2014. szeptember 27.

Diane Chamberlain: Titkok örvénye



Nem is néztem mi a könyv eredeti címe, de a magyar nagyon találó. De lehetett volna valami olyasmi is, Hogy utáljanak meg bennünket a barátaink a halálunk után?

Na jó, lehet, hogy nem ennyire drasztikus a dolog, és nagyon sajnálom, hogy nem fejthetem ki, hogy én miért nem szerettem Noelle-t? Az apró titkai, a hazugságai elértek addig a szintig, amíg már örvényleni kezdett. Vezeklés? Vezekelt a későbbi tetteivel? Egyik hazugságát a másikra építette, s végül csak az öngyilkosság maradt? Jellemtelen. Nem vállalja a tetteit? Vajon én vállalnám ezt a súlyos dolgot? Biztosan. A lelkiismeretem nem engedné, de szerencsére nem vagyok Noelle helyzetében, de én nem tudom őt felmenteni, hogy nem akart rosszat senkinek. Felnőtt ember! Sem a két legjobb barátnő helyzetében nem lennék, akik szeme előtt 3 hét alatt kiderült az igazság egy része, s így omlik össze az elmúlt 20 év. Az olvasó más egyebekről is információt kap, amik rejtve maradnak, és kusza lett a vége is, mert gyors lezárással történt, ráadásul én elgondolkodtattam volna egy "kertrendezésen" is (csak, hogy ne spoilerezzek).

Említettem a közösségin, kár, hogy hallottam az ismerősök negatív véleményét, s bár nem tudom nekik mi nem tetszett a könyvben, de végig sutyorgott az a valami a bal vállamon, hogy vajon milyen lesz az egész, mi fog történni benne, és ez és ez miért került bele, de tény, hogy olvasmányos volt, s csak most 17 órával később fogalmazódtak meg bennem azok a dolgok, amik nem tetszettek, amikről írtam fent.
Folytatom azzal, hogy pl. Cleve nekem felesleges szál volt, szerettem volna Sam vonalát jobban megismerni, Sam és Noelle kapcsolatát is feltérképeztem volna, mert ha titkokról beszélünk, akkor derüljön már fény mindenre!

A problémáim olyanok, amiket meg lehetett volna változtatni, vagy kihagyni, de azt mondom, lehet, hogy akkor sem tetszett volna a lelkiismereti vonal miatt. De ezek a véletlen egybeesések, az örvények, az "együtt-leszünk-terhesek", a kamaszlány-anya konfliktusok, a tragédiák egymás után bekövetkezése mind-mind túlzsúfolttá tette nekem a történetet, normális befejezés nélkül.

Tegnap, amikor a könyv nagyobb részét olvastam el, egyetlen mondatot jegyeztem le magamnak:

"Olyan, mint egy könnyű kirakó, amit találtam egy zacskóban kép nélkül. Nem tudom pontosan (én csak félig sejtem) mit fog ábrázolni a kép, de ahogy gyorsan összeáll, nem lepődök meg igazán. Kiszámítható volt. Ennyi szemétség Noelle életében, hát na! De ő is Isten báránya, segítségre volt szüksége."

Lehetséges, hogy én odamentem volna ahhoz a remekbe szabott szoborhoz, és egy nagy valamivel porrá zúztam volna. A megbocsátást, elfogadást még gyakorolnom kellene.

S tisztában vagyok, hogy ez a poszt kissé kusza, és eszembe is jutott egyik beszélgetés ismerősökkel a bejegyzésekről, de nos, ez sikerült. Inkább bemásolom a fülszöveget, amit ilyen esetekben teszek. Nekem is az első néhány mondat tetszett meg!

„Kedves Anna! Nehéz papírra vetni mindazt, amit el kell mondanom, de tisztában vagyok vele, hogy végigolvasni sokkal nehezebb, és nagyon sajnálom…”

Ez a félbeszakadt levél az egyetlen nyom, amelyből Tara és Emerson kiindulhat legjobb barátnőjük, Noelle öngyilkosságának okait kutatva. Minden, amit tudtak róla – szülésznői hivatása, bátor kiállása az igaz ügyek mellett, családja és barátai iránt érzett szeretete –, olyan ember benyomását keltette, aki ragaszkodik az élethez. Miért választotta mégis a halált? 
Túl sok mindenről nem tudtak. 
A levél és egy szívszaggató titok felfedésével a két nő lassan rájön, hogy valójában mégsem ismerték jól Noelle-t, s miközben egyre inkább kirajzolódik előttük bonyolult személyisége, szerelemmel, árulással, részvéttel és csalással is szembesülniük kell.

A „Titkok örvénye” izgalmas regény, amely mindannyiunk számára felteszi a kérdést: mi az, amit már nem lehet megbocsátani? "Megindító regény anyákról és lányaikról, barátságról, szeretetről és veszteségről... Megríkat, de reményt is ad." (Tatiana de Rosnay)

2014. szeptember 24.

