2015. február 22.

Tallér Edina: Most akkor járunk?



"Beni tizenhárom éves, nyolcadikos és itt él köztünk. Suliba leginkább a haverok miatt jár, bár a legjobb barátja a szomszéd lány, akivel szinte ikrekként nőttek fel. Beni és Eszter történetesen a fővárosban laknak, és az a tervük, hogy végigutazzák Budapest összes villamosvonalát. De Beni szerint előtte még le kell vakarniuk magukról a húgát, Annát, és az első csókhoz sem ártana már egy szöszi. Hamarosan kiderül, hogy egy magától értetődő barátság is bonyolulttá tud válni, és ami állandónak tűnik, bármikor megváltozhat. De talán nem is baj, ha minden változik. Ezt hívjuk életnek!"

Ez a könyv nagyon cuki volt!

Ó, mennyire kedvesek ezek a gyerekek. Tudom, tudom, a 13-14 éves kamaszok nem biztos, hogy örülnek a gyerekek megszólításnak, hát még a kedves-nek, de a könyv tényleg cuki.
S, hogy mit is értek ezalatt?
Egyrészt arra, hogy a gyerekek mégis csak gyerekek maradnak, bármerre is tart az informatikai fejlődés, bárhogyan is azt állítják, hogy változnak a nevelési elvek.

Itt van ez a két szimpatikus fiatal: Eszter és Beni. 13 és 14 év között. Jó barátok, csetelnek, kirándulnak, sokat beszélgetnek egymással. Különbözőek, mégis jókat tudnak beszélgetni. Eszter egy fodrász és egy lakatos gyermeke, sokat tanul, hatosztályos gimibe jár, szorgalmas, céljai vannak, jó vitapartner.
Beni egy klassz srác, irigylésre méltóan nézi az életet, szereti a családját, a 7 éves húga is csak módjával megy az idegeire, nem tagadja le, hogy szereti őt, fontosak a barátai, felkarolja a magányos kortársakat, olyan fiú, amilyen talán nincs is, bár szerintem van. Kevesen lehetnek, de reménykedünk, mert olyan amilyet szeretnénk majd vejünknek.

Ők a jó barátok, akikek célja, hogy szombati kirándulásaikon végigjárják Budapest villamosvonalait, megnézik a látnivalókat, jól érzik magukat.

A könyv Beni írásában, mesélésében íródott, az ő emlékeit, életét ismertem meg. Mosolyát, lazaságát, feltétel nélküli szeretetét, komolyságát, szorgalmát. Nem tudtam elképzelni senkit, aki ilyen lehet, mint ő. Nem ismerek ilyen fiút Hanna osztályából, nem emlékszem ilyen fiúra az én gyerekkoromból. De ez nem jelent semmit.

Ahogy olvastam, akaratlanul eszembe jutott az én ifjúságom, és akaratlanul rájöttem, hogy én nem Eszterre hasonlítottam, hanem pl. Melcsire de erre nem vagyok büszke. Mennyi hülye babonám volt! :)
De, ha a 13 éves lányomra nézek, akkor ő a két lány között helyezkedik el. Egészségesen nem stréber egy gimiben, és nem is ilyen lükepék, csapongó, mint Eszter barátnője. Egyszerűen imádom őt! 
Az pedig egy álom lehetne, ha a 11 évesem ilyenné alakulna, mint Benedek. :)

Nem is tudom tovább ragozni a könyvvel kapcsolatos élményeimet, legyen elég annyi, hogy ma olvastam el egyben az egész könyvet, kedves volt, mosolyogtam sokat, szimpatikusnak találtam a fiú szüleit, a kapcsolatukat, hogy tudják, akkor is lehet szabadon nevelni, hogy vannak bizonyos korlátok, hogy fontosak a beszélgetések; hogy Beni tud dilis, megbántó fiú is lenni, tud féltékenykedni, hogy nagyon jó barát tud lenni. S, hogy mi lesz velük? Lehet heppiend 13 évesen?

