2014. július 26.

Patrick Süskind: Sommer úr története



Rájöttem, hogy gyerekkoromban én soha nem másztam fára. Szomorú, mert minden gyereknek kellene! - mondom én, aki mászókafóbiás vagyok, így a gyerekeim mászókázásaikor remegtem és rettegtem az eszköz alatt, hogy minden rendben legyen.


Sommer úr futkosásaiba elfáradtam. "Szegény öreg, milyen kényszeres! Mennyi gondja lehet, amiről én semmit nem is sejtek! Miért menekül, fut, szalad? Milyen jó lehetne neki a nyugalmas babakészítő asszonykája mellett!"- sóhajtoztam nagyokat. El-elmerengtem az illusztrációkon, és hol siettem Sommer úr mellett, a fáradhatatlan menetelései közben, hol a nagypapámat képzeltem oda, aki nem sietett, de csendben eldolgozgattunk egymás mellett. Sommer úr, aki télen, nyáron, hidegben és melegben, mindig és mindenkor ment és ment diófa botjával. Nem hagyta őt nyugodni semmi. Olyan volt, mint aki mindenhol ott van; a természeti képek megszokott velejárója; egy festőnek is rá kellene festeni a művére, mert mindig megjelenik. Hajnalban, éjjel, a bottal, a szalmakalappal, a vajas kenyérrel.

Egy gyermek, aki el sem tudja képzelni a lakóhelyet az idős ember nélkül. Aki megszokta, s akire ugyanúgy tekint, mint egy bogárra, mint egy másfél méteres hangyabolyra, mint egy kedvenc fára. Az élet velejárója. Egy kisfiú, aki ugyanúgy szerelmes, mint a mai gyerekek, ugyanúgy hős akar lenni, hazakísérni a szeretett lányt, bemutatni neki minden fontosat, készülni rá........... aztán csalódni, mert nem úgy alakul.

Ugyanolyan gyerek, aki nem biztos, hogy örül, hogy övé a maradék, a kinőtt, a leselejtezett, a más biciklije; aki nem örül a zongoratanárnak, az utálatos zongoradarab gyakorlásának; aki szereti az új vívmányt, a tévét, de tiltott eszköz; aki vállalja a büntetést, a szentbeszédet, ha megéri neki az ellentétes oldal pozitivuma.

A kisfiú növekszik, nyílik a szeme, a tudata, már nem a hangyaboly a lényeg, bár a magas fenyő és a Nap lemenetele még elkápráztató lehet, de már lehet, hogy el akar menni világgá, vagy éppen akkora sérelem éri, hogy elgondolkodik a halálán is. Igen, itt én is elgondolkodtam, hogy mennyire mosolygós, és menyire komoly ez a történet. Mert a halál nem játék, így inkább a komolyság, az őszinteség, a fájdalmak jelennek meg. A zongoraóra, ami kiváltotta és Sommer úr, aki feloldotta ezt a fenyőfás életképet.

Az élet megy, halad tovább; már van saját bicikli, van saját élet, lehet kedvenc zongoradarabokat játszani, vállaljuk az vacsoráról való késéseket, kialakul a napi felnőttesebb életritmusunk, majd az utak keresztezik egymást, s véget ér valami. Egy szakasz.
Mint amikor mi találkozunk össze a saját Sommer urunkkal, és megváltozik az életünk. Vagy csak értelmet nyer valami, befolyásol, elgondolkodtat.

Nagy igazságok.....

„Tévé nekem a házba nem jön”, jelentette ki apám, aki ugyanabban az évben született, mikor Giuseppe Verdi meghalt, „mert a tévé kiirtja a házi zenét, rontja a szemet, szétzilálja a családok életét, és egyáltalán, a teljes elhülyüléshez vezet.”

Ezt a könyvet ma olvastam el, évek óta a polcomon állt, egy kedves ismerősömtől kaptam 2011.karácsonyára. Az egyik kedvenc könyve.
Elolvastam, azaz gyorsan átszaladtam rajta, voltak első benyomásaim, főleg Sommer úrról. A képek felett elidőztem, csodaszépek!
A fiú, a gyerek eleinte nem foglalkoztatott annyira. Talán csak Carolina személyénél hegyeztem jobban a füleimet, s olvastam mosolyogva a bájos terveket. Nem találtam a helyemet ebben a történetben. Kellettek az eltelt órák, hogy igazán érezni tudjam. De nem tudtam, úgy érzem, hogy még most sem megy. Közben, most elolvastam néhány bejegyzést, és sokkal komolyabban "elemezték" ezt a könyvet. Tulajdonképpen csodálom ezt a fajta mélységet. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...