kihagytam. Én egyedül. :) Néztek rám, hogy tényleg? Hogy álljak be. Kötöttem az ebet a karóhoz. És elgondolkodtam. Tényleg én lettem este fél 6-ra antiszoc? Vagy más nem merte megtenni? vagy mindenki más ennyire élvezte? vagy nekem nem megfelelő a feladattudatom? -mert ez is eszembe jutott ám.
Egyszerűen így alakult.
És reggel, amikor elhatároztam, hogy megírom ezt a posztot, akkor még nem tudtam egy olyan hírt, ami nem is érint engem, de örömmel töltött el, pedig az érintettnek sem egyszerű, de megemelem a kalapomat a nyugodtsága, a mosolyai előtt!

2015. március 9.

Kávézás közben...

(


Fura nap ez. Vagy nevezzem inkább fura napoknak.

Éjszakánként a kolléganőm pedagógus-minősítéséről álmodom, mintha nekem lenne. Persze, tervezzük azokat a heteket, de tök zavaró, hogy felriadok éjjelente, hogy ezt ne így, hanem úgy.. és ezt többször. Még éjjel is pörgök. Borzasztó!
..és akkor ez miatt folyamatosan kávézom. Még jó, hogy nem csak koffeinosat, de érzem, hogy megint kezd túlsúlyba kerülni. :( Most ittam itthon a mai negyedik kávémat, mivel majdnem ledőltem a kanapéról most, délután. Próbáltam fele-fele arányban készíteni. Ráadásul ezt a kávéfőzőt mostanában vettem, hogy beviszem az oviba, mert már annyian vagyunk ott, és annyira nincs idő az étkezőben a főzésre (sorban állás van a gép előtt, mindenki a maga zacskójából, üvegéből stb.), hogy leutánoztam az egyik csoportot, én is vettem egyet magamnak. Annyira bejött, hogy itthon használni kezdtük, Hanna is koffeinmentes kávézik velem. Hiányzik a kotyogós hangja, de ezzel többet lehet készíteni. Azt hiszem kellene vennem még egyet.
Most olvastam, hogy mennyi koffeint tartalmaz a koffeinmentes kávé..... Nem kellene... magas vérnyomás parám van.. szóval ma a negyedik, ebből kb. kettő ilyen és kettő olyan volt.

S, hogy jutott az eszembe? Éppen most? Szusszanásnyi fél órámat töltöm némaságban (edzés, kutyakozmetikus- nem is csodálom, hogy majdnem elaludtam), kezemben a 2,5 decis pöttyös bögrém, és azon tűnődtem, hogy miért nem vagyunk egymással őszinték, mi emberek? Vagy miért óvjuk magunkat olyan emberek megjegyzéseitől, "beszólásaitól", akik nem is számítanak túl sokat? Nekem megvan mondjuk a teóriám, hogy miért. Mert nem ér annyit. Max. zavar az őszintétlenség. Hogy virágnyelven kell beszélni.

Még gondolkodom a megoldáson, mert tuti, hogy megoldom. Maximum megsértődnek, megharagszanak, a semmiért.

Klassz a kávé, jó a színház, én még a sütiket- fagyikat is szeretem. Az agyam pedig mindig jár. Higgyétek el, én sem örülök neki, hogy folyamatosan és mindig. Elfáradok.

A kávézáshoz szenvedély kell, ezért iszom annyit. Az élethez is? Szerintem túl monoton a saját életem. Szerintem sokatoknak tök uncsi lenne. :)

S a végére eszembe is jutott az a temérdek kedves ember, akikkel hónapok vagy éppen évek óta nem találkoztam. Pedig jó lenne. Írjatok! :)

2015. március 8.

Futólépésben...



Őszi, tél eleji készlet kisöprés alkalmával pár száz Ft-ért vettem ezt a könyvet, a polcon porosodott, de ahogy közeledtem a márciushoz, egyre többször jutott eszembe, hogy lassan egy éve kezdtem el futni, s erről írni szeretnék. Mégpedig azért, hátha más is elkezdi, és más nem fog kétségbeesni, hogy kevés a fejlődés, nagy a stagnálás, nem jut egyről a kettőre.

Közben az is eszembe jutott, hogy ma 52 hete, ezen a vasárnapon álltam rá először a futópadunkra. 

