2014. május 2.

William Landay: Jacob védelmében

Ismét és sokadszorra bebizonyosodott, hogy örülök, hogy nem olvasok fülszövegeket. Persze mondhatja az ember fia és lánya, hogy honnan tudom miről szól, mi lesz benne... valahogy elolvasom az első sort, hallok róla egy-két gondolatot, látok róla egy-két értékelést, azaz annak a csillagozást, pontozását, és akkor kíváncsi leszek rá.

Jacob-bal is így voltam. Januárban kiszemeltem, most hozzám jutott, s elmerültem benne, s elkezdtek a fogaskerekek járni: én, mint egy édesanya hogy vélekednék?; én mit tennék?; hogy viselkednék?, hogy segítenék?, hogy dolgoznám fel?; kinek hinnék;? mennyire törnék össze a kétségbeesés a kétkedés miatt?, és így tovább.

Jacob Barber egy 14 éves fiú, aki védelemre szorul, akinek a védelmében édesapja, Andrew Barber helyettes kerületi államügyész lép fel. S, hogy mi történt? Egy osztálytárs gyilkosság áldozata lett, s ez a fiú is előtérbe került.
Nem gondolom, hogy nekem az a tisztem, hogy a történetet meséljem el, s azt sem gondolom, hogy a fülszöveget bemásoljam, inkább az előbb említett kérdésekre kerestem magamban a választ, illetve ismét a gyerek, kamasz személyiségén elmélkedtem. Persze érdekelni kezdett, hogy ki gyilkolt, hogy gyilkolt, és miért gyilkolt, de erre megvolt a válaszom, és ez lapról-lapra erősödött is bennem.

Egy család: apa, anya egy fiú. Nagy szerelemből, sok év után született meg Jacob, s éppúgy, ahogy körülöttem sok helyen látom: anya beszélős, megbeszélős, kibeszélős, apa pedig a hallgatós, akivel a problémákat alig lehet megbeszélni, sőt a legtöbb esetben, a számára probléma sincsen. Ahogy a lapozások során megismertem Jacobot, szinte magam előtt láttam a kiskori Jake-t: épp olyan lehetett, mint egy régi ovisom, aki miatt a pályát majdnem elhagytam; aztán találkoztam a hallgatagsággal, a magának-valósággal, a zárkózottsággal, a pufogással, a "ki ha én nem?" kérdéssel? Mint a legtöbb kamasz? Talán... Majd gyanúba keveredik, s megismerjük őket, előttünk csúszik szét egy család; akaratlanul gondolkodunk, elmélkedünk, s én ismét elgondolkodtam: ha én tiltok, vagy inkább korlátozok dolgokat, akkor a gyerekem csak azért is azt akarja majd csinálni? Ha én túlzottan liberális vagy, ha engedek, ha megmutatok olyan lehetőségeket, amelyek nem az elfogadott viselkedési normák közé tartoznak, azaz, ha nem korlátozok, tiltok, akkor elérem azt a célt, hogy a gyereke normálisan, nekem tetszően viselkedjen? Szerintem ezek nehéz kérdések, valaki ösztönösen nevel és jól, valaki könyvből és jól, van akit befolyásolnak és úgy lesz jó, de lehet, hogy éppen az ellenkezője sül ki belőle. A szülőtől csak annyi az elvárható, hogy a gyerek érdekeit tartsa szem előtt. De kérem: kinek mi az? (Itt ismét a korlátlan internet, gépezés, tévézés káros hatásai lebegnek a szemem előtt.)
Elfogultak vagyunk a gyerekünkkel: ez fantasztikus. Olyannak szeretjük őket, amilyenek, közel állunk hozzájuk. De azért hályogot ne növesszünk a szemünk elé!

Szerintem már több értékelésben leírtam ezt a mondatomat: Beszélgessünk, beszélgessünk, beszélgessünk velük, hallgassuk meg őket, álljunk ott mellettük, hogy idő előtt ne csukják be orrunk előtt az ajtót, hogy nyitva akarják hagyni azt, hogy érezzék mellettük állunk, hogy ne meneküljenek a közös vacsora elől!

Hol vannak a szülők most? Hol kérdeznek? Hol válaszolnak? Csendben vannak, nyomoznak, sírdogálnak, elhidegülnek. Egyik erre, másik arra.

A történet egy nyomozás története. vagy nevezhetjük Jacob és családjának történetének Andy titkaival, egy sokéves kapcsolat hanyatlásával. Nem olvasok fülszöveget, de a borítón már rajta szerepe a "sokkoló befejezés" kifejezés. Mondjuk úgy, hogy nem sokkolt, mert számítottam és vártam valami sokkra. Aztán lett ami lett, és elárulom, hogy nem ítélkeztem. De még a eszemben van, és fogok még róla olyan emberrel beszélgetni, aki elolvasta már. Mert olyan könyv.

Tetszett-e? Igen. Bár kettő hasonló történet beelőzte balról (Kevin és 19), mégis azt mondom, hogy a téma, a történet kíváncsivá tett, s érdeklődve figyeltem Laurie (az édesanya) és Andy (az édesapa) személyiségét, a fiúkhoz való hozzáállásukat mind az ügy előtti mind az utáni időszakra vonatkozóan. Félelmetes volt bárkivel és bármivel hasonlóságokat olvasnom, ami még inkább kizökkentett.

Valószínűleg a Barber családot nem feledem egy darabig s főleg azért, mert nem nem tudtam azonosulni egyik szülővel sem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...