"- Jaj, apa! Te sosem köpködtél?
- De. Ezért nem kaptál most nyaklevest.(...............................)
(..........................)
- Ha vendéget hívsz a lakásba, te vállalsz érte felelősséget!
- Ezt most hogy kell érteni, apa?
- Úgy, hogy te viszed el a balhét! A rossz hír az, hogy egy hétig te, és csakis te mosogatsz, kérés nélkül! A jó hír az, hogy anyádnak nem mondom el, mi történt, tehát bezsebelheted a dicsérő szavait, hogy milyen rendes ez a gyerek, magától mosogat."

S végezetül, minek örülök még? Nemrégiben olvastam Totth Benedek: Holtverseny című könyvét, amiben a 16-17 éves kamaszok egy fertőben éltek, akik mindenkivel mindig, fűvel-fával mindig és mindenhol, és ebben a mindenkivel-ben 13-14 éves kislányok is benne voltak... ezt máig nem emésztettem meg, így a lelkemnek ez a kedves könyv nagyon jól esett.

Köszönöm a Tilos az Á Kiadónak!

2015. február 21.

Gayle Forman: Csak egy év




"Amikor kinyitja a szemét, Willem nem tudja, hol van - Prágában? Dubrovnikban? Vagy visszakerült Amszterdamba? Annyit tud, hogy ismét egyedül van, és meg kell találnia egy lányt, akinek Lulu a neve, és akivel egy varázslatos napot töltött Párizsban. Volt abban a napban - abban a lányban - valami, amitől Willemnek azt kell gondolnia, hogy a sors is egymásnak szánta őket, így Lulut keresve beutazza a világot Mexikótól Indiáig. Ám ahogy telnek a hónapok, és Lulu még mindig utolérhetetlen, a fiú kezd kételkedni benne, hogy a sors keze olyan erős lenne, mint képzeli...
A Csak egy nap romantikus, érzelmes párdarabja a döntésekről szól, amelyeket hozunk, a véletlenekről, amelyek csak úgy jönnek - meg a boldogságról, ott, ahol ezek találkoznak."


Ez a könyv nagyon régóta kívánságlistás volt nálam, mert az első rész a Csak egy nap, nagyon tetszett, imádtam. S mivel nem kaptam meg karácsonyra sem ezt a második részt, muszáj volt megvenni. S mivel egy kedves ismerős kölcsönkérte tőlem az első résszel együtt, s én ezt nem adtam, annyit megtettem, hogy gyorsan elolvastam, hogy adhassam. S végül rájöttem arra is, hogy nem is tetszett annyira, hogy ennyire remegnem kellett volna érte. 
Nem igazán nézek utána a tetszési indexeknek, nem tudom melyik rész mennyire tetszett az olvasóközönségnek, inkább elmondom két gondolatomat. Rövid leszek ismét.

1. Az első könyv hangulata, az első benyomásaim szebbek és jobbak voltak. Egy gyönyörű nap, egy "véletlen" találkozás, szerelem és romantika, s hiába volt benne a szomorúság, a búcsúzásmentes elválás, mégis jobban tetszett először. Így mást vártam. Ne kérdezzétek, hogy mit vagy éppen miben mást, de ez az érzés a végéig ott bujkált bennem. Sokszor untam Willem szenvedését. S itt következik a 2. pont, amiben ez a szenvedés szerepel. Bármit mondtok, én nem ezt vártam egy 21 éves fiatalembertől. Értem én, hogy érzékeny, szomorú, magányos, hogy nem találja a helyét, s haragudhatunk a mamájára, de végül még meg is szerethetjük... De ezzel még nem is lenne sok gondom. Útkeresés, utazás- mert megteheti, függetlenség- mert megteheti, rugalmasabb szülő- mert szabadabban éltek a szülei. De zavart benne a rengeteg véletlen: ha észrevették volna egymást; ha nem történik a baleset; ha lett volna repülőjegy; ha nem stoppol Mexikóban; ha, ha, ha.... rengeteg ha, és rengeteg olyan dolog, amit a véletlennek tudtak be. Willen keresi Lulut, Willen úgy érzi szerelmes Luluba. Egy nap után, amelyen maga sem tudta, hogy megszökik, vagy reggelit vásárol. Valamit érzett, valamit tennie kellett. Természetesen a végére kiderül minden. Kiderül, hogy Lulu milyen hatással volt a holland fiúra, hogy miért volt ilyen hatással rá.

