2015. február 1.

Totth Benedek: Holtverseny



Ezt. Ma. Olvastam. El.

Pedig nem volt időm, de ahogy elkezdtem reggel, magával ragadott az undor. Ahogy folytattam ebéd előtt, berángatott a posványba az elítélés. Ahogy folytattam délután, már csak a medence, a verseny, a gyorsúszás, a jó forduló hajtott, és néha lent maradtam a medence alján, hogy fuldokolva jöhessek a felszínre egy nagy szippantásra.

Többször megkaptam már az a kritikát, hogy naiv vagyok. Hogy nem hiszem el ezeket a történeteket. Hogy nem veszi be a gyomrom, hogy ilyenek megtörténhetnek. Hogy tizenéves kamaszok, vagy kamaszkor után lévő kb. 17 éveseknek, jelen esetben sportolóknak ez az életcéljuk: a füvezés, a folyamatos szex bárkivel, szopás, dugás bárki előtt,akár közösen is, egymás társaságában, a szemétkedés, a pénz, a felelőtlenség. Nem, én ezt nem akarom. S ha el kell hinnem, mert ilyen tényleg van, akkor csak sajnálkozom, és reménykedem. Mert van egy lányom és egy fiam. És a könyvben vannak lányok is. Fiatal lányok. 13-15 éves lányok. A fiúk ölében, a fiúk szájában, vagy éppen fordítva. Brrr. 

Megelőzve még néhány gondolatot beavatlak benneteket, hogy sejtelmem sem volt, hogy miről is fog szólni ez a könyv. Nem mondom, hogy megbántam az olvasását, mert nem, kicsit észhez kell térnem az álomvilágból. De a fülszöveg eltérített:

Magyarország valamelyik elhagyatott, vidéki elkerülőútján egy kamaszokkal teli sportkocsi száguld a koromsötét éjszakában. Éppen elég fenyegető kezdet ez egy regényhez, de még így is váratlan, ami a folytatásban következik. Totth Benedek nem bánik kesztyűs kézzel sem regényalakjaival, sem az olvasókkal első könyvében. A kamaszregény, a krimi, a lélektani thriller és a fejlődési regény elemei keverednek ebben a különös, nyomasztó és olykor mégis humoros, kegyetlen, de nem öncélú prózában. Ha valaki a mai Magyarországra, s a benne meglehetősen elhagyatottan, néha boldogan, többnyire boldogtalanul, olykor szomorúan, de gyakrabban inkább dühösen ténfergő tizenévesekre ismer, nem téved nagyot. Mégsem a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem a nagyon is személyes szembenézésen azzal a kamasszal, aki mi magunk is voltunk, vagy lehettünk volna ezen a sivár, nem vénnek való vidéken, ahol még a vaddisznók sem azok, amiknek látszanak.

E sorok mást vetítettek elém. 
Kamaszok: szeretek a fiatalokról olvasni.
Lélektani thriller: kedvelem a műfajt.
Társadalomkritika: rá fér az országra.

Aztán hirtelen szembejött az első oldalon a száguldás, egy cserbenhagyásos gázolás, s a sok "élet". Ilyenek vannak? Ilyen fiatalok élnek? Ilyen sportoló fiatalok küzdenek, túlélnek? Így? A pénz sokat jelent, ezt megtapasztaltam nem a saját bőrömön, de ennyit számít? 

Embertelenség, brutalitás, hazugságok, álszent barátságok, erőszak, kihasználás. Egyetlen pozitív dolgot nem tapasztaltam. Pedig, ó, mennyire szerette volna, ha végre meghallgatja Zolikát! De nem történt meg, így a főhősünk élete soha nem lesz már rendben.

Könyörgöm, ugye ez vicc valamilyen formában? Ugye ez tényleg egy erősen túlzott társadalomkritika? Mert annak elviselem, annak nagyon jó!
Ugye ez nem a valóság? nagyon jó asszociációs képességem van, simán elvonatkoztatok, és kiterítem országunkra, világunkra.
Ugye ilyen nem fog megtörténni, ugye erről nem fogok a magyar lapokban vagy fórumokon olvasni? Ugye nem? Mert az írás akkor is jó marad, de akkor utálni fogom.

Azon gondolkodom, hogy 3-4 (5-6) év múlva adjam-e a gyerekeim kezébe kötelező irodalomként?

Hatása alá kerültem, ez tény. De az is, hogy siratom a könyvbéli ifjúságot, ráz a hideg, és a munkanap előtti vasárnap estém szomorú lett.

Magvető Kiadó
2014

Nem lehet számszerűsíteni. Olvasni kell. Vagy hányingert kapsz, mint én és a kezedhez ragad, mint nekem, vagy hányingert kapsz és nem pocsékolod az energiáidat.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...