A lényeg ott kezdődött, hogy tavaly év elején észrevettem, hogy valamilyen adalékot (az ovis ételekben) nem bír a gyomrom, s ez Egerben, a szállodai étkezés során be is bizonyosodott, így akkor elkezdtem magammal vinni az ebédemet. Ha már mást ettem, próbáltam figyelni, s mivel ebben az időben nagyon fájtak a vállaim és a derekam, eljutottam masszírozásra is. Ennek van egy éve, s miközben egy ismerős jól megdolgozta a hátamat, az ő életéről mesélt, hogyan kezdett mozogni, milyen bajai voltak. És én akkor hazajöttem és bekapcsoltam a gépet.

Szerintem csak a férjem biztatása és magam miatt nem hagytam abba, hiszen soha nem ment a futás. Lehettek nekem a sulis tesztek, próbálkozhattam én a későbbiekben, nem ment. Pedig volt egy időszak kamaszkoromban, hogy egymás után két aerobic, step-aerobic stb. órát tornáztam végig. De a futás nem ment. A tüdőm vagy a szívem nem bírta? Nem tudom. Így kezdtem el itthon futni, és nem is ment. Letöltöttem az internetről edzésprogramokat, olvastam a véleményeket, s én voltam az, aki bevallotta, hogy az első hét edzéseit is ismételnem kellett, mert nem tudtam végigcsinálni. Aki ismer, az tudja, hogy hiába volt rajtam súlyfelesleg, azért nem annyi, hogy ennyire szenvednem kellett volna.
Próbáltam nem feladni, így az itthoni futás-séta-kicsi torna kombinációval (kb. heti 4-szer) és az egészségesebb táplálkozással eljutottam sokáig. Csak a futógépen futottam, és nem gyorsan. 
Aztán ehhez is hallottam véleményeket, hogy ha kimegyek futni terepre, akkor ott nem fogok tudni ennyit futni, mert az másabb. Akkor kicsit elkeseredtem, hogy minek töröm magam, soha nem fog ez nekem menni. Végül, ha jól emlékszem júliusban futottam először az utcán (éppen foglalt volt a gép), talán akkor futottam le egyszerre kb. 4 km-ert a gépen, így meglepődtem, hogy ugyanannyi idő alatt az utcán is sikerült. Kedvet kaptam, s mivel éppen a balatoni nyaralás előtt álltunk, rá is szoktam a kellemes nyári kocogásra. Augusztusban és szeptemberben, magamhoz képest szárnyaltam, ekkor sikerült életemben először és utoljára egyszer 9 és egyszer 8 km-t futnom. Egyébként időtől, kedvtől, szenvedéstől függően általában 4,5-6 km-t sikerült teljesítenem. Ősszel a sok munka, a Kisebbik új sulija miatt egyre kevesebbet jutottam ki, és meglepődve tapasztaltam, hogy a gépen nem megy a futás. S azóta sem. Az utcai futásom pedig sokat lassult, pedig a heti átlag 1-2-t tartottam.

Azt is megkaptam többektől, hogy más ilyen gyorsan gyalogol, mint amilyen lassan én futok. Ezt is fel kellett dolgoznom, s igen eltelt egy év, még mindig futok, még mindig küzdök azzal a néhány kilométernyi távolsággal, de még mindig örömmel indulok neki azon a néhány napon. Pedig tudom, hogy szenvedni fogok. Remélem, hogy egyre jobb lesz, de ha nem, akkor sem fogom elásni magam a földbe. Mert én legalább teszek valamit. Ha mást nem, akkor csak szimplán küzdök!

A visszacsúszott háromért és a kedvenc csokik, édességek miatt muszáj folytatnom.

S a könyv milyen?

Szól az öltözékről, a lábtartásokról, edzésprogramokról. Én csak átlapoztam.

Ron Rash: Serena

A New York Times az év egyik legjelentősebb könyvének választotta. A díjnyertes bestsellerszerző, Ron Rash a kapzsiság, a korrupció és a bosszú gótikus meséjét varázsolja elénk, amelynek középpontjában egy könyörtelen, erős és feledhetetlen asszony áll. A cselekmény az 1930-as évek Amerikájában, az észak-karolinai hegyvidék vadonjában játszódik, hátterében az épp kibontakozóban lévő környezetvédelmi mozgalommal.
„Ron Rash senki máshoz nem fogható női főgonoszt alkotott… Serena rendkívüli karakter.” – Atlanta Journal Constitution
„Ron Rash csodás, brutális szerző.” – Richard Price, a nagy sikerű Lush Life írója"
Ennyi fülszöveg és egy szóbeli ajánlás után olvastam el a könyvet, és valami biztosan vonzott, mert ritkán kerül sorra ilyen hamar egy hozzám érkezett olvasmány.
Nos, én másra számítottam. Valami jobbra. Vagy inkább úgy fogalmazom, hogy más történetre (jó szokásom szerint, nem olvastam utána), néha unatkoztam is. Nem tudtam kellően benne maradni a történetben, bár bevallom kedveltem azokat a részeket, amelyekben a munkásokról, a brigádokról volt szó, ahol az ő életükből ismerhettem meg pár morzsát. Szerettem volna többet is, de a lényeg nem ez volt, sajnos.