Willem sokszor menekül. Ebben hasonlít rám. Én is inkább elmegyek. Ha bántanak, ha nem úgy viselkednek, ha úgy látom jónak. De mégis volt valami furcsa. 
Maradjunk annyiban, hogy nekem inkább egy útkeresés ez a könyv. Nem annyira Lulut keresi, inkább azt a szabadságot amit megtalált mellette, azt az érzést, amit érzett mellette. S amitől megijedve elmenekült.

"Lehet egyidejűleg szeretni és óvni valamit? Szeretni eredendően veszélyes. Mégis a szeretet jelenti a biztonságot. (....) .....az igazság és az ellentéte ugyanannak a pénznek a két oldala."

Nem szárnyaltam a könyv olvasása közben, de a végén megkönnyebbültem, hogy a véletlenek, amelyekben én nem hiszek úgy alakították a történetet, hogy a végén így vagy úgy, megkönnyebbüljek. A Csak egy éjszaka csak kiegészítette Willem és Lulu történetét. S hogy mennyire volt szomorú, menyire volt izgulós, vagy éppen mennyire csöpögött? Olvassátok!
Én ezt is ajánlom a lányomnak, mert a végére rájöttem, hogy ha más hangulatban olvastam volna, nem is lettem volna ennyire kekeckedő. Ez komolyabb, felnőttesebb, elgondolkodtatóbb. Más.

A borító nem illik a könyvhöz!


2015. február 17.

David Levithan: Nap nap után


Nap nap után vártam ezt a könyvet. Érdekelt, de tologattam a megszerzését. Talán egy megérzésem volt?
Aztán megérkezett egy hatalmas, átázott sáros lyukkal a borítóján, amit a postásunk alkotott, nap nap után vártam, hogyan is fog megoldódni az ügy, azaz honnan lesz új könyvem? Végül másfél héttel később kezemben fogtam az új kötetet, s tegnap el is olvastam. Tehát nap nap után a szemem elé került, sokat nem tudtam róla, talán a fülszöveg kábított el az olvasás irányába, s talán 1-2 blog bejegyzés tolt gyorsabban felé.
Elolvastam. Gyorsan - tehát olvasmányos.
A történettel végül nem lettem maradéktalanul elégedett, ahogy olvastam, állandóan kekeckedtem magamban.

"„A" sohasem tudja előre, hogy másnap hol fog ébredni, és kinek a személyiségét fogja felvenni. Már rég beletörődött ebbe, sőt kialakította saját életstratégiáját is: Ne kötődj senkihez! Maradj észrevétlen! Ne avatkozz bele semmibe! Minden megy is a maga útján rendesen, mígnem egy reggel „A" Justin testében ébred, és találkozik a fiú barátnőjével, Rhiannonnal. Attól a pillanattól fogva „A" jól bevált szabályai értelmüket vesztik, mert főhősünk nap nap után a lánnyal akar lenni. David Levithan az írói képzelet új távlatait nyitja meg. A szerző feltárja az olvasó előtt egy magával ragadó történetben „A" életének és szerelmének bonyolultságát, melyből kiderül, vajon Rhiannon képes lesz-e igazán szeretni a mindennap valaki más testében formát öltő „A"-t."

Igen, igen "A" szerelmes lett. Adott egy kb. 16,5 éves fiatalember, aki minden nap másnak a bőrében ébred. Megszületésétől fogva. Minden tapasztalatát mások testében szerzi s eközben saját személyiséget sikerül kialakítania. Egy fantasztikus srác lesz, egy okos, sportos, értékekkel teli fiú, aki mások identitása által alakul ki. Nem ismeri a múltját, a születését, csak annyit, hogy Marylandban bújik bele más kb. 16 évesek bőrébe. Fiúkéba, lányokéba. 



