2014. augusztus 31.

Szabó Magda: Az őz

"Mindig gyanakodtam a jó emberekre. Soha, kicsi koromban se hittem, hogy a jóság természetes állapot. Minden jóság mögött azt éreztem, hogy most kifizetnek valamit valakinek, vagy előre befizetnek valamiért."


Úgy voltam ezzel a könyvvel, hogy nem szerettem. Vagy nem jól kapott el. Vagy messze van tőlem Encsy Eszter és nem is tudtam megszeretni őt. Oké, sajnálom, meg minden, de akkor is. Az ennyire szemétkedő, gyűlölködő, gonoszkodó, féltékenykedő, mindent magának akaró embereket nehezen viselem. Még akkor, ha ők is Isten báránykái, és segítenem kellene őket. Na jó, az életben próbálkozom a segítségnyújtással, a kapcsolatok megtartásával, valahogy egy jellemfejlődésnek tudom be. Figyelek magamra, a másikra, a kapcsolatra, s ha már jól végződik egy kommunikációs kapcsolat, akkor már örülök. De kérdezem, ha magunktól választhatunk, hogy kikkel barátkozunk, hogy kikkel tartunk fent kapcsolatot, akkor tényleg erőlködünk az olyan kapcsolatokkal, amelyekben nem érezzük jól magunkat, amik leszívnak, amik deprimálnak?

Éppen ma olvastam egy Müller Péter idézetet:

"Amikor irigyelsz valakit, sohasem az egész életét irigyled, csupán néhány kedvező részletét. Megrettennél, ha az egész életedet el kéne cserélni vele."

Pontosan. Én próbálkozom ezzel, egész jól. Nem igazán irigykedem, ha véletlenül mégis, akkor biztos eszembe jut hirtelen valami olyan, amit nem szeretnék onnan.

Encsy Eszter nélkülöz, irigykedik; ellátja a háztartást; pénzt keres a tanításokkal, így kívánja a bukást a másiknak; nem szép -legalábbis ő így gondolja-, így irigykedik a szép után. Ráadásul peches is. Ha valami jó történik az életében, egyből jön utána a rossz is. "Szörnyeteg vagyok"- ahogy írta magáról. Én pedig annyira rosszul lettem a végére, hogy már én is annak éreztem magam, szörnyetegnek. Kedvelem Szabó Magdát. Nem sokat olvastam tőle, mindig ki is akadtam a történetein, de bírom a stílusát. Esztikén, a monoton mesélésén "kész" voltam. Persze magyarázkodhatnék, hogy 8 napja nem sikerült egy sort sem olvasnom a könyvből, és már nagyon be akartam ma fejezni, nem aludtam ki magam, holnap kezdődik a tanév, a gyerekek miatt izgulok, meg ilyenek....., de mi értelme lenne a magyarázkodásnak?

Most meg azt érzem, miközben ezt írom, és már nem is akarok róla írni, hogy szégyellhetem magamat, hogy nem támogatom Esztert! Inkább karoltam volna fel, ha már azonosulni nem tudok vele. Igen, leírták már mások is, hogy van, nekik sem volt fenékig tejfel a gyermekkoruk. Én egész jól voltam, a tesóm ugyanezt kapta, mégis másképpen él, más felfogással, és fogadok, ha valaki megkérdezné őt a gyermekkorával kapcsolatban, akkor mást válaszolna, mint én. A magunk kovácsai is vagyunk. Ha minden szuper, akkor csináljunk mindent mi is úgy, de ha nem, akkor tudjunk változtatni: ne legyünk áldozatok, ne csináljunk magunkból mártírt, és a legfontosabb ne kenjük másra, hogy milyenekké váltunk. Olyan lehet ez, mint a cigaretta: bármikor leteheted! Ne hordozzunk magunkkal, magunkban ártó dolgokat, tényezőket!

Rossz lehet annak, aki ekkora gyűlölettel él már gyermekkorában! S, ha ez meg is marad, akkor magát gyűlöli leginkább? Vagy egy másik állapotba kerül? Milyen lehet, hogy ezt mondja magáról: "Én mindig elhiszem magamnak, hogy az vagyok, akinek felöltöztem..."

Szabó Magda Az őz című regényét jól építette fel. Egy fantasztikus dramaturgiája van. Azt sem tudtam ki beszél, így alig tudtam a fejemben tartani a dolgokat. Aztán egyre közelebb kerültem a karórához, ami késik. Egyre közelebb kerültem Gizikéhez, Angihoz, s az őzhöz is. Szabó Magda nem kívülről szedte le a hagyma héját, hanem a belseje köré tette vissza a rétegeket. Igen, sírással, szenvedéssel kezdtem, már az elején, amikor hatni kezdett, sírni kezdtem, és ahogy a végére értem, már kellemetlenül éreztem magam egyre inkább, hogy kezembe kell vennem ezt a zöldséget, és tudom mi vár rám.

Letaglózott. Messze áll tőlem ez a nő. A kislányért még elmondtam egy imát, most a könyv bezárása után nem sokkal, még gondolkodom, hogy mit tegyek.

S bár írtam most néhány gondolatot, mégis megosztok itt két bejegyzést, amik szerintem nagyon jól visszaadja a könyv hangulatát, tartalmát.

P.S.: Für Anikó előadásában meg merjem hallgatni hangoskönyvben? Lehet, hogy elájulok majd a buszon...

Trisse Gejl: Pátriárka

A wikipédia szerint a pátriárka jelentése: eredetileg (a római jogban) a patriarcha az a férfi volt, aki a nagycsalád vezetőjeként korlátlan hatalommal rendelkezett az adott család fölött. 

Hát igen, Trisse Gelj regényében Harald egész szépen a családja felett állt. Ebből, természetesen egy beteg, értsd nem egészséges lelkületű család kerekedett ki. Lányuk pszichoszomatikus beteg, mindenféle mániával, kényszerképzetekkel, s sikerült egy olyan kislányt nevelnie, aki 8 évesen már macskát ölt... Harald felesége a férjéért él, neki talán kicsit sikerül csiszolnia a férjén, de az nem lett tökéletes, ráadásul meg is halt, így férje, az újságíró Harald egy morcos medve lett. A rosszabbik fajtából.

