2014. november 1.

Rachel van Dayken: Egyetlen

"Talán nem látod életed kirakójának minden egyes darabját - talán nem látsz minden lépést, amit a nagy sakkjátékos lép-, de ne feledd, hogy Ő teljes mértékben uralkodik a sakktábla felett. Egyes bábukat kiütnek vagy ellépnek velük, hogy helyet csináljanak az újaknak. Máskor azért történnek meg dolgok, mert a világ, amiben élünk, olyan, amilyen .De végül minden jóra fordul.Szép ígéret, nem igaz? Jó tudni, hogy mindennek oka van, ugye? (...) Talán a dolgoknak nem az élet tökéletességében van értelme, hanem a káoszban."

Kár, hogy nem vörös a lány haja.
Muszáj megírnom ezt a posztot, mert annyi inger ért 11 óra óta, amikor befejeztem a könyvet, hogy lassan törlődnek az érzéseim. Azok pedig fontosak az írásnál!

Folytatódnak a YA- vagy nevezzük NA-nak, szóval fiatalokról szóló történeteim, a megszokott hasonlóságok megjelentek, azaz a két szemszögből történő írás, a fiatal szerelmes mondatok, ebben is volt tragédia, itt is volt árva gyermek (ez csak az előző könyvei egyikével volt hasonló), egyetem meg ilyenek.

Kedves, aranyos történet, könnyen olvasható, még azt is elhiszem, hogy lesznek olyanok, akik kedvencet avatnak ezzel a történettel,  mert a történet alapja jó. De végül, nekem amolyan "12 egy tucat" volt. Ha a vége másképpen alakult volna, és közben másmilyen lett volna... jobb lett volna, hiába vagyok most gonosz és szőrösszívű.

Van két fiatal, egy lány és egy fiú. Kiersten és Weston. A lány nagybácsijával és nagynénjével él 2 éve, amikor is egy balesetben elvesztette szüleit. Magába zárkózó hölgy lett, nem barátkozott, nem volt szerelmes, csak az antidepresszánsai segítettek neki és a rémálmainak. Ez a lány egy poros kisvárosból érkezett az egyetemi campusba, ahol már az első napon életre szóló barátságot kötött a szobatársával és beleszeretett az iskola egyik rosszfiújába, aki természetesen a lányok kedvence volt, s természetesen erősítette az egyetemi focicsapatot. Összeütköznek az udvaron és mint egy lassított reklámfelvételen, ahogy egymásra néztek be is indult a kémia. Hogy tökéletes vagy sem, azt nektek, potenciális olvasóknak kell majd eldönteni.

Weston lényeget leírtam az előbb, de fontos még, hogy mennyire szép kockahasa van. (Tényleg megszámolható egy szimpla ütközés következtében, a másik izmos hasán a kockák száma?- Csak mert itt megtörtént.)
Weston, önmagát is meglepve, lett a lány rabja, meglepődött, hogy mennyire magának szeretné tudni a vörös hajú hölgyet.

"A félelem az, amitől úgy érezzük, élünk."

Mindketten félnek valamitől. Így lesznek egymás segítségére.

Kierstennek antidepresszánsokra van szüksége a napok túléléséhez, Weston is titkolja a gyógyszerszedést. Annyi kiderül, hogy nagyon gazdag, és valaki nagyon gazdag apukának a gyereke, de az is látjuk, hogy 2 "testőr" járkál körülötte, és, hogy egy évvel korábban rossz hírbe hozták őt, és valami nem tiszta és világos a múltjában.

Nos, ők ketten egymásba szeretnek. Jó hatással lesznek egymásra. A lány bakancslistáját (jaj, ez a szó is hányszor elém került a napokban!) a fiú elkezdi teljesíteni, és a nagy titkok is napvilágra kerülnek.

Kedves rózsaszín történet. Na nem halvány rózsaszínű, mert azért keveredik a szomorú és problémás feketével, de összességében nézve az. Egy kis csoda, egy kis misztikum, vagy egy kis isteni segítség és áldás, vagy éppen Angela. Nevezzük, ahogy jól esik.

Tényleg kedves írás, de nekem kevés. Sok volt (túl sok) a szirup, és valami kellett volna. Lassúság. Több esemény. Mélyülő érzelmek. Kidolgozottabb karakterek. Valami ilyesmik.

Hasonlított filmre, más történetre, más szereplőkre.

De érdekel a többi kötet is, mert alapvetően érzékeny, sírós, érzelmes vagyok. Jó kicsit elmerülni más világában, főleg, ha minden jó, ha a vége jó eset áll fent, mint a könyvek legtöbbjében.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...