Érdekelt a könyv, és gyorsan olvastam, nem tettem le, olvastam, olvastam, olvastam, mert mindig vártam valami mást. Aztán a felétől már nem vártam, inkább kíváncsi lettem, hogyan fog véget vetni D.Levithan "A" szerelmi szenvedésének, hogy fog megoldódni az élet? Hogyan fogunk kiröppenni a fiatalokból? Aztán már nehezebben kötött le. Ahogy teltek a napok, ahogy megismertem ennek a fiúnak az életét, úgy váltam egyre szkeptikusabbá, s úgy jöttem rá, hogy "A" élete és története nem kidolgozott. Nem adtam volna neki egy ilyen életet már születésétől fogva, másképpen szerveztem volna az ismeretszerzési lehetőségeit. Szerintem szenvednie kellene, hogy nincs senki mellette, hogy senki nem válaszol a kérdéseire, hogy senkire nem számíthat. Hogy egyedül van. Különböző bőrökbe bújt egy napos tapasztalatokkal felcseperedve, szerintem nem lehet ilyen átlagosnak mondható fiatalember. De a szerelem érzése őt sem kerüli el, így találkozik Rhiannonnal, akinek aztán bevall mindent.


"A" testei között temérdek "más"-nak mondható személyiség megtalálható: melegek, túlsúlyosak, depressziós lány, drogos, diétázó, kínai, de akad gyönyörű szépség is,vagy éppen cselédlány is, mindenféle náció, akik Amerikában fellelhetők. (Ez még nem is zavart volna, hiszen az elfogadás fontos dolog!) A fiúnak nap nap után kell megküzdenie életével, s hogy találkozhasson a Nővel. Az már csak hab a tortán, hogy egyik fiú észreveszi, hogy valami történt vele azon a napon, hogy nem önmaga volt, így egy ördögűzés téma is megjelenik a történetben, amely a végén inkább megcsillantja a reményt a hosszú távú változásra, e végül "A" még fantasztikusabbnak mutatkozik, mint addig.

Azt hiszem végérvényesen kijelenthetem, hogy többre számítottam. Nem másra, hanem többre, kidolgozottabbra, hogy ne legyen ennyi kérdésem. Kedvelem a YA könyveket, de ezt adom is tovább az itthoni YA-mnak... Szeretem, ha véleményezi nekem, és közösen elemezzük.

Maxim Kiadó- Dream Válogatás
2014

2015. február 8.

Két diafilm a Kolibritől :)











Ezer megy egy éve tartozom egy poszttal, mégpedig két diafilmről. Igen, tudom, ez valami újdonság, én is meglepődtem kicsit, amikor a Kolibri Kiadó küldött nekem kettő darab filmet. Beszélgetés  után kaptam, amelyben megemlítettem, hogy mi az oviban, a sószobában olykor nézünk diafilmeket. 
S akkor jött a Kuruttyoló békakirály és a Raptormese. Novemberben.


Meg is néztem a gyerekekkel, aztán úgy ahogy van el is felejtettem megírni, majd a lényeg is törlődött, így most a héten újra megnéztük.

Nagyon aranyos mesék. pedig be kell vallanom, hogy nem is szeretem a dinoszauruszokat, s a békák sem a kedvenceim. :)

A Raptormesének a lényege, hogy a dinó-szülők elutaznának egy kicsit édes-kettesben, de sem a nagymama, sem a nagybácsi, sem pedig a dinó-ovi nem vállalja az elkényeztetett kis dinókat. Így bébiszittert hívtak. S a bébicsősz nem kiakadt tőlük és a nyávogásuktól, hanem egy varázsitallal hétfejű sárkánnyá változtatta a hét kis szörnyet, s egy másikkal visszaváltoztatta őket. S aztán hiába is lepődtek meg és néztek furán a hazatérő szülők, belátták, hogy így könnyebb lepasszolni a csemetéket.

Irtó cuki mese, és a mesélés közben nagyon szerettem nyávogni, hisztizni, mint a kis dinók. 

