2014. október 19.

Anna Gavalda: édes életünk



édes életünk, így kis betűvel. Vajon mit takar: édes, mint a méz? Vagy ironikusan édes?

A minap fejeztem be Tóth Krisztina Pillanatragasztó című könyvét, és úgy éreztem most, e könyv olvasásakor, hogy azt folytattam. Két személy, mintha két hosszabb különálló írás lenne, bennük a pillanatok ragasztása. 
Mindegy hogy hol vagyunk, Magyarországon vagy Franciaországban, Budapesten vagy Párizsban, az élet elszalad sokunk mellett. Boldogságban vagy boldogtalanságban, sokszor úgy, hogy nem is érezni, melyik fázisban van az ember lánya, vagy éppen a fia. 

Megszokottság, mindennapok, élet, érzések, időtlenség, időhiány, monotonitás, meg az ilyenek amolyan satöbbiben, ahogy a fülszövegen olvasható: Hogy mi a közös a két párizsi fiatalban? Nem találják a helyüket, és lassan már elmenne mellettük az élet a maga kihívásaival, amikor... 

"Nyilván túlságosan nyomorult, kiéhezett, érzékeny vagyok, ha idáig jutottam."

Mathilde és Yann. Nő és férfi. Nem, nem szerelmesek. Legalábbis nem egymásba. Mindketten ziláltságban élnek, bár bevallom Mathilde gondolataitól megijedtem. Féltem, hogy átveszem majd az ő zaklatottságát, a szanaszéjjelségét, a hektikus életét, a szomorúságát, a bánatát. Sajnáltam, hogy így alakult az élete, sajnáltam a mama-hiányát, fájdalmas volt olvasnom, hogy olykor közel áll, állt egy idegösszeomláshoz. Keres-kutat, biciklizik, személyiségekbe bújik a munkája révén, s félő volt, hogy ezeket egyszer a nap többi órájában is használni fogja. Egy találkozás mindent megváltoztat körülötte és benne úgy, hogy el sem hittük vele együtt. Vajon létezik ilyen? 

"Júniusban huszonhét éves leszek, és nem tudom eldönteni, hogy ezzel fiatalnak vagy öregnek számítok. Képtelen vagyok elhelyezni magam az időben. Olyan bizonytalanok a körvonalak. Távolról nézve azt mondhatnák rólam: nézd csak, egy kamasz; közelről: egy vén fasz. Egy vén fasz, aki gimnazistának álcázza magát: ugyanaz a hamis lazaság, ugyanaz a Converse, ugyanaz a farmer, ugyanolyan hajviselet...egy skizofrén...egy kisfiú, akinek megvolt mindene: puszik, simogatások..."

Yann-nal úgy voltam, hogy először nem szerettem. Nekem egy férfi ne nyavalyogjon, főleg ha 27 év körüli. Álljon már a sarkára, s álljon ki magáért, találja már ki mit szeretne, hogyan lenne a jobb. Szenved abban a néhány órában, amiben megismerhettem, s végül kiköt Alice és Isaak lakásában, és végre a sarkára áll. Ahogy olvastam a két férfi beszélgetését, az ott töltött órákat én is elgondolkodtam. Le- letettem a könyvet, elkalandoztam a saját vagy éppen a körülöttem élők életén, mindennapjain. Eltelnek, elhaladnak mellettünk, kihasználjuk a jókat, az értékeseket, nem félünk újba kezdeni?- dehogyisnem! Mérlegelünk, átgondolunk. Yann-nak is kell egy kezdő lökés. Vajon mi az? Egy viszonzatlan szerelem? Vagy éppen egy nem megfelelő partner? De lehet, hogy a viszonzatlan szerelem férjével való találkozás? Yann jó ember, szívembe zártam a szüleit, s végül őt is, hiába nyavalygott. 

Útra keltem velük a lépcsőkön, a bicikli utakon, s később messzebbre is elkísértem őket. Vajon a kerítésen túl, a megyehatáron túl, vagy éppen még távolabb megtaláljuk a boldogságot? (Egyébként van egy gondolatsorom a távolság és a nagyváros viszonylatában.) Vagy máshol, sokkal közelebb kell keresnünk?

Ezzel a könyvvel, ezzel a két személlyel Anna Gavalda mindenképpen közelebb került a szívemhez, tetszett!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...