2015. január 30.

Zakály Viktória: Szívritmuszavar

Ez a könyv! Huhhh...

Egyszerűen nem érdekelt. Magyar fiatal író, aki nem szépirodalmat ír....., áh nekem nem! Ilyen borító?!- Nekem nem...; Ilyen cím?- nekem nem... Valami szerelmes, heppiendes történet?- nekem nem.......

S, hogy mégis miért került a kezembe?- A Hanna név miatt, s a lányom miatt a Hanna nevű szereplők érdekelni kezdtek. Ez még nem akkor történt, amikor ennyi kis- s nagyobb Hanna rohangált az utcákon. Megjegyeztem, de még mindig nem vágyódtam.
Aztán valahogy bekerült a várólista csökkentésbe, közel került hozzám egy példány, s immáron saját példányt szeretnék. Pedig a Hanna név egyszer sem hangzik el benne.

De ismét egy minimálposzt készül, mert nem tudom leírni, hogy miért tetszett. Magával ragadott a történet. Romantikus, szerelmes oldalamat elvarázsolták a reményekkel teli, majd a reménytelen szavak. Kínzó volt az egyedüllét. Érthetetlen a továbblépés képtelensége.

Ahogy olvastam, ott voltam a sorokban. Vagy oda éreztem magam. Pedig nem is ilyen voltam. Pláne nem 23 évesen. Vagy 30 évesen. De mégis, együtt éreztem Hannával, talán a zsigereimben ilyen vagyok, ha már 16-18 évesen felfedeztem magamban hasonló érzéseket.

Értelmetlen, töltelékposzt. Legyen elég annyi, hogy szeretem ezt a könyvet. Lassan utánanézek egy második résznek is.

Update: beleolvastam néhány értékelésbe, és észrevettem: vagy utálják vagy imádják, közepes alig-alig. Amiket felhoznak hibájául, vagy idegesítő momentumokként éppen azok, amik nekem tetszettek. A szenvedés, a kilátástalanság, a reménytelenség. Nekem még az E/2 is tetszett. Azt is olvastam, hogy unalmas. Szerintem semmiképpen nem az, egyszerűen nem a célcsoporthoz tartozó olvasta. Kb. olyan ez nekem, mintha én szenvedtem volna végig egy FÉ-t, vagy egy sci-fit, vagy egy olyan könyvet, amelynek az elején csókolózó félmeztelen párokat látok (mostanában egyre több ilyen van), de mondhatnék sok ilyet, pl. Moning: Keserű ébredését. Nem én vagyok a célcsoport, elkezdtem, nem tetszett becsuktam-értékelés nélkül. Szerintem ez a könyv szép, és jó gondolatok vannak benne,

"Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...