A Pártiárka című könyv több szemszögből (apa, lánya, menye) közelíti meg az életet. Nem mondanám, hogy valamilyen tartalom köré épül, inkább egy kiragadott életszakasz, amikor is Haraldot nyugdíjazzák. Hallottam már én is, hogy a túl tevékeny emberek ilyenkor képesek megzakkanni, hirtelen feleslegesnek érzik magukat. Sajnos az én apukámnak muszáj nyugdíj alatt is dolgoznia, pedig ő alig várja, hogy ülhessen a fenekén, és szrakozzon itthon. Mindenki másmilyen. Haraldot megviseli, így még utolsó napján is szemétkedik a maga módján.

A könyvön átível a multikulturális vonás, azaz Harald nem támogatja a Dániába egyre több az iszlám bevándorló (pakisztániak, törökök, arabok), míg lánya Helle pedig igen. Ez a tény, hatalmas vitáknak, sőt veszekedéseknek a forrása, pedig, ha mögé nézünk Helle is retteg az új szomszédtól, és mindenféle negatív dolgokat képzel oda. Harald és Helle, ez még csak kettő fő. ismerjük meg Hansot is, Helle testvérét, aki Harald támogatója. Nemcsak viták, hanem az ebből adódó tiszteletlenségek, a családi kapcsolatok nagy mértékű romlása is megfigyelhető:

"- Ez az én országom, Helle. Az enyém! Nem az övék...
- Az enyém is -feleli a lánya-, és nem osztom a véleményedet, szerintem egyszerű paraszt vagy, aki képtelen elfogadni, hogy megváltozott körülötte a világ. Akár örülsz neki,, akár ne.
- Egészségünkre -hallatszik Birgitte..."

...és ez így ment mindig. A két véglet között, az arany középutat játszó, a veszekedéseket nem bíró Birgitte és Hans, akik próbálják elterelni, megakasztani őket. Folyamatosan.

Mindkét gyerek a családjával él, együtt a kisvárosban. Hans mindenben támogatja feleségét, Birgitte-t, mi olvasók pedig furcsának találjuk a tisztaságmániáját, esetleg furcsállhatjuk a csecsemő kisfiával való kapcsolatát, de ahogy peregnek az oldalak, Minna is eltűnik úgy, mint az én utolsó csepp jókedvem, jóérzésem, úgy válik Birgitte az unalmas, károgó háziasszonyból pozitív szereplővé. Már éreztem, hogy muszáj neki, különben sarokba fogom vágni ezt a depresszív könyvet. (Pedig nem szoktam, ahogy ezt nemrégiben meg is írtam.)

Végül Harald betegsége, új élete, szerelme, s végül a könyv utolsó néhány oldala, lapjai, sorai felmentik számomra a veszteseket, a szereplőket. Szerintem még könnyeztem is. (Mindamellett, hogy nagyon sajnáltam Minnát a mamája miatt, a családja miatt.)

Az utószót Háy János írta. Az írásait is szeretem, ez az utószó is fantasztikus a másság elfogadásáról, az értékrendről. "A Pátriárka a vesztések és a vesztesek könyve, egy olyan világban, ami azzal kérkedik, hogy csak győztesnek szabad lenni. Holott mindannyian vesztők és vesztesek vagyunk, az életünket épp e veszteségek által vagyunk képesek mélyen meg- és átélni. A Pátriárka sok mindenről szól, de valójában a legfontosabb, hogy rólunk beszél."

Az elmaradt két könyvről............ most sem írtam

Esetleg,mindenki, aki várta a Páriárkát vagy Az őz-et....
most lett egy kis időm írni róla, de elment a kedvem.

Majd, ha visszajött, írok valamit.

Egyébként mindkettő elkedvetlenített, de a Pátriárkát szívesen olvastam, Szabó Magda könyvét pedig nem. Nem szerettem. Utáltam olvasni. Vagy nem jókor olvastam.

Talán később írok. vagy nem. Annyi minden összetolult, nem mondom, hogy a hullámok csapkodnak a fejem felett, de valami hasonló. Nincs kedvem. Nem fejezem be a blogolást, de egy nyugalmasabb időszak és egy saját gép kellene az eltűnt sok-sok könyvjelzőmmel.

P.S.: összeszedtem magam. Mindjárt, mindjárt!

2014. augusztus 20.

Jessica Brockmole: Levelek Skye szigetéről

Bőröm alá kúszó csoda, szeretet, finom szenvedély.

Megfogalmazhatatlan ívű fájdalom, várakozás.

Titkok.

Világháborúk, lelkekben dúló háborúk.

Irodalom: költészet, mesék.

Művészet, lágyságok.

Lemondások, be- és felvállalások.

Kezdetek és végek.

Érintetlen zöld és bombázások.

Birkák bégetése és a bombák robbanása.

Ölelő kacagások és kar nélküli utolsó ölelések.

Fogolytábor foglyai vagy a lelkiismeret foglya.

...

..

.

Asszonyok, lányok; idősek és fiatalok; feleségek és hajadonok! Ezt a könyvet olvassátok, ezeket a gyönyörű mondatokat válasszátok a sok silány minőségű nőknek szánt irodalom helyett, de legalábbis mellett!

Ezek, és hasonló mondatok tudtak csak kizökkenteni az olvasásból.
Két világháború - két fő levelezési vonal- a múlt és a jelen. Skócia-Anglia. Nők és férfiak.
Egymásra találások. A múlt történései, szigorúbb elvei, benne a más felvállalásával. Olyan volt, mintha Austent olvastam volna. De mégsem.

Levélregény, amiben szerelmek szövődnek. Vagy szerelem. Könnyű hinni a jónak, a hízelgőnek. Ó, hányan vannak most is, akik álnevek, nicknevek mögé bújnak a közösségi csatornákon? Hányan vannak, akik randioldalakon ismerkednek?

Elspeth és David komolyan gondolta. Mrs.Dunn és Mr.Graham elvarázsolták egymást. Egy sziget és egy illionis-i kisváros egymásra talált. Hogy hogyan? Egy fiatalember, egy egyetemista, egy érző szívű, humán lelkű fiú rajongásától eltelve levelet írt a költőnőnek.... s nem csak egy levél repülte át az óceánt.

Nem hiszem, hogy nekem le kellene írnom a történetet. Egyszerűen ajánlom az érző lelkeknek. A szépet keresőknek. A szépet szeretőknek. A könnycsepp elmorzsolóinak.