Őszi hangulat

Az enyém is csapong: napsütéses és borongós váltja egymást.

Úgy vagyok én az ősszel, hogy nem a szívem csücske, de nem utálom, mert szép tud lenni. A színek, az eső, ha a szobából nézem és hallgatom az esőcseppeket, a kezdeti elfogadható időjárás a napsütéssel. Ilyenek.

Ez az ősz egész vegyesen indult. Új iskola, új 5.osztály Petinek, a 7. megszokott Hannának, az ovi csak nem akar elkészülni, amibe már az ovis gyerekeim és mi is a kolléganőmmel belebetegszünk lassan. Tegnap egy vírus keserítette az életemet, mára a fele maradt csak meg, de délutánra egy idegesség miatt visszajött, a tervezett futás is elmaradt (nem mertem elindulni). A könyveket sok esetben nem fejezem be, és bánkódom, hogy miért vettem meg.Tanulás, munka, segítség, a hétköznapi rutinok visszaszerzése, hűvös lakás, és várom, hogy beinduljon igazán az élet, a zökkenőmentesség s az ezzel megérkező nyugalom.
Várom a könyvmolyos-Balatont, állandóan lakást szeretnék rendezni, de sok lehetőség nincsen, akkor fessük át a falat, mert ezt már unom!-kiáltok fel, amire egy "furcsa" nézés a reagálás és kapok egy "most biztosan nem" választ.
De valami újat szeretnék. Tiszta őrület, fészekrakó ösztönöm beindult újra, kellene egy kis anyagi segítség apróságok lecserélésére. :)

Még a fotelom is elkerült a megszokott helyéről, az ablak elől, és most nem is szeretem az új helyét, de nem volt más lehetőségünk. Lehet, hogy azért nem jó olvasni sem? :D

Nézegettem képeket, az összes a Pinterestről van, a legtöbbje a "forever autumn"-oldalról, néhány pedig passz...

Hideg, és sajnos visszaszoktam az elmúlt hetekben a koffeinos kávéra, így most egy hete ismét  leszokóban vagyok, de a koffeinmentes forróságról nem vagyok hajlandó lemondani. És kellene egy ilyen félkesztyű is.

Május óta félek  tűztől, kandallónk nincsen és be sem férne, de egy késő esti tűzropogós olvasást kipróbálnék szívesen!

Fázós vagyok, alváshoz a vastag zokni alapkellékem. Kötne nekem valaki egy jópofa zoknit? Nagyon szeretnék egyet.

Valamelyik posztban, talán a Schäffer Erzsébet könyvénél írtam arról, hogy mennyire elköltöznék most egy kisebb faluba, kicsit egyedül, családdal szeretnék többet lenni, és egy kisebb oviban dolgozni. Ilyen bejáratom lenne...amolyan Óperenciás tengeren túli...
..és lenne ilyen padom, az avarban pedig a sünikék telelnének.

Aki ismer, az tudja.......

Írtam, hogy lakást alakítanék, azt is írtam, hogy elköltöznék, ha lehetne egy beülős sarkom ilyen ablakokkal, ilyen kilátással- jó lenne.


2014. szeptember 21.

Schäffer Erzsébet: A szőlővirág illata - történetek útközben


Ülök a napfényben és olvasok. 
Utazok és olvasok.
Hazaérek és folytatom.
Elviszem Lacust a pesti busz megállójába, majd olvasom tovább a befejezésig. Mert ezek történetek útközben. 

S a végére rájöttem, hogy ha nem lenne komolytalanság, akkor a farsangon S.E. lennék. És mesélnék nagyokat. :)

Schäffer Erzsébet mesélt nekem. Valóságokat mesélt, mert ő mesélni tud. Nemcsak mesélni tud, hanem lát a szemével. Áldott szeme és áldott szíve van, amivel letudja jegyezni a történeteket, az emberi sorsokat. 
Elég hülye párhuzam jutott eszembe reggel, amikor belemerültem a könyvbe. Semmi különöset nem olvastam, gondolom olyat, amit már én is láthattam, mert egyszerre eszembe jutott egy mesekönyvíró hölgy, aki APG könyveivel úgy ért el hatalmas sikereket, hogy csak leírta a gyerekekkel, a családdal történt eseményeket, amitől sok szülő és sok gyerek "hasra esik", úgy élvezi. És én mennyire utálom ezt.

És akkor itt van ez a mosolygó Erzsébet, aki szintén, lát, néz, átél, tapasztal, és papírra veti ezeket a sorokat, sorsokat, helyzeteket, pillanatokat. De nemcsak leírja, és egymás melléteszi a szavakat, hanem megtölti érzésekkel, színekkel, illatokkal, hangulattal és mindenféle érző-lélegző dologgal. Amit kevesen tudnak.
Olvasom, és én is odavarázsolódhatok a szőlőtőkék közé, s egyből a nagyszüleim hangját hallom magam mellett; odarepít a balatoni vonatra és egy táborhelyre közelítek; megállok egy mezőn és nézem mezei virágokat. Mit is csinál Schäffer Erzsébet? Kinyittatja a szemünket, hogy lássuk meg a szépet és a jót. Szerencsére nekem nyitva szokott lenni, még akkor is, ha sokszor csak résnyire, inkább megerősítéseket kaptam. Utazgatni nincs lehetőségem, így utaztam a könyvben, a könyvvel.