A Kuruttyoló békakirály is belopta magát a szívembe, s ezt őszintén mondom. Van benne egy kicsi Hamupipőke-sztori, de nem vészes. A békakirály (Herceg) feleséget szeretne, és sok-sok ebihalat maga körül, és meghirdeti a feleség-keresést. Igen ám, de a gyönyörű hangú békalányt nem engedi el a gonosz mostohatestvére. A király csalódott, mert nem találta meg hitvesét, és amikor elment sétálni a szomorú békalány szomorú énekét hallotta meg. Így másnap meg is hirdette, hogy ezt a békaleányzót keresi. A gonosz testvér viszont bezárta egy különleges fába, a reménység fájának odvába és maga ment el a herceghez. S bár nem énekelte szépen a dalt, mégis feleségül vette ezt a teremtményt a király, mert csak ő ismerte a dal szövegét.
S hogy mi is történt még a mesében? Mi volt a végkifejlete? Vagy könyvben vagy pedig dián keressétek olvassátok és nézzétek!

Az illusztrációkat tekintve a Raptormese nekem jobban tetszett, s még arra is kíváncsi lettem, hogy eredetileg is ilyen verses mese formájában olvashatóak-e? De ezt majd megnézem a könyvesboltban. :)

Kolibri Kiadó

2015. február 2.

Anna Woltz: Száz óra sötétség



Száz óra sötétség, ami magával hozta a sötétséget, a félelem csíráját, a gondolatokat, az őszinteséget, a kitárulkozást, a kamasz lázadásokat, a "csak-azt-hallom-meg-amit-én-akarok" dolgokat, s ami magával hozta Emilia dackorszakának felvirágzását, leáldozását, hogy rájöjjünk arra mi is szülőként, hogy milyen fontosak a gyerekekkel való kapcsolataink. Hogy addig használjuk ki az időt, amíg nem csukják be előttünk a szobájuk ajtaját.

Talán ez lesz az első könyv, aminek elolvasására megkérem a lányomat, ha befejezte az aktuális olvasmányát. Mi szeretünk beszélgetni. (Ezt tegnap írtam, s ő el is kezdte ma.)

Elkalandoztam úgy, ahogy szoktam...

Anna Woltz írónő egyik kedvenc könyve M.Haddon: A kutya különös esete az éjszakában, ami nekem is egy fontos kedvencem. Jó kezdet! Ifjúsági regényeket ír, amiket én is előszeretettel olvasok a gyermekeim miatt, hogy ajánlhassam nekik. Így jutottam el Emilia December de Wit történetéhez, néhány napos new yorki sztorijához, amelyet elolvasva ismét a fejemet foghattam. Mi miatt? Hát persze!- a szülők miatt. Kezdem magam tökéletes mamának gondolni, pedig egyáltalán nem vagyok az, sőt messze állok ettől a titulustól.

"Tizennégy éves vagyok. Az apám kordbársony nadrágot hord, és a kedvenc időtöltése, hogy a csillagokat bámulja. Ja, és mielőtt elfelejteném: kedden elpusztította a világot. Az anyámat Nora Quinn-nek hívják. Írországban született és néha angolul beszélget velem. Úgy értem: néha beszélget velem."

Emilia 14 éves kamaszlány, egyke, iskolaigazgató holland édesapával és egy festőművész ír édesanyával. Érdekes párosítás lehet egy reál beállítottságú kocka és egy szállongó művész házassága, s ez az "érdekesség" meg is jelenik a könyv soraiban. Emilia kényszerbetegségben szenved, túlzottan fél a kosztól, védi magát és környezetét, s tudhatjuk, hogy ezek a furcsaságok instabil háttér miatt is kialakulhatnak. Emilia pszichoszomatizál, hiperventilál sok esetben, és valami olyan dolog történt Hollandiában, a környezetében, ami miatt egyetlen kiutat talált: a szökést. Két nap alatt, az apja bankkártyáját lenyúlva, megszervezi saját New York-ba történő lelépését, túllép önmagán, mindennek utánaolvas, repülőjegyeket vesz oda-visszaútra, szállást foglal magának. S amikor megérkezik és eltaxizik a szállása lépcsőjéhez, kiderül, hogy nem sikerült minden tökéletesen, de boldogulnia kell.
(Szigorúan zárójelben felteszem a kérdést, hogy tényleg utazhat egy 14 éves egyedül? Tényleg beengednek egy 14 éves kamaszt egyedül az USA-ba?- tényleg érdekel. Bár, ha nem, ha ez egy kitaláció, máris felhúzhatnám a szemöldökömet, de én inkább másképpen fogtam fel: a 14 éves Emilia megszökött, egyedül képes volt rá, mert a csendes, érintésmentes életében nem volt senki, aki normális kapcsolatot tartott volna fenn vele.)