Legszívesebben újra kezdeném. Filmet szeretnék belőle. Elutaznék Skóciába, Skye szigetére, ahol szeretném megnézni a képekkel díszített házfalakat. A zöld mezőket. A vizeket, a csónakokat. Glasgow-ban a morgós Finleyt. Edinborgh-ban a St.Mary katedrálist. És még minden mást.

Kedvenc lett, szerzek egy saját példányt.

2014. augusztus 18.

Dühöngések és sikolyok? :)


OLVASÁS KÖZBEN MI DÜHÍT FEL EGY KÖNYVBEN?

Engem alig valami. Elég régen kiderült, hogy ez a téma a következő, és azóta sem jutott eszembe semmi fontos. Elgondolkodtam, de semmi eget rengető. Én soha nem fakadok ki, borítón, fordításon (mivel az eredetit nem ismerem, nem értem, nincs meg, nem tudom összehasonlítani sem), szerintem semmin, ami könyvekkel kapcsolatos.
Teltek a napok, a hetek, itt a hétfő mindjárt, aztán arra gondoltam, hogy nem is írok a témáról, most nem témázok, de végül úgy döntöttem, hogy minimál-posztban levezetem azokat a dolgokat, amik zavarnak, amik miatt esetleg félbehagyok egy könyvet - de ez már inkább témákra vonatkoznak.

1. Utálom, ha egy szereplő nevéből nem derül ki a számomra az elején, hogy melyik nemet képviseli. Velem is előfordult már, hogy lányra gondoltam, amikor többször említették semleges helyzetben, aztán kiderült, hogy mégsem. vagy éppen fordítva. Ilyenkor értékes perceket veszítek azzal, hogy megkeresem a leesett államat, ill. elkezdek visszalapozni, és újraolvasni, hogy tényleg ilyen hülye voltam?

2. Ha értelmetlen mondattal, mondatokkal találkozom, többször elolvasom, de általában szemet hunyok felettük. Nem jegyzetelem ki, nem írom bele posztokba. Nem foglalkozom ezzel a dologgal, inkább olvasko tovább. Felületes vagyok?- lehetséges. :) Sőt! :D

3. Az 1. pontnál hasonló dolog, amikor elszámolják az életkorokat, eltelt éveket, és elkezdek visszakeresni, hogy az lehetetlen, de itt pedig ez és ez van leírva. Na ez kiborít, mert nem mindig derül ki, hogy végül hány éves volt az illető.
pl. Nő 64 éves, a férje 76 éves. Később: 40 éve vannak együtt. (ez még oké). Később: 20 év van köztük..... És akkor itt vissza, hogy ki a hülye? Ááááá, ezt tényleg utálom!

4. Szerintem a legfontosabb nálam ebben a kategóriában, a témákhoz kapcsolható, pedig talán ezek nem is ide tartoznak. De  feldühítenek sok esetben. Nem abban az értelemben, amire esetleg a poszt témája utal, de én erre is asszociáltam: a gyermekek bántalmazása-kihasználása (pláne, hogy ezek a történetek vonzanak, és olvasom is őket), nyafogások (túlírt, vagy semmilyense ya-k), nyafogó nők-akiknek (majdnem) mindenük megvan, kamaszok, férfiak (WTF). Nyafogni csak a gyerekeknek megengedett. De leginkább a szingli, esetleg tehetős csajok nyafogása idegesít. Ilyeneket nem is olvasok. Szerintem van ezeknek a könyveknek valami neve is, nem tudom, de Sophie Kinsella könyvei tele vannak ilyen nőkkel. na a boltkórostól hülyét kaptam, konkrétan a sarokba vágtam. Ha egy főszereplőt lehet utálni, akkor ez a telitalálat nálam! Valahogy úgy érzem, hogy ezek a nők jóval életkoruk alatt helyezkednek el valamelyik intelligenciahányadosukban. vagy mindkettőben, IQ és EQ-ban egyaránt.
Amiket még utálok, és a gondolatuk is dühít, az erotikus könyvek olvasása. Gondolom itt hibázok is, mert el sem kezdek ilyeneket. Lehet, hogy életem nagy élményéből maradok ki? :D

5. A borító csak annyiban érdekel, hogy a szép borítókhoz vonzódom, aminek nem tetszik, annak fülszövegének megszokott 2 sorát sem olvasom el. Fel sem emelem. A ronda borítóhoz, ismerősök ajánlása kell a legtöbb esetben. Mennyivel jobb volt régebben, a szüleim idejében? Nem tudtak annyira a külső alapján választani.

Míg ezt a bejegyzést megírtam két részletben, rá is jöttem, azaz meg is erősödtem abban, hogy nem húzom fel magam könyveken. Max, az árukon. Ha egy megvásárolt könyvet hirtelen elolvasok, és nem volt jó. Na, azon felhúzom magam. Miért is akartam megvenni éppen ezt a kötetet?

De nyugis maradtam most is, a vérnyomásom normális, mosolygok, és max.azon dühöngök, hogy 4 napja nem tudtam semmit olvasni, mozogni, sportolni, mert költöztetek, lomtalanítok, dolgozok. És most elindulok vasalni, sok-sok ruhát. Ez már dühít is!

Szép napot!


... és akik még dühöngenek....... vagy nem :D :

Reea
FFG
Ilweran
Zenka
Pupilla
Nima
tigi
Bea


Akik még szóba jöhetnek, de, hogy tényleg-e, vagy nem?- vagy csak később?- nézzetek be hozzájuk is!
Loki
Anaria


2014. augusztus 16.

Charity Norman: A lányunk férje

A könyv olvasása, ami a poszthoz képest elég régen megtörtént (4 napja), így az érzéseim, a düheim, vagy éppen a könnyeim már régen eltűntek, és teljesen más dolgoknak adták át a helyüket. Sajnos nem olvastam azóta, de igazán annyira tevékenyen teltek a napjaim, hogy jó ez így.

A lányunk férje egy gyilkos. Képzeljük el! Megölte a lányunkat, az egy szem gyönyörűségünket, akire büszkék voltunk, akit imádtunk, akit óvtunk, féltettünk, dédelgettünk, akinek elviseltük a kirohanásait. Zoe egy színésznő volt. Egy tragika. Olykor egy tragédia! De Joseph, a férje szerette a feleségét, bármikor újra elvenné őt, s amikor kiszabadult a börtönből, jó magaviselete miatt kb. félidőben, három év után, megpróbált kapcsolatba lépni a három gyermekével, akit a haláleset óta a nagyszülők neveltek: Scarlett 13-14 között van félúton, Theo a problémás középső 10 éves, és Ben pedig 4. 