S, ha belegondolok, hogy az utóbbi hetekben álmodoztam egy kis falusi házon, a kis falusi ház közelében egy várossal, amiben van egy színház, hogy néha kulturálódjak, és van jó suli a gyerekeimnek, és munka L-nak, a kis falusi házban laknánk, én a kis falu 1-2 csoportos ovijában dolgoznék, és akkor lenne George mellett egy vizslám is, és nem szaladnék ennyi helyre, nem szakadnék ketté (igazából nem szakadok, nagyon jó szervező vagyok, és hiányt sem érzek, hogy nincs magamra időm...-lám két könyv két nap alatt), de a fejem kitisztulna, és az értékek átalakulnának, tehát, ha ezekbe belegondolok, akkor helyére kerülnek azok az érzések, hogy miért is volt szükségem ma erre a könyvre.

Biztos más lenne minden, valaki azt mondaná, hogy nem is bírnám, de ezek a történetek ismét a szentimentalizmus mezsgyéjére vittek, hogy idős emberek történeteit szeretném megismerni, a szépet látni, élvezni az esőt, a havat és minden ilyet. Értékeket szeretnék magam köré. 

Történeteket szeretnék magam köré (pedig ha kinézek az ablakon, kiállok az erkélyre nap mint nap látok egyet-s mást), olyanokat, amik szépek, megmosolyogtatnak, elgondolkodtatnak, esetleg megríkatnak, mint az olvasott "történetek útközben".

A szőlővirág illatából a legkedvencebbek:

Nők a vízben - az nyugodt időskor, az örök barátságok miatt.
Hat kenyér és a szabad akarat- a mindvégig kitartó mély szeretet, szerelem miatt.
Hóban- a csend, a tenni akarás miatt.
Várlak a Gare du Nord-on! - a mosoly és a határok nélküliség miatt.
Shamala titkai- az örök igazságok miatt, amit egyre inkább felejtenek el az emberek, a felnövekvő generáció, a gyermekek.

"Légy önmagad. Szeress teljes lényedből. Figyelj mindenre és mindenkire, de ne törődj mások véleményével. Légy természetes és tiszta szívű. És ne hidd el, hogy a világ nem gyönyörű. Legfeljebb mi tesszük csúnyává és boldogtalanná. De mindig változtathatunk."

2014. szeptember 20.

Mary Ann Shaffer- Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság


Egy ilyen szombati napra, mint a mai, csakis egy ilyen könyvecske való. Hogy milyen napra, és valójában milyen is ez a könyv?

Szombat, 3/4 6:  a kutya felébreszt, s aztán nem tudok visszaaludni. Csend, a család egy része alszik, egy másik része osztálykiránduláson. Az ágyban elolvasom a híreket, majd visszaaludni próbálok, de negyed 8-kor megunom, így felkelek. Kezembe egy újabb könyv kerül, Dinára most nem vágyom, helyette gyorsvonatként száguld be az elmémbe Juliet, aki fogva is tart. De lehet, hogy nem is ő a humorával, hanem a csatorna-szigeteki társaság, a 2. világháború egy szelete, az ott lakók. Vagy éppen a szeretet, ami a lap mindegyikéből árad. Bárhová néztem, lapoztam, ott voltak a mosolyok, a segítségnyújtások, az önzetlenség. Minden fontos. Hiába voltak ott a németek, hiába volt szó Hitlerről, a borzalmakról, mégis ott volt a sorok között a megmenekülés, a jóság, a túlélés, a csapatszellem. Annyira jól éreztem magam azon a szigeten, hogy én is útra kelnék, és lehet, hogy ott ragadnék, ahogy Juliet.




S lám, megint előre szaladtam. Kicsoda Juliet Ashton? Egy írónő, aki Izzy Bickerstaff néven publikált humoros szösszeneteket a világháború idején, majd egy jó barátja Sidney ezeket kötve-fűzve kiadta. Ez még nem is annyira érdekes, ám egyszer ez a hölgy egy segítségkérő levelet kap a Csatorna-szigetek egyikéről, Guernsey-ről, egy Dawsey Adams úrtól, s kapcsolatban maradnak. Így kerül napvilágra a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság működése, s mivel Juliet témát keres következő könyvéhez, így elkapja ezt a szálat. A levelek jönnek és mennek a sziget és London között, a "beszélgetésbe" belefolynak a társaság tagjai, és nem tagjai is. Kialakul és ismertté válik a történelmi háttér, a kapcsolatok sokszínűsége, megismerünk mindenkit gyermeket és időset, németet és szökött rabot, árvát és felnőttet, s közben Juliet is rászánja magát az útra, a találkozásokra, az élményekre, az írásra.

