2014. január 11.

Wass Albert: A funtineli boszorkány


"Nem szabad utána nézni annak, ami elmegy. Az időnek, az életnek, az embernek. Nem szabad. Elmennek úgyis, ha eljön az idő És az ember egyedül marad." (I.)

"Vagy jó az, búcsúzni? Tudni, hogy még egy nap, egy este... már csak egy este, egy éjszaka... már csak egy éjszaka.... már mindjárt virrad... még egy utolsó ölelés, utolsó csók..nem, nem jó ezt tudni. Jobb így." (II.)
"És egyszerre valami furcsa, mély szomorúság fogta el. Nem félelem, csak szomorúság. Mint aki rájön, hogy egyedül van. Megérzi magát ez egyedüllétet, ami köréje nehezedik és egyszerre egészen tisztán és világosan érzi, hogy mindig is egyedül volt. Egész életén keresztül. Csak nem vette eddig észre." (II.)

"Mégis jobb, ha az ember nincsen egyedül..., tudod, sokat gondolkoztam azon, hogy egy házat kellene építeni valahol---, és élni kettesben valakivel, mint más emberek." (III.)


Azt hiszem ez a lehető legjobb választás volt az év elejére, a kezdetekre. Amikor semmihez nincs kedvem, amikor feszítenek, nyomasztanak a dolgos-gondok; az előttünk álló lépcsőfokok, megmérettetések, amikor sok-sok kérdőjel áll előttem. S hiába élem életemet azzal a gondolattal, hogy aminek jönnie kell az jönni is fog, bármit is teszek, az ember lánya mégis elfelejti ezt.

Ez a könyv is megerősített.

"Mert az élet értelme a szép."(I.)

A funtineli boszorkány Wass Albert fő művének mondható. Vagy egyik legfontosabbnak. Találkozásom az íróval kb. 10 éve történt, amikor beleszerelmesedtem a Tavak könyve/Erdők könyve kötetébe. Annak szívhez szóló emlékét hordoztam magammal sok éven keresztül, s mégsem kezdtem bele más írásába. Vártam a tudatalattim megszólítását.
Azt is leírhatnám, hogy soha nem voltam Erdélyben, de évek óta vágyom oda. De egyedül nem indulok útnak. Vannak ismerős családok, akik mondhatni oda is hazamennek, egyszer elvitetem magamat, de ezzel is úgy vagyok, hogy majd indulok, ha már indulnom kell.

Erdély, régmúlt, hegyek, havasok, medvék, farkasok, szarvasok. Egy teljesen más életről olvastam, mint amiben élünk. Persze ezzel tisztában voltam eddig is, mégis egy olyan Lány, majd fiatalasszony élete zajlott a szemeim előtt, hogy önkéntelenül voltam benne az életében, vagy lettem éppen a mamája, a barátnője, a segítője vagy akárkije.

Három kötet, három életszakasz, háromféle Nuca: a gyermek, a szerelmes, a boszorkány. S miközben a három kötetet olvastam, úgy tárult szemem elé a havasok világa, az ottani élet, a vadászok, a gazdagok, a szegények, a prepegyitek élete, úgy hatolt át lassan a tiszta levegőn a csúf fekete füstölgő kígyó képe, úgy romlott meg a levegő, úgy jött el az igazság. Igazság? Mi is az, és ki szolgáltathat igazságot?

"Három napig havazott szakadatlan....Néma és mozdulatlan volt a világ... Néma volt az erdő, rettenetesen és félelmetesen néma. A csönd, mintha ráfagyott volna a világra. Néha egy kóbor madár meg-megrebbent a bükkök ágai között, és nyomán fehér felhőben porzott alá a hó. De halott mozgás volt ez is. Zajtalan és néma." (I.)

Egy kislány, akit egy cigányasszony boszorkánynak titulál, akinek megpecsételi a sorsát a váratlan jövendölésével? Nuca, a gyerek, aki az első kötetben hirtelen felnő, aki kivívja az idősek segítségét, aki különb mindegyikünknél? Nuca, az alig néhány évvel idősebb fiatal nő, aki gazdálkodik, aki szeret, aki reméli, hogy szeretve van, de az emberi életről semmit nem tud? Nuca, a csalódott, lelkileg meggyötört nő, a boszorkány, aki keresi az előző kötetek Nucáját, vagy éppen beteljesíti továbbra is a sorsát?

Nuca.

"A világ tele van ilyen dolgokkal. Amiket nem érthetünk, nem tudhatunk. Ezért nem szabad soha azt mondani valakiről, hogy ez ilyen vagy olyan ember, mert ezt és ezt csinálta.... Mert nem lehet tudni, mi mozgatja az embereket." (II.)

"Az emberek ott lent nem tudnak a láda nélkül meglenni....benne élnek a szokásokban és a törvényekben, és nem tudnak mozogni a ládától. És azt hiszik, hogy ezek nélkül a ládák nélkül nem is lehetnének emberek... Ennyi az egész életük. Azért olyan keserűek, és azért tesznek annyi gonoszat, mert keserűek." (III.)

Egy könyv, három kötet. Amikor olvasom a szépet, a változásokat, a fájó igazságokat, az elmaradhatatlan fejlődést, a különbségeket, amikor nem unatkozom a tájleírásokon, amikor hallom a szú percegését a gerendában, amikor hallom a harkály kopácsolását, a baglyok huhogását, amikor érzem a csend illatát, a hideg fájását, amikor nem panaszkodom, amikor hallgatom a nagy Öregek, Iván, Birtalan, Farkas-Dumitru, a Vénség történeteit, amikor sírok a lánnyal, amikor reménykedek, amikor bízok. Amikor tudom, hogy aminek és amikor jönnie kell, az jönni is fog.

"..sokszor a szavak hibásak csak. Az ember akar valami jót, s a szavak másképpen jönnek valamiképpen, és egészen más lesz belőle, mint amit az ember akart. A szavak néha csak úgy jönnek, az ember nem is gondol oda, csak kimondja őket. És készen van a baj."(III.)

És készen van a baj. Bajok mindhárom könyvben. Egyikben kevesebb, a másikban több. Az egyikben sajnáljuk, a másikban talán már nem is annyira. Hol így érzünk, hol úgy. Könnyezünk, sírunk vagy csak elgondolkodunk. Valahogy nevetni nem volt kedvem. El-elmosolyodtam olykor-olykor, de a könyv nem erről szól.

"..ha nagyon nagy bajban vagy, ha nagyon nagy szükséged van arra, hogy valaki segítsen rajtad, akkor az embereknek mindig más dolguk van. Hiába mondod, hogy neked nem kell egyéb a világból, csak ez. Hiába ígérsz mindent oda a segítségért, nem kell az embereknek a minden." (II.)

..mert aminek jönnie kell, az jön.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...