Hannah, a nagymama és a férje Freddie, a gyerekeknek Pápi, anyagilag jól álló, köztiszteletben álló emberek, mindent elkövetnek, hogy a gyerekeket megfelelően neveljék. Lemondásokkal teli életük, boldogsággal teli. Látszólagos boldogsággal, mert a háttérben ott a múlt. Az az este! A történet. A pofon. Az ütés. Az álmok. A problémák. Minden. A nagyszülők, akár a testükön keresztül is védenék a gyermekeket attól a kígyótól, így a dolog elég hamar bíróság elé kerül. Az apa csak látni szeretné őket. Néha találkozni velük.

A könyv egy sarkított történetet tartalmaz. Szerintem túl egysíkú. Túl kiszámítható, túl egyszerű. Minden leírva, mindenre választ adva. Bíróság, Rosie, Pápi. Az egy dolog, hogy nem kedveltem Hannah-t. Egyértelmű, hogy a lányom mellé állnék, őt védeném, de a hazugságot nem szeretem! Az elhallgatásokat sem! A problémákat észre kell venni, nem pedig homokba dugni a fejünket! Ó, hogy utálom ezt!

Nem írok spoilereket, egyszer olvasható, gyorsan olvasható könyv. A végén meghatódtam, de szerintem csak azért mert mindenen meghatódom. 

Kimondottan haragszom, hogy Jodi Picoult nevét rádobták a borítóra! Hogy a rajongóinak ajánlják! Nagyon, nagyon messze van ettől! A témaválasztás jó, de csavarok nélkül, egy probléma alapos kifejtése nélkül, belemerülés nélkül még nagyon messze van Charity Norman Jodi Picoult-tól.

Film készül belőle, el tudom képzelni, hogy jól fog mutatni a vásznon, ha kidomborítják a konfliktusok. Pont elég a történet egy 90 perces mozira, ahol sajnálhatjuk Zoét, a gyerekeket, a férjet, a nagyszülőket, ahol a tényleges problémákat látjuk, és nem sok oldalon olvassuk.

2014. augusztus 11.

Pat Conroy: A tenger zenéje + Az utolsó tánc


A tenger zenéje sokfajta lehet a csendestől a hatalmas hullámok keltette dübörgésig. Számomra éppen a hangosságot jelenítette meg Pat Conroy történetének kezdete és közepének egy része, amelyben csak egy tényező akadt, aki a visszafogottságot, a csendes mosoly, a szemlélődést testesítette meg: Lea, a 9 éves kislány.

Jack McCall az apukája, kettesben élnek Rómában, ahová 4-5 éve, Jack feleségének öngyilkossága után menekültek el. A férfi célja az volt, hogy megszakítson mindenfajta kapcsolatot a Dél-Karolinában élő rokonsággal. Anyós-apóssal azért, mert el akarták perelni a kislányát, szülőkkel-testvérekkel pedig a gyermekkori, a régebbi kellemetlen emlékek miatt.
Igen ám, de a gyermekkori-kamaszkori jó barátoknak terve lett, amiben barátjuknak is nagy szerepet szántak: forgatókönyvírásban kellene segíteni, hogy Mike, a híres hollywoodi producer, az egyik barát, vászonra vihesse a nagypapa történetét: az amerikai földre lépéstől, Mike felnövekedéséig. Ez az élet jót s rosszat, hideget és meleget is magában hordoz a résztvevők szempontjából. Fájó emlékek a boldogságok mellett, olyanok, amelyeket felejteni szeretnének, de nem tudnak. 

Ahogy az lenni szokott, az amerikai kisváros gimnáziumi barátságai lazábbá váltak, de a tragédiák, az együtt-egymásért érzések láthatatlanul összekapcsolták őket az azóta kialakult gyűlöletek ellenére is. 
Hogy a szenátorjelölt miért volt rossz férj és apa; hogy Jordan öngyilkos lett-e vagy tényleg papi reverendát öltött Olaszországban; hogy Lea mennyire tündéri kiscsaj; hogy Shyla a feleség miért döntött a hídról való leugrás mellett; hogy a zsidó-katolikus házasságot miért ellenezték a szülők; hogy mennyire különbözőek a McCall fiúk (-öten vannak), és mennyire fantasztikus néhányuk, mennyire összetartóak, ha arra van szükség.... és még sok érdekességről olvastam. Kidolgozott jellemek, érdekes életutak, fogyatkozó oldalak, s a végén kiderült, hogy ez az első kötet csak a mézesmadzag volt, mert minden a második kötetben derül ki. Ott kerül fel a sok-sok I-re a pont. S, ha belegondolok, hogy Az utolsó tánc a 4. rész 22. fejezetével kezdődik, akkor mérges leszek, mert ez egyetlen kerek egész történet! Egyben.

Utolsó tánc...., hogy ennek mi a lényege, kié is az utolsó tánc? (valahogy az jutott eszembe, hogy "az nevet, aki utoljára nevet?")

Ebben a kötetben Jack amerikai életéhez tér vissza egy időre, hogy édesanyját, a leukémiás Lucyt támogassa, mellette legyen, testvéreivel egyetemben. Kevés, de annál fontosabb dolgok történnek ebben a kötetben: egy estély; a cserpes teknősök folyamatos megmentése; Jordan színre lépése; egy házasság; egy házasság törvénytelenné tétele; John Hardin gyönyörű vallomása; egy zártkörű szembesítéses-beismerő vallomásos találkozás; és sok-sok életút megismerése. Holokauszt, erőszak, gyilkosság, egy túlélés a tengeren, megtudjuk, ki is az érmék asszonya, s a nehézségek olyan tömény megjelenése a szereplők elmondása alapján, amikor meg kell állni az olvasással, át kell gondolni miről is van szó, meg kell állni fejet hajtani a történelem miatt.