Igen, Emilia egyedül volt, s ehhez jött egy olyan, édesapjával kapcsolatos botrány, ami miatt összegömbölyödött, az összes szúrós tüskéjét kitolta magából, szüleivel való csendes kapcsolatát nem meghazudtolva nem kérdezett csak szégyenkezett, így egyedüli megoldásnak a lelécelést tartotta.

"A földön körös-körül szív alakú, száradó őszi falevelek. A legtöbb sárga, de van közöttük egy piros is. Bámulom egy darabig. Hozzá vagyok szokva a magányossághoz. Amikor anya a terhességről beszél, mindig az jut eszembe, hogy valószínűleg már a hasában magányos voltam. De hogy ennyire magányos vagyok, az új."

Amerika, New York: bejutott, de hamar kiderült, hogy nem minden a terv szerint halad. Fedél nélküliség, kosz-hegyek, majd az ottani fiatalokkal való bezártság és a velük történő kényszerű kapcsolatteremtés hozta meg számára a változást. S talán mind a négyük számára a változást, hiszen mind a négyen sérültek. Együtt vészelik át a hurrikán okozta riadalmakat, együtt járják a sötét utcákat térerőt és fényt keresve. 
Természetesen a szülők is megérkeznek, de csak napokkal később. A Sandy-hurrikán keresztül húzta a számításokat, mindenki számítását. Volt idő gondolkodni, elmélázni, a sötétségben újraírni az elmúlt időszakokat, s így újra találkozni a szülőkkel. Mindenkinek a maga szülőjével, itt-ott, más városban. Bár Emilia sokat változott, új érzéseket fedezett fel magában, az édesapjával való találkozás még nem ment gördülékenyen, s kíváncsi lettem volna egy "Egy év múlva" fejezetre is.

"De a szökésem miatt most egy Beszélgetés vár rám. Ami elég felháborító, mert mi sosem Beszélgetünk. Minket nem érdekelnek a beszélgetések. Ha apámat kinevezik igazgatóvá, vagy ha anyám eszelős drágán ad el egy festményt a katari sejknek, akkor biccentünk egymásnak. Ha anyám darabokra vágja egy művét, vagy ha elkezdek hiperventilálni, akkor sóhajtunk. De sosem szoktunk beszélgetni."

A Száz óra sötétség nem minden mozzanata volt hihető számomra. A négy gyerek egyedülléte megkérdőjelezte az amerikai gyermekvédelmi törvény működését, de felnőttként sokkal többet láttam  bele ebbe a történetbe. Egy metaforát, a változást, a változtatást, az elfogadást. Gondolatokat, témákat, beszélgetéseket, mosolyokat, sírásokat.

Tetszett a könyv, és szívesen megismerném Abby-t, színt vinne mindenki életébe!

Amint írtam a Trevor-nál, mi szoktunk itthon beszélgetni. Hanna (13;5) mesélte az edzés felé menet, hogy el is kezdte olvasni a könyvet, és azt is elmesélte, hogy ma beszélgettek a suliban a szülőkről is, és ő azt mondta, hogy neki sok szempontból mi példaképei vagyunk, sok mindent szeretne ő is így csinálni. Kell ennél több? :)

Tilos az Á Könyvek
2014

2015. február 1.

Totth Benedek: Holtverseny



Ezt. Ma. Olvastam. El.

Pedig nem volt időm, de ahogy elkezdtem reggel, magával ragadott az undor. Ahogy folytattam ebéd előtt, berángatott a posványba az elítélés. Ahogy folytattam délután, már csak a medence, a verseny, a gyorsúszás, a jó forduló hajtott, és néha lent maradtam a medence alján, hogy fuldokolva jöhessek a felszínre egy nagy szippantásra.