Elég, ha azt mondom, hogy a család közben felébredt, én olvastam a  főzés, sütés közben is. Olvastam, hogy befejezzem, mert halaszthatatlan munka is várt rám, míg befejeztem.

Tetszett, ez igaz, de azt a fajta szentimentális romantikusságot, amit a levelek Skye-szigetéről nyújtott, azt nem érte el. Kellemes kikapcsolódás volt a mai napra, s, ha belegondolok hogy évek óta az eszemben van, hogy majd egyszer olvassam el, akkor jó is volt, hogy Claudia múlt szombaton a kezembe adta. Kár lett volna kihagyni, főleg, hogy számomra kedves emlékek is megjelentek benne: Skye, Büszkeség és balítélet, Miss Marple.... na jó, Catullus az nem, de azért szépirodalmi hangulat rabul ejtett a könnyed megfogalmazásával, hiába háborúról volt benne szó.

Én kedveltem Juliet-t, a humorát, az iróniáját, az öniróniáját. Sajnálom, hogy a mai fiatalok nem élik át ezt a fajta levelezéseket, a várakozásokat. Olyan mesés volt ez a könyv.

S, hogy kik a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság tagjai? Ahogy Adelaide Addison -rosszindulatú- kisasszony fogalmazta meg:
"A társaságban csak két személy érdemel tiszteletet: Eben Ramsey és Amelia Maugery. Rajtuk kívül a tagság egy zsibárusból, egy megtévedt és iszákos elmeorvosból, egy dadogó disznópásztorból, egy magát lordnak kiadó inasból, valamint egy Isola Pribby nevű gyakorló boszorkányból áll, aki maga ismerte el nekem, hogy bájitalokat kotyvaszt és árul. Menet közben még toboroztak néhány hasonszőrű egyént, és el lehet képzelni, miféle "irodalmi esteket" tartanak."



2014. szeptember 15.

Találós kérdés: Fontosak vagy nem? Szeretjük vagy sem? Gyermekként vagy felnőttként, sárkányszárnyon repülnénk. (A mese)

ARC kiállítás 2014


A témázunk rovat következő témája a mesékről szól(na). Szeretjük, nem szeretjük, mi a véleményünk róluk, hasznosnak tartjuk, vagy nem, ill. foglalkoztatnak-e, vagy éppen unalmasnak tartjuk-e őket. Egyáltalán mennyire tágan értelmezzük a meséket, mi fér bele: csak a klasszikusnak nevezett népmesék vagy műmesék, vagy mondjuk pl. a drága, seprűn repkedő, kviddicselő Harrynk is beleférhet-e, nem is beszélve a vámpírokról , tündékről, meg a szekrényen átmenő Peterről és testvéreiről.

Szóval a mesék, ami bennem egy csomó-csomó- és még nagyobb horgászcsomó gondolatot megindít. Pupilla mondta, hogy talán én másképpen közelítem meg ezt a témát, mert pedagógus vagyok, sőt mitöbb, óvónéni, és, ha elemzem magamat, akkor azt mondom, hogy a mesék, a dalok, és a földön történő építős és egyéb magunkat kiadós játékok állnak hozzám a legközelebb. Azaz, a társasok távolabb, pedig az is bejön, de csak akkor, ha ismerem és a gyerekek is végre valahára megértették.
De visszatérve a mesékre:

1.  egyik utam ehhez a témához a pedagógusság, ebből írtam a második  -szakvizsgás- szakdolgozatomat, hogy a szimpla mesélésen kívül mennyi mindenre lehet, vagy inkább tudom használni a meséket. Tehát nem igazán a mesék elemzéséről szólt, hanem a sokszínű lehetőségeken, amelyek -természetesen magukba foglalták, hogy milyenek -főleg- a népmesék, mi a jó bennük, miért fontosak a gyermekek számára, mely típusokat mikor kellene mesélni nekik, meg ilyeneket is tartalmazott;