Egy egész könyv tele fájdalommal, a múltból kiinduló sérelmekkel, melyben kerestem a kiinduló okot. Vajon Vietnam? Vagy a múlttól való elszakadás kudarca? Vagy éppen az introvertáltság? Az önbizalomhiány? De lehet, hogy csak a szeretetnélküliség, a törvényekhez, a hazához való ragaszkodás, a megfelelni akarás, vagy éppen a családi elvárásokkal szemben evezés? Kinek mi az oka?
Amerikai, dél-carolinai fiatalok, barátok, akik mások mint az átlag. Egytől-egyig. Kinek könnyebb, kinek nehezebb?
Összetartozások családban, barátságban. Gyűlöletek családban, barátságban. Ellentétek családban, barátságban.

"Mondd el neki, hogy a szeretet az, hogy eltakarítod a hányadékot anyád hálóingéről és ágyáról,  hasmenés nyomait a kórház padlójáról. Repülsz nyolcezer kilométert, amikor meghallod, hogy anyád beteg. Mondd el neki, hogy a szeretet az, amikor a nagyon beteg öcsédet megkeresed az Edisto folyón, és bántatlanul visszahozod, kamaszkorodban meg százszor hazavezetsz egy részeg apát. Mondd el Leának, hogy az is szeretet, amikor egy kislányt egyedül nevelsz föl. A szeretet cselekvés, Jack. Nem beszéd, soha nem is volt az. Azt hiszed, ezek az orvosok és nővérek nem tudják, hogy szeretsz, amikor látják, hogy mit tettél ma éjjel? Azt hiszed, nem tudom Jack?"

Lucy szeretete a fiai iránt.
Jack szeretete Lea iránt.
Jack szeretete Lucy iránt.
Jack szeretete volt felesége iránt, nem szabadulása Shyla emlékétől.
A McCall-ok összetartása, John Hardin, a skizofrén testvér védelme.
Jordan lelkiismeretével való kapcsolata.
Lucy és Jude kapcsolata.
...
..
.

Összekapcsolódások. Szerelmek. Halál. Börtön. Szabadság. USA. Róma.

Régen olvastam olyan könyvet, amely mellől nem akartam felállni, mely mellett nem nyúltam a telefonom után, hogy le ne maradjak valami "fontos" hírről, amikor egy papírcetliért nem nyúlta. Olvastam, hajtogattam be a lapok sarkait, már nem is tudom miért. Idézetek, melyeket itt lényegében, felesleges leírni.

"Valami borzalmas dolog mindenkinek az életében történik. Valami rendkívüli. Megpróbállak talpraesettnek nevelni. Úgy, hogy mindig készenlétben állj, készen a váratlanra. Nem tudsz felkészülni rá! Mindig meglepetésként fog érni! (...) Éjszaka jön, amikor alszol, amikor nem vagy résen."

Gyönyörű sorok, minőségi fogalmazás, egy olyan történet, amit kár lett volna kihagynom! Mindenre fény derült, s ha nem is töretlenül, háborítatlanul boldogan, de élik tovább az életüket immár nagyobb békében és a megbocsátás kegyelmével.

"Olyan ajándékot akartam a mamának adni, amit kevés fiú ad. Mindannyian tudjátok, sok gondot okoztam neki, mert olyan dolgoktól szenvedek, amik fölött nincs hatalmam. Aggódom, hogy azt hiszi, azért készítettem ezt, mert azt gondolom, hogy hamarosan meghal. Egyáltalán nem azért. Mama mindig azt tanította a gyerekeinek, hogy a szavak szépek, de beszélni mindenki tud. Azt mondta, arra az emberre figyeljünk, aki csinál valamit, aki tett és aki végrehajtott valamit. Arra tanított minket, hogy abban higgyünk, amit látunk, és nem abban, amit hallunk. Majd belepusztulok, ha arra gondolok, hogy a mama nem lesz itt. Nem bírom elviselni. Alig tudok erről beszélni. Amikor pedig eljön az időd, mama, szeretném, ha tudnád, azért csináltam ezt a koporsót, mert minden percben szeretlek. Kivágtam a fát, elvittem a fűrészmalomba, és minden centiméterét lecsiszoltam. Addig fényesítettem, míg az arcom nem tükröződött benne. Testvéreim ezt az estélyt szervezték, és én egy picurkát sem segítettem nekik. Én ezt csináltam. éltem, hogy felzaklat téged és a barátaidat. Úgy tettem, mintha egy olyan házat készítenék, amiben örökké fogsz élni, azt a házat, amiben akkor laksz majd, amikor Isten érted jön." (John Hardin, a kedvenc, a skizofrén fia Lucynak)


S bár, az első kötetet 4*-ra értékeltem, így egyben tekintve a történetre, mindenképpen 5*! ..... és szerintem bejutott a kedvenc kategóriába is.

Rosamunde Pilcher: A kék hálószoba


A komolyak és komolytalanok mellett elolvastam Bea javaslatára Rosamunde Pilcher-től A kék hálószoba novellagyűjteményt. Ahogy belemerültem a rövidke történetekbe néhol fel-felsejlett, hogy én ezt már olvastam valamikor. Valamikor régen, lánykoromban. (Vajon kinek adtam oda akkor a saját könyvemet?) Ismerős és ismeretlen történetek, de nem is ez volt a lényeg bennük, hanem az, hogy rájöttem, és megerősödtem ismét, hogy többet kellene visszatérnem az előző század könyveihez. Az elhatározásom, és az előttünk álló, folyamatos változások miatt, elvétve kérek reklámozandó könyvet, hónapok alatt lecsökkentettem, és klassz érzés. Persze, még nem 0, de el fog jönni az az időszak is hamarosan. Azt is tudom, hogy fogok még új könyveket olvasni, mert kapok ajándékba, kapok kölcsön, mert lesz olyan, amit MUSZÁJ lesz megvennem, de ez így lesz jó. 

Visszatérve Pilcher-re, igen, szerettem olvasni, lecsendesített, elgondolkodtatott, elvágyódtam, átalakultam.

Soha nem voltam még az Egyesült Királyságban, így nem ismerem sem Londont, sem pedig egyéb részeit, tájait, pl. Cornwall-t, ahol Pilcher szereplői megelevenednek. A különálló történetek mindegyike távolabb a városoktól játszódik, abban az időben, amikor a nők legelső feladata a család kényelmének biztosítása volt, amikor még a családok megpróbáltak kiköltözni a természetbe, hogy a gyerekek a város helyett a zöldben, az állatok szeretetével nőjenek fel. Ugyanúgy megtalálhatóak a könyvben a gazdaságban dolgozó emberek is, mint a városi, ingázó hivatalnokok is. Viszont nem található meg a történetekben az ármánykodás, a megcsalás, a hangos veszekedés, a gyilkosság.