Többször megkaptam már az a kritikát, hogy naiv vagyok. Hogy nem hiszem el ezeket a történeteket. Hogy nem veszi be a gyomrom, hogy ilyenek megtörténhetnek. Hogy tizenéves kamaszok, vagy kamaszkor után lévő kb. 17 éveseknek, jelen esetben sportolóknak ez az életcéljuk: a füvezés, a folyamatos szex bárkivel, szopás, dugás bárki előtt,akár közösen is, egymás társaságában, a szemétkedés, a pénz, a felelőtlenség. Nem, én ezt nem akarom. S ha el kell hinnem, mert ilyen tényleg van, akkor csak sajnálkozom, és reménykedem. Mert van egy lányom és egy fiam. És a könyvben vannak lányok is. Fiatal lányok. 13-15 éves lányok. A fiúk ölében, a fiúk szájában, vagy éppen fordítva. Brrr. 

Megelőzve még néhány gondolatot beavatlak benneteket, hogy sejtelmem sem volt, hogy miről is fog szólni ez a könyv. Nem mondom, hogy megbántam az olvasását, mert nem, kicsit észhez kell térnem az álomvilágból. De a fülszöveg eltérített:

Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak.

E sorok mást vetítettek elém. 
Kamaszok: szeretek a fiatalokról olvasni.
Lélektani thriller: kedvelem a műfajt.
Társadalomkritika: rá fér az országra.

Aztán hirtelen szembejött az első oldalon a száguldás, egy cserbenhagyásos gázolás, s a sok "élet". Ilyenek vannak? Ilyen fiatalok élnek? Ilyen sportoló fiatalok küzdenek, túlélnek? Így? A pénz sokat jelent, ezt megtapasztaltam nem a saját bőrömön, de ennyit számít? 

Embertelenség, brutalitás, hazugságok, álszent barátságok, erőszak, kihasználás. Egyetlen pozitív dolgot nem tapasztaltam. Pedig, ó, mennyire szerette volna, ha végre meghallgatja Zolikát! De nem történt meg, így a főhősünk élete soha nem lesz már rendben.

Könyörgöm, ugye ez vicc valamilyen formában? Ugye ez tényleg egy erősen túlzott társadalomkritika? Mert annak elviselem, annak nagyon jó!
Ugye ez nem a valóság? nagyon jó asszociációs képességem van, simán elvonatkoztatok, és kiterítem országunkra, világunkra.
Ugye ilyen nem fog megtörténni, ugye erről nem fogok a magyar lapokban vagy fórumokon olvasni? Ugye nem? Mert az írás akkor is jó marad, de akkor utálni fogom.

Azon gondolkodom, hogy 3-4 (5-6) év múlva adjam-e a gyerekeim kezébe kötelező irodalomként?

Hatása alá kerültem, ez tény. De az is, hogy siratom a könyvbéli ifjúságot, ráz a hideg, és a munkanap előtti vasárnap estém szomorú lett.

Magvető Kiadó
2014

Nem lehet számszerűsíteni. Olvasni kell. Vagy hányingert kapsz, mint én és a kezedhez ragad, mint nekem, vagy hányingert kapsz és nem pocsékolod az energiáidat.


James Lecesne: Trevor


Trevor-t valaki különcnek nevezné, valaki MÁS-nak, valaki már erősebb megkülönböztető jelzőkkel és főnevekkel illetné őt, valakik nem neveznék senkinek, hanem elkerülnék őt, és pusmognának róla, valakik felkarolnák, valakik sajnálnák az "egyedülléte" miatt....

Még sorolhatnám. de inkább úgy mondanám, hogy a TREVOR  című könyv egy pénteki délutánomon elvarázsolt, elgondolkodtatott, széppé, mássá tette  azt. 