2. másik utam a mesékhez a saját gyerekkorom. Nem emlékszem arra, hogy szerettem volna olvasni, bár tudom, hogy nagyon hamar, már első osztályom vége előtt megkaptam a kisdobos nyakkendőt, annyira jól megtanultam olvasni Maci olvas című olvasókönyvből. Arra is emlékszem, hogy velem ellentétben a testvérem, mindig olvasott, konkrétan a Bűbájos lakat c. könyvre emlékszem, amit egyik kórházi tartózkodása alatt láttam a kezében. Mondjuk ő is nagy olvasó lett/maradt. Mindig kaptunk könyvet, sajnos mesélésekre nem emlékszem, de biztosan sokszor lapozgattam, lapozgattuk a vidám meséket, mert a rongyos példányomat forgatom ma is, vagy pl. a klasszikus Illyés gyűjtemény, a 77 magyar népmese is megvan, de szerintem azt a bátyám kapta. Én verses könyvekre emlékszem, meg arra, hogy anyukámmal a az "Itt a reggel, szép  a reggel...." kezdetű verset mondtuk minden nap (Ha valakinek megvan és nem kell neki, elfogadom.) Biztos olvastak nekem, de tényleg nem emlékszem, én sokat voltam a nagyszüleimmel. Viszont emlékszem a hosszú sötét délutánok diafilmezéseire, és arra is, hogy rengeteg meselemezünk volt, és emlékszem, hogy fekszem a földön és csak hallgatom-hallgatom-hallgatom őket. Engem nem zavart Andersen szomorúsága, a két gyertyát imádtam, és a Pöttyöm Pannát is, az Óz a nagy varázslót máig éneklem, Mindig a sárga úton.... Esténként a tévémacis meséket nagyon szerettem, és kedvencem volt Pflackovszkij mesekönyve is, A sün, akit meg lehetett simogatni, ebből kívülről is tudtam meséket, emlékszem Konnektorra, a kismalacra, aki nyakat akart cserélni. Máig használom az oviban.

Én szerettem a meséket, hallgatni, nézni a tévében, amikor megkaptuk a Fazekas-féle Lúdas Matyi feldolgozást, rongyosra hallgattuk, és fetrengtünk a röhögéstől a pösze libán.


Azt hiszem minden rendben volt ez ügyben, de mint mondtam, nem emlékszem, hogy olvasta-e nekem, vagy melyik volt a kedvencem. Azt hiszem erre fényt kell derítenem.

3. A harmadik utam, hogy Hannának és Petinek (NEM AnnaPeti!!!- akkor még nem jelentek meg, kikérem magamnak :D) is sokat olvastam, de legjobban azt sajnálom, hogy csak az ovis gyerekekkel fejlődött ki bennem, hogy tudok magamtól is mesélni. Sajnálom, hogy ez nem volt, hiányosság szerintem, így ez nekik is nehezen megy, nehéz az önálló fogalmazás, a kitalációk. Erre a mesélési módra sokkal jobban figyelek most már. Hanna és Peti azt élvezhette, hogy szeretek hangosan nagyon hangsúlyozva, hangokat megjelenítve mesélni, így az előadásmóddal soha nem volt gondom.




4.
Szerintem ide is írnék írni valami olyasmit, hogy felnőttként kevés mesét olvasok. Most szigorúan a gyermekeknek szánt mesékre gondolok. Vagy munkának tekintem a mesekönyvek olvasását, újak felfedezését, vagy pedig sajnálom az időt, amit komolyabb könyvekre is fordíthatnék. Nem tudom a választ. Ám van néhány kedvenc íróm, mesehősöm, akiket bármikor szívesen elolvasok, ők Máté Angi a meséivel, és PettsonFinduszt megalkotó Sven Nordquist. Őket leemelem a polcról, olvasgatom, jól érzem magam olvasás közben.

5. Több utam szerintem nincsen, de ha továbblépek, akkor azt kell mondanom, hogy HP1-7-et felnőttként olvastam, nehéz volt elkezdenem, nehéz volt kilépnem a komfortzónámból, a valóságból. Általában nehezen mozdulok ki a csodák területére. Másmilyen az életem, nem szoktam álmodozni, nem az a típus vagyok. Ha nem tudok elutazni sehova, akkor nem nézem meg a róla szóló filmet sem, szóval semmit.

Szerintem a komfortzónás posztban írtam, hogy nem olvasok fantasyt, meg ilyeneket, hát igen. Akkor inkább a sima meséket.
Boldizsár Ildikó a meseterápiás könyvében leírta a lényeget, hogy mindenkinek van saját meséje, és a terápiában azt (is) használják. Amikor a Mesék testvérekről testvéreknek könyvet olvastam, nézegettem, lapozgattam, akkor egyből az elsőnél megálltam, hogy lehet, hogy az az enyém?- Abban az életszakaszomban nagyon eltalált. Nem értek én ezekhez.

Kádár Annamária Mesepszichológia c. könyve fantasztikus könyv. Minden várandós és/vagy kisgyermekes édesanyának kötelező olvasmányként a kezébe adnám.

De nem szeretném ilyen érzelmi dömpinggel befejezni ezt a bejegyzést, így belelapozgatok a szakdolgozatba, hátha érdemes valamilyen gondolatot megosztani. Nem hiszem, és nem is gondolom, azt, hogy mindenkinek szeretnie kell a meséket, s azt sem gondolom, hogy mesék nélkül nem lehet egészséges lelkű gyermekeket felnevelni, én csak azt mondom, hogy meg kell adni a gyerekeknek a mesehallgatás lehetőségét. A hallgatásét, nem a nézését. A hallgatásét, az összebújásét. Ha pedig problémák merülnek fel, akkor ez is segíthet, csak hinni kell a mesékben, na de itt nem az "annapeti"-re gondolok.

"Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egy rengeteg nagy erdő, rengeteg erdő mellett nagy selyemrét, selyemrét mellett kerek tó, kerek tó mellett – ugyan mi volt a kerek tó mellett?
(...)Vajon mi lehet a tó mellett? Vajon egy sárkány? Vagy éppen egy gonosz boszorkány? Gondolhatunk elvarázsolt hercegkisasszonyra, vagy éppen egy tejet lefetyelő cicára? Bármire: szépre, csúnyára, gonoszra, kedvesre, egykedvűre vagy éppen felhőtlenül boldogra. Kinek mi jut eszébe. Valahogyan én is így érzem a mesékhez fűződő kapcsolatomat, mint ahogy az idézett mesekezdetben olvasható: a sokszínűség, a mesékben rejlő szépséges tarkaságok, éppolyan sokaságot alkotnak, mint amilyen sokrétűen kihasználhatóak a mesék, mint amennyire fontos ezeknek a történeteknek a jelenléte a kisgyermekek életében. ...

A mesehallgatás, a meseszeretet visszahozható az óvodáskorú gyermekek életébe. A mesék csodája játékosan felhasználható, így a mesehallgatásból eredő sokirányú lehetőség megjelenik az érzelmi élet fejlődésében, a kommunikáció fejlődésében, a gyerekek –játékos- tapasztalatszerzéseiben, szükség esetén sokirányú fejlesztésükben. Ezeket a lehetőségeket egy tudatos pedagógus a nap minden órájában kihasználhatja, amely beépül a gyermekek mindennapjaiba, s a folyamatos lehetőségek nem sértik az óvodáskorú gyerekek legfontosabb tevékenységét, a játékot sem."


S itt már rá is jöhetett mindenki, akik eljutottidáig az olvasásban, hogy már el is kanyarodtam a könyvek szeretetétől, az olvasás szeretetétől, ami, minket "Témázunk" írókat összeköt, mert a mese kapcsán már eljutottam a mozgásig, a vizualitásig, a képekig, és ha tovább folytatnám ezt a témát a mesék szeretetéről, és a mesékben rejlő fejlesztési lehetőségekről, azaz szebben mondva a mesék csodálatos világáról, máris egy térítőnek látszanék, amit nem szeretnék.

Csak annyit írok még, hogy, ha született volna harmadik gyermekünk, akkor még többet meséltem volna neki, mert a sok igazán klassz mesét, és lehetőséget én is a mindennapokban, a munkám során tanultam és tapasztaltam meg. Ebből kiindulva, ezt tekintve sokkal jobb azoknak a gyerekeknek, mint a sajátjaimnak. :)
Az enyémek nem olvasnak meséket, meseregényeket, a valós, mai történeteket szeretik. De legalább (Egyik többet, a Másik kevesebbet) olvasnak!

Nem is szaporítom tovább a szót!

ARC kiállítás 2014

2014. szeptember 14.

Toni Morrison: Nagyonkék


Nagyjából végigszenvedtem magam a Nagyonkék-en. Sajnálom, hogy most unalmasnak tartottam, sajnálom, hogy nem voltam befogadó, sajnálom, hogy szenvedtem, hogy nem is olvastam el igazán minden szót, mondatot. Ugrottam és siettem, mert kíváncsi voltam, hogyan is lesz befejezve. Pedig szeretem a "fekete" történeteket. Nem is írok róla néhány mondatnál többet. Nem érzem magam kompetensnek. #jajderosszulérzemmostmagam!

Pecola története.
Pecola családjának története.
A feketék története?

A fekete bőrű, göndör hajú kislányok álmaié, amikben kék szemre vágynak. Shirley Templére szeretnének hasonlítani, moziban szeretnének szerepelni, fehérek szeretnének lenni. Nem lehetett egyszerű azokban az időkben. Amikor a feketék még a feketék ellenségeikké is válnak. Gondolom, még ma sem egyszerű mindenhol.

Pecola, a 12 éves kislány apja gyermekével terhes. Kik ők? Mi történt? Milyen sorsokon mentek ők keresztül? Hogy került Pecola Frieda és Claudia közelébe?... és kik a többiek?

Pecola, a 12 éves kislány apja gyermekével terhes. Ez kiderül az első sorokban. Nem kertel, megmondja Toni Morrison. Aztán már csak azt várjuk, hogy kiderüljön valami. A miértek? A hátterek? Hogy felmenthetünk-e valakit?

Sajnálom Pecolát, senki nem  ezt érdemli.

Sajnálom Morrisont. Nem ezt érdemli tőlem. :(

2014. szeptember 12.