Mitől lehet sikeres? A tisztaságtól, a családi értékektől, a hittől, a reménytől, a szeretettől.

A születés vagy éppen a halál, a mogorvaság mögé elbúvó szeretet, a nem szívesen látott rokon felé irányuló hatalmas tisztelet, a viharos táj, az egymásra utaltság, a vidéki házak, az udvarok, a problémák megoldása (egy teázás keretében), az emberi sorsok leírása, megformálása mind-mind ott lapulnak a sorok között. 

Belemerülős, elmerengős annyira, hogy eszembe jut a holnaputáni tanévkezdésem, hogy otthon maradnék kertet rendezni- amit amúgy nem szoktam, mert nincs rá időm a szabadidőmben, -de most jó lenne; a gyerekekkel tanulni, mert ez lenne most a legfontosabb, szeretnék velük még többet beszélgetni, szeretném tárt karokkal várni őket itthon, hogy ne ők várjanak engem, lennék főállású anya, sütnék-főznék, varrnék, olvasnék, lenne még egy kutyám (egy vizsla!!!), egye fene beleférne egy rágcsáló is, amit nem engedek, szóval ott volt egy álom-részem a sorok között.


Sétáltam az erdőben vagy éppen a tengerparton, vittem a szomszédnak narancsdzsemet és diótölteléket a karácsonyi süteménybe, megrendeltem a karácsonyfát, egyesével fényesítettem a díszeket, varrtam függönyöket, szültem még egy gyereket, folyamatosan körberajongtuk egymást négyesben, elvonultunk amikor szerettük volna, nem lett volna tévénk, sőt max. egy számítógépünk........ 


Álom, álom, édes álom, magamat, most hol találom?- énekli Palya Bea, én pedig keresem az arany középutamat, így a semmittevős nyárvég közeledtével.

Cora Carmack: Szakítópróba

Siófokon a családi nyaralás utáni, bébiszittelős nyaraláson olvastam el ezt a könyvet. Találomra, mert valami limonádéra vágytam. Igen ám, de én a citromosabb limcsit szeretem, nem pedig a cukorsziruposat! (Nos, most el is kellett gondolkodnom a címen, sőt még gondolkodom is, mert csak a történet jut az eszembe.- ismét alzheimer gyanúúúú! ......Most beugrott, hogy sorozat első része, és, hogy valaki C.C. írta, s most már a borító is, és bingó!- Szakítópróba. Huhhh.)

Muszáj ismét a fülszöveghez menekülnöm!

"Szüzesség. 
Bliss Edwards hamarosan végez a főiskolán, de még nem veszítette el. Mivel megelégelte, hogy már csak ő szűz a barátai közül, elhatározza, hogy a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb módon fogja orvosolni a problémát: egy egyéjszakás kalanddal. A dolog azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte. Pánikba esik, és faképnél hagy egy elképesztően helyes srácot meztelenül az ágyában, ráadásul olyan indokkal, amit senki sem venne be. 

És ha ez még nem lenne elég kínos, amikor megérkezik az utolsó félévének első órájára, döbbenten ismeri fel az új tanárát. Őt hagyta ott nyolc órával korábban meztelenül az ágyban…

Cora Carmack egy huszonegynehány éves író, aki huszonegynehány évesekről ír.…"
Nos, igen, nem is gondoltam volna, hogy a fülszöveg is ennyit elárul. Én ismeretlenül olvastam, csak szembetalálkoztam vele a könyvesboltokban, s bár a borító taszító, mert én soha bele nem kezdenék egy ilyenbe, kölcsönöztem, és elolvastam, két sütisütés közben. Mondhatnám, hogy bár ne tettem volna, mert felesleges volt, de nem mondom: kikapcsolt, volt benne néhány mondat, amin még nevettem is ("Úgy érzem magam, mint egy tál elázott tészta."), de csak annyira "olvadtam el" a fantasztikumától, hogy ne akarjam a folytatást elolvasni. Épp elég volt. Nem volt benne a gondolkodási kényszerem, bár szőttem elméleteket akaratlanul is. Inkább olyan szavak tolultak fel az agyamba, hogy "Ez mekkora hülye!", ""Ennyi idős, és ennyire a barátnő irányítja?" Ja?, hogy Cade fiú, azt hittem eddig, hogy egy csaj!", meg olyan is, hogy "amit főztél edd meg!", és "remélem nem az lesz a könyv kimenetele, amire részben gondolok!"- mert akkor a viharos, lehűlt Balaton vize is el fog párologni a hőségtől.
Spoilerek sokaságát írom akár, mert a válaszaim: de-de-de-de és de.
"...de mivel részemről szinte minden hazugság volt, csak megöleltem, és próbáltam úgy tenni, mintha megvigasztalna ebben a zavarba ejtő helyzetben. "
Bliss (a neve boldogság, blöááá) egyetemista, színészszakos lány, valahol éppen a nagykorúságon túl, így már berúghat idegességében, így megismerkedik ezzel a nála néhány évvel idősebb fiatalemberrel Mr. Garrick Taylorral, akivel aznap éjjel nevetséges kalandba keveredik. Más szavakkal nem fejthetném ki. A motor kipufogójától, a macska-sztoriig, amik közben ott van a merevedés, s meztelenség és egyebek is. A majdnemig.
És ez a majdnem ott lebeg Bliss frusztráltságában, a szerelem letaglózza, a barátnőnek hazudik, mondjuk mindenkit becsap..., a színészi próbák zajlanak, -természetesen kik a főszereplők?- és ki a rendezőasszisztens?- de egy üvegezős buliban felszínre kerülnek egyéb kapcsolati problémák, egy közös betegség közhelyéről nem is beszélve. 
Tudom, nem kellene ilyeneket olvasnom, tényleg mentségemül kell felhoznom, hogy nem tudtam, miről fog szólni, így az életkoromból adódóan érdemel ez a könyv is egy 3-ast, mert szerintem a lányomnak tetszene. Sajnos. (Biztosan nekem is tetszett volna sok évvel korábban.) Azért sajnos, mert ahogy ma ismét a kötelező- és ajánlott irodalom listájára tekintettem, megakadt a a szemem, az "egyéb minőségi irodalom" szavakon. Vajon mit adjak neki ezeken kívül, vagyis ezeket megtalálja majd ő maga, amint eljön az ideje, hogy tetsszen neki és minőségi legyen egyszerre. Van néhány ötletem, de biztosan ki fogok fogyni, és még nem is biztos, hogy éppen a következő tanévben fog ráfanyalodni. Na, de ez az én problémám.
Egyébként tényleg érdekelne: 13 éves lány, minőségi irodalom a számára. Maradandó művek címére vagyok kíváncsi, nem igazán rajong már a nagymama korában is sikeres lánykönyvekért. De, ha mégis van nagyon-nagyon kihagyhatatlan, akkor nosza, osszátok meg légyszi az ötleteket!