"Trevor egy vidám, jó humorú, tizenhárom éves fiú, de otthon és az iskolában különcként kezelik. Trevor művész szeretne lenni, mégpedig olyan, aki megváltoztatja a világot. De miért vesz föl csillogó Lady Gaga-jelmezt halloweenkor? Trevor szerint azért, mert jól néz ki, és amúgy is Lady Gaga a példaképe. A többieknek erről teljesen más a véleménye. Egy ideig a szülei és a barátai is megpróbálnak úgy tenni, mintha Trevor egy átlagos srác lenne. Hisz ez volna a legjobb, nem? Könnyebb elfogadni azt, aki olyan, mint te vagy én. Ha valaki nagyon más, akkor mindenki félrenéz, és reménykedik, hogy nem jól látja. De Trevor különleges, tehetséges és más, és ilyen is akar maradni. De meddig úszhat szemben az árral?

A Trevor egy fordulatos, amerikai kisregény a kamaszkori útkeresésről, a másságról és az elfogadásról. Elfogadni magunkat és egymást nem a legegyszerűbb, de a legszebb feladat a világon." (fülszöveg)


Trevor, a 13 éves fiú személyében egy olyan kamasz fiatalt ismerhettem meg, amilyennel nem találkoztam még.  A körülöttem megforduló 13 évesek közül, csak egyetlen ismerősöm gondolkodásmódjához, vagy nevezzem komolyságához tudnám hasonlítani a könyv stílusát, az írást, a gondolatok szövését, az eszmefuttatást. De ez nem jelenti azt, hogy nem hiszem el. Elhittem a könyv minden sorát. S hogy milyen ez a fiú? Kedves, különc, jó fej, kreatív, barátságos. De kevesen értik meg, így akár magányosnak is mondható.

Kamaszság, önmagunk megismerése és felfedezése önmagában nem egy egyszerű folyamat. S ha hozzáképzelem azt a tényt, hogy ezt hogy élte meg Trevor, akkor első gondolatom ismét az volt, hogy a szülőket hibáztatnám. Aztán hirtelen mélyebbre tekintek, s már nem látom ennyire feketén és fehéren a dolgot.
Nem kell messzire mennem, elég, ha a saját házam táján söprögetek. Nem, nincs 13 éves fiam, lányom van, de szöges ellentéte ennek az amerikai fiúnak. Inkább csak azt figyelem egy ideje, hogy mennyire más gyermekeket lehet felnevelni ugyanabban a változatlan összetételű és monoton zajló háztartásban, családban. Egyik gyerekem beszél-beszél, sokat elmesél, a másik nem, ő a tipikus "semmi-nem-történt ma-velem-sem-és-senkivel-sem"-típus. Kicsit aggódok a csendes kamaszkora miatt.

Így elgondolkodtam, hogy -bár nincs leírva mélyen és részletesen- vajon nem is próbálkoztak beszélgetni Trevorral a szülei? Ahogy a fiú írja: csak tévéznek, kvízműsorokat és tehetségkutatókat néznek a tévében, őt is csak akkor vennék esetleg észre, ha celeb lenne. Vajon hogy teltek a napjaik? Persze, sokat dolgoztak, édesapja utazott a munkája kapcsán, de tényleg csak éldegéltek egymás mellett, és nem vettek észre semmit?
Trevor, aki rajong Lady Gaga-ért, aki éli a fiatalok online életét, akinek nincsenek nagy barátságai, hogy boldogul?

Hogy dolgozza fel az őt ért sérelmet vagy az érzést, hogy semmibe veszik? (S ahogy ő megtalálja a számára egyetlen megoldást- itt is csak gyereket ismerek. Sajnos, hogy idáig jutnak a gondolatok.)

"Most mit csináljak?- kérdeztem zokogva. Finoman megérintette a vállam, s csendesen e emlékeztetett, hogy nem kell semmit sem csinálnom ma, legfeljebb levegőt venni. Azt mondta, hogy talán holnaptól meg kéne fontolnom, hogy nem kéne-e napról napra élnem az életem. Csak azt, amii ott van előttem."

Elgondolkodtató könyv, amit minden kamasz gyermeknek és fiatalnak a kezébe adnék! Elolvasásra, beszélgetésre. A film érdekel, kár, hogy nem értem.

El tudnám képzelni egy egyfelvonásos színdarabban, utána egy beszélgetéssel, a történet feldolgozásával.

A könyvet köszönöm a Kiadónak!

Tilos az Á Könyvek
2014
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...