"A dógok egyensúlya. Ezen a világon mindennek megvan a természetes helye, ls ha az ember elvesz valamit valahonnan, vagy betesz valamit valahova, ahol nincsen annak keresnivalója, akkor jól felborulnak és összezavarodnak a dógok."
A könyv négy nagy részre tagolódik, ezeknek próbáltam magamban spoiler-mentes címet adni, így lett az első a Serena, a második a Tragédia, ezután következik a Vég kezdete, s végül a Vég. Nem vagyok író, nem tisztségem ezeknek a főcímeknek a megfogalmazása, s tényleg nem szeretnék elárulni semmit.
"Az embernek egyszer, a kezdet kezdetén van választási lehetősége, de ha rosszul dönt, és ő rosszul döntött, onnantól kezdve igen gyorsan odavész minden döntési lehetőség."

Serena egy olyan nő, asszony, aki tudja mit akar. Céltudatos. Akár lehetnének közös vonásaim is vele, de ezt nem részletezem és nem emelem ki, mert én nem kedveltem meg Serenát. Magam sem tudom, hogy miért, hiszen egy kedves nőt ismertem meg, de már az első lapoktól kezdve "féltem" tőle. Pedig lehet, hogy Pemberton tutyi-mutyiságát kellene kiemelnem, hogy neki kellett volna a sarkára állnia, s még az elején leállítani hitvesét. De a lila és rózsaszín gomolygó köd, a friss házasság, a csudaklassz szex a nővel, elvakította őt. Serena maradt neki a jobb keze, meg talán a bal is. S, amikor megismertem Rachel-t és a kis Jacobot, már csak ők jártak a fejemben, s rájöttem, hogy Rachel céltudatossága sokkal közelebb áll hozzám, és én mellettük fogok állni.
A könyv történetének alapját az Amerikában zajló fakitermelés adja, hogy kialakult az ellenzők tábora, hogy mennyire veszélyes volt ez a munka a megfelelő felszerelések hiánya vagy éppen a mindenhol ott ólálkodó csörgőkígyók miatt. A sajnálatom, ami a dolgozók halála, súlyos sérülése miatt alakult ki, még kevés is volt, amikor kibújni látszott a szög a zsákból!
Arra lettem volna kíváncsi, ha a második rész végén nem történik meg, ami megtörtént, akkor hogyan alakult volna a történet? Feltételezhetően hasonlóan...


2015. március 1.

Eric Elfman - Neal Shusterman: Tesla padlása

Peti kérte ezt a könyvet, s én, mivel ő nagyon válogatós könyvek tekintetében így kapva kaptam az alkalmon: a könyv hazakerült, én elolvastam s remélem ő is lesz annyira agilis, mint Hanna, amikor az ő kezébe adom a könyveket. Tesla padlása- már a cím sokat elárul: egy már nem élő feltaláló, s nem kell sok logika, hogy a padlást összekössük egy feltaláló dolgaival.
S így is kezdődik: egy padlás, amiről leesik egy kenyérpirító, ami annyira felsérti Nick fejét, hogy a kórházban kötnek ki. 


"A tizennégy éves Nick Slate apjával és öccsével új városba költözik. Egy tragédia emléke elől menekülnek: néhány héttel korábban leégett a házuk, és a tűzben meghalt Nick édesanyja. Új otthonuk egy távoli nagynénitől rájuk maradt ház, amelynek padlása tele van különös, kacatnak tűnő tárgyakkal. Nick garázsvásárt rendez, és eladja a látszólag teljesen hasznavehetetlen tárgyakat, melyekről azonban szépen lassan kiderül, hogy nem akármilyen szerkezetek: mind valami különleges tulajdonsággal bír. Nick és újdonsült barátai kiderítik, hogy a tárgyak az egykori zseniális tudós, Nikola Tesla utolsó találmányai, és mind egy nagyobb terv részét képezik. A fizikusokból álló Akcelerátusnak éppen ezekre van szüksége a világuralom eléréséhez…"


Tulajdonképpen kicsit sajnálom, hogy a fülszöveg ennyit elárul, nem örültem volna, ha én ismertem volna, de szerencsére nem olvastam. :) Mint mondtam: Peti olvasta és választotta.Így nekem, egy olvasó felnőttnek minden információ, szomorúság és öröm, izgalom és boldogság újdonságnak hatott.