Barbara Constantine: Tom, kicsi Tom

Mondhatnám olvasási válságnak, de nem hinném, hogy az. Inkább fáradtság, kevés idő, amik azzal párosulnak, hogy nem vagyok nagy mértékben befogadó. Nem haladok az oldalakkal, elkallódik a figyelmem, így ezek a könyvek nem alkalmasak erre az időszakra.
Kedden Petivel könyvtárban voltunk, hogy felkutassuk az ajánlott legrövidebbek közül a maradék elolvasnivaló egy könyvet: a listából a legrövidebbet. :)

S miközben ő is nézegetett, addig én is ránéztem egy nem vastag aranypöttyösre, s még az elolvasott két mondta is tetszett, így már ki is kölcsönöztem. 



Jó is volt, tegnap elolvastam, és így legalább sikerélményem lett, hogy képes voltam belemerülve olvasni.

Tom, kicsi Tom, aki 11 éves, mint Peti (ő csak lesz, két nap múlva), így most közelről el tudtam képzelni, milyen is egy 11 éves fiú. Nos: Peti nem olyan mint Tom.
Hozzá képest ő ezüstkanállal a szájában született, pedig nem is. Kb. kétszer annyi éves koromban szültem őt, mint Tomot Joss, és soha nem is kívántam a nővéreként viselkedni.

Érdekes volt olvasni ezt a könyvet. Olyan hangulatba kerültem, mint amikor E.Donoghue: A szoba könyvét olvastam, csak itt nem a kisfiú mamája volt az ösztönös, a túlélő, hanem Tom.

Joss és Tom, gyerekek mindketten, egyik gyerekesebb mint a másik, igazából sokban különböznek egymástól, az egyik legfontosabb:  az egyik már édesanya lett, de azt nem mondhatom, hogy szülővé is vált.

Ahogy olvastam, ültem a sötét nappaliban a kislámpa mellett, tényleg elcsodálkoztam a kisfiún: eszembe jutott a cukiság, ahogy az új kis tyúkkal aludt, hogy ne legyen egyedül; ahogy nem vette el az első tojását, hogy nehogy megbántsa őt. Aztán eszembe jutott az életrevalóság: ahogy egyedül is elboldogul, ahogy főz, süt, háztartást lát el, tanul, tanít, ápol, gondoz, önzetlen, még, ha lopni is kényszerül, akkor is lelkiismereti kérdést csinál belőle, ahogy mindenki kedvében jár. Ahogy megél a jég hátán is, ahogy tisztán látja az utat maga előtt. Nagyon szerettem őt! Ahogy szerettem Archiebald-ot és Odette-et, a magázódó idős tévénézős házaspárt, ahogy magam előtt láttam Madeline-t a káposzták között (mondjuk már megint az életkori számolások hibájába kezdtem beleesni), és természetesen sokat gondolkodtam Joss-on is, akit szerettem volna felkarolni. De úgysem engedte volna. Céltudatosan, a kudarcain keresztül, és olykor még gyerekként viselkedve próbált nevelni, nevelődni, felnőttet nevelni és felnőtté válni. Együtt a fiával, s sajnos néha felcserélődtek a szerepek. De mit is várhatnék egy leányanyától, akinek a fián kívül csak egy ledér huszonéves barátnője van?

Rövid, gyorsan olvasható, a szereplők nézőpontjából írva, gondolkodásmentes fogalmazással, könnyű befogadással. Akár lehetne ez máskor egy problémám, de most jó volt néhány órát csak az olvasással foglalkozni, egy könyvbe belemerülni. Nem is hiszem, hogy értékelnem kellene, akár címkében, mert lehetne 3*, de lehetne 4-4/5* is. Attól függ, honnan nézem. Szívesen haladtam volna tovább, hogy leírva láthassam, amit odagondoltam a továbbiakra. Hogy biztos legyek benne, minden rendben lesz velük. Örültem volna a biztosnak, a sikernek, hogy ne csak egy mézesmadzagból indulhassak ki, hogy a rossz sors megváltozhat, hogy a negatív pozitívvá válhat, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát.

Tom, kicsi Tom 11 éves, mint Peti. Bizonyos helyzetekben lehetnének fűszálak a réten, máskor pedig  olyanok, mint az ég és a föld. ...és én Petit egyszer kilövöm az égbe, hogy tapasztaljon, tanuljon. :)

2014. szeptember 9.

Élménydús emlékek vagy megritkuló élmények?

2014.09.09

Hangosan gondolkozom napok óta...
Mivel...
.... nem igazán foglalkozom a másik blogommal,
.......nem írom már annyira ki magam (azaz próbálom),
.........még kevésbé olvasok recenziós könyvet,
............ sőt alig olvasok mostanában könyvet.....

eljátszottam a gondolattal, hogy egyiket a másikba olvasztom. Ami belefér, az átkerül, ami nem, az nem, azok maradnak max.ott emléknek.

De még semmi sem biztos, de alig van időm írni, de fogok írni, de azt sem szeretném, hogy havonta vessek le néhány szót.