2014. augusztus 6.

Jennifer E. Smith: Milyen is a boldogság?


Milyen is a boldogság? ......... tényleg ilyen, mint a könyvben olvasott? Kinek milyen. Nekem most éppen a Balaton látványa, tegnap a rekord futásom, tegnapelőtt, hogy még L. is velünk volt, pénteken az lesz, hogy ismét együtt leszünk, és a kutyát is megölelhetem.... kinek mi. Mik a röpke napi boldogságok, mik azok, amelyek befolyásolják életünket, hogy még élnek a szüleim, hogy naponta láthatom őket, hogy jól vagyunk... vannak félelmek is természetesen, és azt is tudom, hogy a 13 éves lányomnak más jelenti a boldogságot. Valószínűleg hasonlóak, mint a könyvben. Sőt, tulajdonképpen inkább legyen Ellie, mint Olivia, mégis azt kell mondjam:


ez egy újabb YA, ami nem igazán tetszett. Vagy nem tetszett. Vagy nem is tudom. Oda meg vissza lettem volna 14 éves koromban, de ha most, így felnőtt fejjel értékelem, a könyv nem haladja meg az akkori tiniknek szóló Denise füzetregények színvonalát. Szerintem kevés feszültség, ami van, az is hülyeség volt nekem.

Gyorsan idemásolom a fülszöveget, hogy lássátok, aztán majd a rövid gondolataimat is megosztom:

"Két vadidegen, Graham Larkin és Ellie O’Neill akkor ismerkednek meg – legalábbis virtuálisan –, amikor Graham véletlenül e-mailt küld Ellie-nek kedvenc háziállatáról, Wilburről. A két tizenhét éves fiatal e-mailezni kezd egymással, bár az ország átellenes felén élnek, és még egymás keresztnevét sem tudják. Szellemes és feledhetetlen levelezésükben Graham és Ellie feltárják egymás előtt az életüket, reményeiket és félelmeiket. De mindent azért nem osztanak meg a másikkal: Graham nem tud Ellie családjának titkáról, Ellie-nek pedig fogalma sincs, hogy Graham a rivaldafényben él. Miután Graham kihasználja a lehetőséget, hogy elutazhasson Ellie otthonába, a maine-i Henley városkájába, netes kapcsolatuk végre valóban személyessé válik. De vajon lehet-e egy pár két ennyire különböző hátterű fiatalból úgy, hogy minden ellenük szól? Egy sorsdöntő nyár történetét elmesélve Jennifer E. Smith új regénye bizonyítja, hogy az élet – akárcsak a szerelem – tele van meglepő felfedezésekkel és szerencsés tévedésekkel."

A véletlenek története:
- hogy az eltévedt levél éppen egy fiatal sztár a fiútól indul?-  még jó, hogy nem fordítva történt!
- hogy éppen egy fontos valaki törvényen kívüli gyermeke a lány?
- hogy egy hirtelen mégsem megfelelő városka helyett éppen a lány lakóhelye lesz a jó forgatási helyszín?
- hogy banálisabbnál banálisabb -véletlenül már sokat olvasott, elképzelt- klisék jelentik az akadályokat, mint pl. Ellie pólója, vagy éppen a csónakos jelenet, ójaj, lehetnének újdonságok is ezekben az új történetekben!
- hogy véletlenül egy gazdag és egy szegény találkozik,
- hogy véletlenül a lány egy szuper csaj, aki nem esik hasra egy sztártól;
- hogy véletlenül ez a srác a legjobb fej a környéken, gavallér, romantikus, a lány fejébe lát?
- hogy minden megoldódik, a barátságok megjavulnak, a pénz összejön, Harvard várja a lányt?
- hogy véletlenül éppen akkor lesznek a szülők is jobb fejek....
- hogy véletlenül, ha nem is a legboldogabban, de mégis boldogan élnek, míg...

Maradjunk annyiban, hogy hiába olvastam magvas gondolatokat, nem volt elég; maradjunk annyiban, hogy ebből a jófej Ellie-ből sokkal többet ki lehetett volna hozni, hiszen nem nyafogós, nem átlagcsaj, nem hisztis, lehetne akár egy példakép a küzdés, a munkavállalás, az életében történt lemondások miatt. De mégsem ajánlom a gyereknek, mert vannak ennél jobbak, elgondolkodtatóbbakEbben ilyet nem találtam, de lehet, hogy csak megkérgesedett az a bizonyos. Egyszer elolvastam, jó gyorsan, mert kikapcsolódásra vágytam, és mert kíváncsi voltam, mi lesz ebből az egészből?  A Lány pedig maradjon az értékesebbnél, jobbnál, amit én ajánlok, amit a barátok ajánlanak (remélem azok is jobbak, bár noszogat egy ideje, hogy olvassam el az Időfutárt), vagy éppen most maradjon a Kőszívű családnál.


Update 1: annyi jó értékelésű posztot olvastam a könyvről, hogy biztosan bennem van a hiba. De bevallom őszintén, néhánynál elgondolkodtam, hogy vajon hány éves blogger írta azt a bejegyzést? Akkor döntsön a lányom, ha szeretne. :)

Update 2: Ha szembe jön velem az írónő másik két könyve, szánok rá 1-2 órát. :D

2014. augusztus 4.

M.L. Stedman: Fény az óceán felett

"... a gyűlölet sokkal kimerítőbb. Hiszen megbocsátani csak egyszer kell, haragudni viszont minden áldott nap, reggeltől estig. És mindvégig észben kell tartanod, hogy mi mindent szenvedtél el."

Fény az óceán fölött......

Vajon milyen fényeket rejt a sötét óceán?
Vajon milyen fényeket rejt a kietlen óceán, az óceán mélye?
Vajon milyen fényeket rejt az óceán feletti csillagos ég? 