Mivel nagyon béna fizikás voltam, mondhatni buta, és még nem is érdekelt, és ráadásul az alapvető műveltségem is hiányos, így alapvetően csak a nevet hallottam, és meg kellett néznem mihez is köthető e feltaláló neve? (A világ egyik legjelentősebb és leghíresebb tudósa és feltalálója, tevékenységét elsősorban az elektromosság, mágnesesség és gépészet területén fejtette ki. Több fontos elméleti és gyakorlati részecskefizikai és gravitációs kutatáson kívül a nevéhez kötődik a többfázisú villamos hálózat, a váltakozóáramú motor, az energia vezeték nélküli továbbítása, az energiatakarékos világítás, a távirányítás, a nagyfrekvenciás elektroterápiás készülékek, a napenergia-erőmű és más megújuló energiaforrással működő berendezések, valamint a rádió feltalálása is. Munkássága jelentősen hozzájárult a második ipari forradalomhoz, és döntő mértékben meghatározza jelenkori gazdasági és társadalmi életünket.- wikipedia.hu)

Főhősünk Nick, aki keresi a helyét az új városban (s akit keresnek az iskola számítógépes rendszerében is), keresi a helyét az új lakásban, iskolában és a fiatalok között, próbálja napról-napra élni az életét, feldolgozni édesanyja halálát, s így beleveti magát az új házuk padlásának kipucolásába, hogy ott egy független, magányos szobát tudjon kialakítani. Így kerül megrendezésre a garázsvásár: lomok, kacatok, működésképtelen szerkentyűk kerülnek az ház elé, majd a szakadó esőben a garázsba. Mégis, mondjátok meg: nektek lenne kedvetek elindulni  egy ismeretlen garázsvásárra a szakadó esőben? Amikor jobb otthon olvasni, tévézni, pihenni, kikapcsolódni? Bevallom őszintén, nekem nem. Ennél kevesebb ok is elég, hogy nem mozduljak, hogy punnyadjak! 

Nos, ez a garázsvásár jó csillagzat alatt került megrendezésre, mert Nick mindent eladott, jó áron adta el a termékeket, és sem ő, sem pedig a vevők nem tudták, hogy mi a fenéért vették meg a dolgokat? Egyszerűen el kellett indulniuk, vitte őket a lábuk.
Elég hamar kiderültek a turpisságok: a varázslatszerűen működő gépek, a különös eszközök olyan dolgokra voltak képesek, amelyektől vagy szabadultak az egykori vevők, és Nicknek sikerült visszavásárolni, vagy pedig annyira "bejött nekik", hogy semmiképpen nem voltak hajlandóak megválni azoktól. 
Különleges dolgok, az akkumulátoroktól kezdve a kenyérsütőn keresztül egy baseball-kesztyűig. Különös cselekmények, különös történések, amiknek a nyomára kellett járni: nyomozni, kik jele a nagy A betű középen egy végtelen jellel? Kik azok az akcelerátusok? Mit akarnak Nicktől? Miért történnek szomorú események is ebben a gyerekeknek íródott történetben?
Mert történnek! Vincent-tel, Mr.Svedberg-gel... De még a gyerekeket is sajnáltam ezért-azért, sok mindenért.

Tényleg kíváncsi vagyok Peti véleményére, s remélem elolvassa majd. Ha elolvassa, remélem nem csak annyit fog mondani, hogy "jó volt".

A Tesla padlása egy kedves, izgalmas könyv. Szerintem leköti a gyerekek figyelmét, egy romantikus szál is megjelenik benne, s független attól, hogy én szomorú voltam Vince és Mr.Svendberg miatt, s nehezen is vettem az ehhez kapcsolódó találmány felhasználását, egyébként jól szórakoztam, s a végétől független tényleg kíváncsi vagyok a következő részre.
Mert ez trilógia! Akcelerátus-trilógia 1. :)

Tilos az Á Kiadó
2014
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...