Egyébként anno, 3-4 éve még egyben volt, majd szétszedtem........ lehet, hogy vissza a kezdetekhez? Mert nekem a könyv is élmény, egy kirándulás is élmény, és a család is élményeket nyújt. Max. kevesebben olvassátok. :D
Lehet, hogy meg is született a válasz...?

2014. szeptember 7.

Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette?

Olvasás közben nem szeretek jegyzetelni, pedig kellene. Jönnek a –számomra- találó gondolatok, a saját vezérfonalaim, és minden könyv olvasásakor arra gondolok, hogy ez annyira erős gondolat, hogy nem fogom elfelejteni. Pedig mindig elfelejtem, vissza sem tér a legtöbb esetben.

Olvasás közben nem szeretek jegyzetelni, pedig kellene. Ott kellene lennie a közelben egy papírnak, egy tollnak vagy ceruzának, és igen… le kellene írnom azt a néhány szót, oldalszámot. De utálom megszakítani éppen akkor, éppen most, mert jó nagyon, kell az a hangulat, vagy éppen a buszon vagyok, meg ilyenek.

Olvasás közben nem szeretek jegyzetelni, pedig kellene, ezért addig már eljutottam, hogy a telefonra készítek jegyzeteket, persze azt sem mindig, így Bernadett legfontosabbnak, legerősebbnek hitt érzései is elszálltak….. talán éppen az Antarktisz felé.


Néhány megmaradt, még nem tudom mire fogom felhasználni, a könyv nincsen nálam, hogy utánanézzek, de most van időm bejegyzést írni, így el is kezdtem.

Itt reklámozhatnám a ColorNote alkalmazást (azaz, ha tudtok szebbet, jobbat szóljatok), van is mindenféle színben, a Hová tűntél, Bernadette? sárgában virított az egyik főoldalamon:

„Elvarázsolt nőszemély.
Különc?
Utálja az embereket.
Mániás??
74-75.
84….. vagy megőrült…..
100, 115, 120
Elvarázsolt nő
Kell egy támogató férj, akit megtalált!
Aztán azt éreztem, hogy B. maga a csoda, az erő, egy komplex valami. És az ilyeneknek mindig vannak irigyei, és sajnálni kezdem a gyerek B-t. 158.”

És innen többet nem írtam, mert a maradék 200 oldalt egyhuzamban két bögre koffeinmentes kávéval mellettem, egy takaró alatt olvastam el, papír, telefon nélkül.

Aztán most látom, hogy mennyire felesleges dolgokat írtam, inkább magamnak akartam megmagyarázni, hogy nem igazán tudok írni erről a könyvről, Bernadettről, Beeről többet.

Egy különleges asszony, akinek különlegessége, különcsége vagy éppen mániássága a sorok között mutatkozik meg, hogy miért lett ilyen, milyen ember ő, mi rejlik a múltjában, vagy éppen hogy hány fittyet az emberek többségére; hogy mutatja az értékeket. Mondjuk képtelen lettem volna abban a házban élni, sőt a férjem is, de gondolom, ha egy besavanyodott, „zöld” művész és egy kocka találkozik, ez is kialakulhat.

Imádtam olvasni Bernadette és Bee kapcsolatáról, imádtam a kocsi hátsó ülésén ülő Fagylaltról, és jókat mosolyogtam Bernadett humoros, „leszarok minden feleslegeset” stílusán. Nevettem és fejet hajtottam a kutya kimenekítésén, haragudtam So Linn-re, és a sleppre, irigyeltem, hogy B.nem szaporítja azokat a szavakat, amiket én megtettem volna magyarázásképpen, mint pl, Te hülye, te szedetted ki gyökerestül azokat a szederbokrokat!

Szerettem ezt a könyvet, a stílust, a leveleket, a felépítését, az utazást, hogy olykor tényleg becsapódtam, elvarázsolódtam, hogy Bernadette súlyos beteg. S lehet, hogy az is volt, de bármilyen is Audrey, bajban ismerszik meg a barát, vagy jóakaró, bárhonnan is indul az indíttatás.

Teljesen el tudom képzelni, hogy valakinek nem jön be ez a könyv, nem tetszik- így is mondhatnám. (Panna, szerintem neked nem, így olvasd már el, hátha mégis. J ) Nekem tetszett, de, ha közelemben élne ez a nő, nagyon jól szeretném megismerni, hogy ne ítéljek elsőre. Hiszen sokaknak lenne mit tanulni tőle!

Eddig a könyv nélküli gondolatsor, otthon elolvasom a megjelölt oldalakat, mik is történtek ott?
Bernadett pirulái, aminél megrettentem, hogy nagy a baj; vagy éppen akkor amikor „Bernadett Fox tél közepén horgászmellényben sétál Seattle-ben.”; de mégis ott van a fontos pillanatokban szükséges szupernyugodt üzemmódja.
Ilyenek és hasonlók jártak korábban az eszemben, de felesleges leírnom.

Ez a könyv tényleg a tipikus példája lehet az utáljuk/szeretjük éles vonalnak!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...