A nem kánikulai melegben pompázó Balaton partján olvastam, s amikor egyik reggel Petivel kimentem fürödni, játszani, eljátszottunk a gondolattal, hogy az óceánban vagyunk. A túlpart ködbe burkolózott, semmit nem láttunk arrafelé, csak víz és mindenhol a hullámok voltak. Ember alig, csak a bátrak voltak hajlandóak megmártózni a melegnek nem mondható tóban. Bátrak....

Vajon Tom Sherbourne bátornak mondható, hogy elment egy lakatlan szigetre, hogy annak világítótornyát, s annak fényét őrizze? Vajon a fiatal Isabel Graysmark bátor volt, hogy feleségül ment Tomhoz, hogy életét azon a szigeten ossza meg vele? Vajon Tom miért érezte magáénak a szigetet, vajon miért nem akart búcsúzni?

Sok a vajon, nagyon sok.


"A Janus-szikla egy sziget, messze kint az óceánon, ahová csak háromhavonta jön hajó. Két ember lakja: Tom és a felesége, Isabel. A férfi négy keserves harctéri év után nyugalmat keres, a nő családi boldogságra, gyermekkacajra vágyik. Terveik azonban nem válnak valóra, az asszony újra és újra elvetél. Búskomorságában egész nap csak a parton bolyong, emlékei, vágyai fájdalmasan összegubancolódnak, amíg már nem eldönthető, mi a valóság és mi a fantázia világa. Egy nap gazdátlan csónak tűnik fel az óceán közepén, és a lélekvesztő felől Isabel egyre csak gyermeksírás hangját hallja." (fülszöveg)


Számítógépet kinyitva, térképet kiterítve kezdtem neki az olvasásnak, hogy odaképzeljem magamat. Imádom a vizeket.  Hullámokat. Szeretek egyedül lenni. Képes vagyok elmélkedni, és képes vagyok sodródni az árral. Azt hiszem azt is megértettem, hogy a húszas évei végén lévő Tom, az első világháborús harcok, gyilkosságok, csatározások során miért is szeretne a szigeten munkát vállalni? Kiégett, miért is maradt életben.... képtelen mosolyogni- hasonlóak foglalkoztatták őt éjjel és nappal. Isabel mosolya olyan hatással volt rá, mint a sötét erdőben egy kis felülről jövő fény, a szárazságban egy kis eső, a hidegben egy  meleg kesztyű. ....és máris az ifjú párt köszönthettük a Janus-sziklán.
A tévében sugárzott túlélő show-k láthatók, de ott tudják a jelentkezők, hogy akár meztelenül, akár veszélyben kell élniük, akkor is ott a stáb mögöttük, akkor is vége lesz 2-3 hét múlva, akkor is más, mint a valóság. Ráadásul van valami nyeremény: pénz, vállon veregetés, önmagunk elfogadása, vagy akármi. 

Tom dolgozott, megszokta a sziklát, a napirendjét, a felelősséget, mindent, ami magányos élete számára fontos volt, tudta, hogy három havonta jön Ralph hajója,s nem volt egyszerű a házasélet, az összecsiszolódás. A kezdeti hetek felhőtlen boldogsága után jött a való világ, az egyforma napok, a kudarcok, a szomorúság, a bánat, Isabel összeomlása a várandósságok megszakadása miatt.

Egy nap gazdátlan csónak tűnik fel az óceán közepén, és a lélekvesztő felől Isabel egyre csak gyermeksírás hangját hallja. - igen, már tudjuk, hogy a majdnem lehetetlen megtörténik, s egy csónak, egy gyermek ér földet a szigeten.

A történet a múlt s a jövő története.
Az igazság és a hazugság története.
A magány és a család története.
A szeretet és a szeretetlenség története.
Az összetartozás története.
A lemondás története.
A szerelem története.
A véleményalkotás, véleményformálás története.
A jóban-rosszban története.
A szomorúság története.

"Milyen emberek vagyunk mi Izzy? Mit képzelünk magunkról, miféle játékot játszunk, az ég szerelmére? Esküt tettem, hogy jóban-rosszban veled maradok, Isabel, jóban-rosszban! Hát, csak annyit mondhatok, hogy ami most van, az csöppet sem jó, a keserves mindenit!"

Nem egy rózsaszín limonádé, gondolatokat ébreszt, állást foglaltat. A nőket a döntésre próbálja kényszeríteni. Ki mellett állsz? Átélted- akkor azért? Nem élted át- azért? Melyik anyát sajnálod jobban? És ott van Tom, akit nagyon szerettem- akinek drukkoltam, pedig nem is jó ez a szó. Tom egy igazi férj. Kételkedett, lemondott, saját belátása szerint -helyesen- cselekedett. Nagyon nehéz lehetett megtalálni az arany középutat.

"De a végelszámolásnál talán nem csak annyit ér az ember, amennyit élete legrosszabb cselekedete."

Erről a történetről nem lehet írni, ezt olvasni kell. Én mindvégig szomorúan olvastam, és hiába értettem meg a mamákat is, akkor is az kattogott a fejemben, hogy Tom jól kerüljön ki ebből az egészből. S hogyan is került ki végül....?

"Életemben nem láttam még ilyen jól karbantartott jelzőfényt. Hogy amúgy mit csinált, ahhoz semmi közöm, de biztos el akar búcsúzni a toronytól."

Szeretnék megnézni egy igazi, a történetben megírt tornyot!

Image
forrás

"..a Janus-fény volt Ausztrália utolsó látható jele, amikor a csapatszállító gőzös 1915-ben útra kelt Egyiptom felé. Az eukaliptuszfák illatát Albany partjaitól több kilométerre is elvitte a szél , és amikor nyoma veszett, Tomot hirtelen fájó veszteségérzet kerítette hatalmába: hiányzott neki valami, amiről addig nem is tudta, hogy hiányozhat. Aztán órákkal később megjelent előttük állhatatosan, rendületlenül villogó fény - a haza legtávolabbi nyúlványa-, és az emléke mindvégig Tommal maradt az évekig tartó pokolban, mint egy búcsúcsók. Így aztán, amikor 1920 júniusában jött a hír, hogy janus sziklán sürgősen betöltendő üresedés van, az olyan volt, mintha hívná őt a fény."
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...