2015. március 20.

1/x- Kutyák

Szerettem volna összeszedni bizonyos számú dolgot a kedvenc helyekről, érzésekről, meg ilyenekről, de nem ment, így csak néha csepegtetek valamit.
Vannak akik Love Thursday-eznek, vannak akik utaznak, ismerek olyan személyt is, aki a reformáció 500-ra készül már évek és hónapok óta, vannak, akik a hó elbúcsúztatása miatt szomorúak, és van olyan, aki a tavasz gyermeke, és minden percét, pillanatát igyekszik élvezni, már amennyire tudja és lehetősége van rá.

Nincs rangsor, nem is tudom melyikkel kezdjem, nem is tudom, hogy milyen időközönként fog valami megjelenni itt, kezdhetném akár a tavasszal, akár a könyvekkel és az olvasással, akár mással. Rangsor nincs, és csak azért a kutyával kezdem, mert azt már a közösségin is elcsepegtettem.
A(z) PhotoGrid_1425924595583.jpg megjelenítése

Hiába George iránti szeretetem, hiába a Pár, Férj, Társ hajthatatlansága, nem adom fel ezt a dolgot: szeretnék egy vizslát.

Pepe 6 évvel ezelőtti halála óta sem csitult bennem ez a dolog, akkor nem tudtam volna ránézni egy új vizslára, ezért lett harmadik gyerekünk, apukám legújabb unokája George, de évek óta kínzó vágy.
Hülyeség tudom, vannak észérveim ellene, lelki érveim mellette. Kinek melyik az erősebb.
Volt néhány hét, amikor is 5 év múlva terveztem az új vizslát, de ez hamar visszaváltozott. Így most újra a jelenben élek, aztán jön majd újra az észérvezés és a csalódás.

Nem tudom, hogy honnan jött a kutyaszeretetem. Amikor kislány voltam, a kertes ház előnyeit nem tudtam élvezni, merthogy nem volt. Nagycsalád, azaz több generáció együttélése még természetes volt, nekünk máig az, és a kert gazdasági, megélhetési célokat szolgált. Macska, ami akkoriban még az egerészés miatt volt "haszonállat" vagy éppen kutya, ami majdnem semmire sem jó, de a kertet szétrombolja, kiássa, letapossa, fel sem merülhetett.
Voltak állataink: baromfi, malac.

Nem éreztem, hogy rossz a gyerekkorom, én jól elvoltam, de valami állat, és játszási-napozási füves lehetőség mindig hiányzott.
Aztán lett egy vörös macskánk valahonnan, és apukám addig rejtőzködő szentimentális vonala előjött. A macska a lakásban aludt apukám hasán. Legalábbis sokszor, mert onnantól kezdve hosszú-hosszú évekig voltak macskáink. Nem sokkal később kutyánk is lett, egy dalmata, ami a másik nagypapám kertjében, velünk szemben lakhatott. Nála jött az érzés, hogy a kutyákat szeretem, de nem elég, ha messze van. Láttam őt unatkozni, tekeregni, így Ármi utáni spániel már bent lakhatott. Első közös kutya Lacussal, és már nem is emlékszem rá, hogyan sikerült megegyeznünk, hogy ne száműzze őt ki a férfi. Nekem a kutya egy társ-féle. Én nem vagyok olyan ember, aki hazajön a munkából egy téli estén,és még játszik a fagyban egy órát, aztán otthagyja. Nekem a fültő-vakarás, a hascsikizés, meg az ilyen kanapés tevékenységek szükségesek, és ez nem fog változni.
Spániel bent, majd 8-9 évesen gyógyíthatatlan fülbetegség, jött Pepe, a pápai vizsla (!), aki 7 hónaposan meg akart előzni egy autót, és sajnos nem ő nyert. És nem ő nyert a műtéttel szemben sem. És a 4 napos küzdelemben sem. Akkor jött George, a kicsi, a fekete, a más, aki szintén kanapékutya, aki szagtalan és akinek nem hullik a szőre, szóval ilyenekben jobb mint egy vizsi, de ez mind mindegy!

Mert akinek volt vizslája, annak valamikor kelleni fog még egy. Ez elmondhatatlan, érthetetlen, de valós.

Ez a kutyás életérzésem. Kerti kutyák-benti kutyák, nem túrázunk hetente a kutyával, de az ittléte, hogy velem rezdül, hogy ott van, ahol én vagyok ez mindennél többet ér. És ha két oldalamon két kutya lenne.... :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...