2013. október 31.

Adam Makos - Larry Alexander: Felettünk a csillagos ég

Huhhhhh, ez egy igazi, emelkedett világháborús történet. Olyan, amilyet még nem olvastam.
Ahol nem hallok a holokausztról, ahol nem olvasok minden oldalon gyilkolásokról, ahol nem feltétlenül mindenki náci, s ami főleg a levegőben játszódik.


Felettünk a csillagos ég, azaz ha csillagok láthatóak az égen,akkor nem lesz légi támadás-mondták ezt, de csak a második világháború első időszakában. Később már mindegy volt..

Nem tudom, ki hogy van vele, de
a háborút eddig csak kívülről és a földről szemléltem a könyveken keresztül, most pedig betekinthettem azokba az égi járművekbe, a különböző repülőgépekbe, amelyekről eddig csak a szirénázások, légiriadók kapcsán hallottam.

Adam Makos könyve egy amerikai és egy német katona életébe enged bepillantani, akik 1943.december 20-án kerültek kapcsolatba egymással, mindössze 10 percig. Ez az egymás mellett, (majdnem) szótlanul repült 10 perc mindkettőjük számára maradandó élmény maradt olyannyira, hogy kb. 40 évvel később zokogva borultak egymás nyakába, hogy az életük fennmaradó részében ne veszítsék el egymást.

Ez a könyv az ő történetük. 10 perc, amire az egész történet fel lett építve, hogy megismerjük a német vadászpilótát Franz Stiglert, és az amerikai bombázó pilótáját Charlie Brownt.

Az akár világraszóló eseménynek mondható 10 perc 1943.december 20-án történt, azon a napon ami már a háborúból kifelé vezető úton helyezkedik el. Ezen a karácsony előtti napon a német Franz a Luftwaffe kötelékében állt már néhány éve, tudta, hogy mi a feladata, és nem tudta még ő sem, hogy mit is fog tenni az amerikai B-17-es bombázógéppel. 
Fontos megjegyezni, hogy soha nem volt náci, soha nem volt a Német Szocialista Párt tagja, sőt kiemelte, hogy szülei is e párt és Hitler ellen szavaztak. Ő már gyermekkorától szenvedélyesen vizsgálta a repülőgépeket, édesapja és Josef atya segítségével alkotott, szerelt majd repült a bátyával együtt. Szenvedélye volt az égi járművek sokfélesége, sokáig a háború egyik megbecsült oktatópilótája volt, s csak testvére halála vitte őt a valóságos harcokba.

Franz háborús életét és tetteit olvasva olyan történetekbe és eseményekbe pillantottam be, amely az égi harcosok mindennapjait kísérték Németországban vagy éppen a borzalmas körülményeket felsorakoztató afrikai sivatagok harcaiban, ahol egy kiásott lyukban aludtak fejükön vászonnal, ahol a bőrük fekélyesen tönkrement, ahol meg volt engedve, hogy ne nyakkendőben repüljenek, mert egyébként híresek voltak a makulátlan ruházatukról.
A hangárok, a hadba indulások mellett, sajnálkozhattam velük, és megértettem, hogy a legtöbbjüknek milyen bulikra volt szükségük a felejtéshez; milyen elszámoltatásokat kellett olykor elszenvedniük a győzelmeik miatt, s mindemellet mennyire a győzelmek juttatták el őket a megbecsült kitüntetések megszerzéséig.

Charlie Brown életét csak röviden ismerhettem meg, hiszen ebben a történetben Franz nevezhető főszereplőnek. Olyan főszereplőnek, akiről, s akinek tetteiről az amerikai B-17-es "Kocsma" névre hallgató bombázó pilótája nem beszélhetett, mesélhetett. Titokban kellett tartani. Charlie így fel sem tudta dolgozni annak a napnak a történetét, rémálmai nagyon sokáig kísértették őt, hiszen az eseményeknél 7 ember (és saját maga) élete múlt azon, hogy ő hogy dönt.

Olvastam a felszállásokat, néztem a könyvben lévő fényképeket.
Olvastam a felszállásokat és próbáltam elképzelni a pilóták mindennapos harcba indulását, hogy nem tudhatják, hogy mi fog velük történni.
Olvastam a felszállásokat és csodálkoztam: hogyan tudták elfogadni a barátok, a társak elvesztéseit, amikor ők, a németek már 1942-től megfogalmazták magukban, hogy el fogják veszíteni ezt a háborút is.

Olvastam, figyeltem, majd bármi is volt a könyvben, nagyon örültem a végén, a találkozáskor, és velük könnyeztem meg ezt az egész majdnem 60 éve megtörtént eseményt.

A borítón a megsérült B-17-es bombázó és Franz vadászgépe látható.

Bár voltak pillanatok, amikor a sok harc, a repülőgép típusok, és a katonák nevei megzavarták az olvasásomat, az egész könyvet tekintve egy érdekes és szép történetet olvashattam, ami megtörtént, s ez még meghatóvá is teszi az egészet.

4/5*

A könyvet rövidesen kisorsolom!

Maxim Kiadó
Mont Blanc Válogatás
2013

2013. október 30.

És te hol blogolsz?

Eltelt a szabadságos hetemből két nap, s nem olvastam, nem tettem semmi különlegeset, bár hasznos voltam: buli volt a lánynál, így két napig sütöttem, dekoráltam, készültünk. Munkám lett volna, de a saját gépemen vannak a fontos adataim, dokumentumaim, így inkább megvártam, míg ideiglenesen visszakapom. Miért is? Mert úgy alakult az életünk, hogy kb. három hónapja, nincs mindig velem, nincs mindig itthon, mert Kedvesnek szüksége lett egy mozdíthatóra, így az egyik munkahelyére viszi magával.

S, hogy én hol netezek, blogolok? Mondhatni, hogy ki kíváncsi erre? De a múlt héten Anaria facebook-os figyelemfelkeltése, ma pedig Timi posztja is arra ösztökélt, hogy én is fotózzak.
Nálam ez a dolog, nem is olyan egyszerű éppen a fent említett okból kifolyólag, illetve azért sem, mert a gép nyugdíjas kora miatt már csak pórázzal működik és noszogatni is kell sokszor.

A blogolás és világhálós mániám, levelezéseim és beszélgetéseim, itthoni géphez kötődő munkáim 2-3 helyen zajlanak.

A fő hely, amikor elég egy könyv vagy néhány papír a közelben, akkor itt, ami egyébként nem tökéletes a komód miatt, de szeretek felhúzott lábbal ülni, így csak egy nagyobb székre van szükségem:





Amikor nem a komódnál vagyok, akkor sokszor a konyhaasztalnál (a papírok megmutatják, hogy hol, vagy pedig a fényviszonyok miatt a tök helyén ), abban az a hátrány, hogy otthagyom az összes papíromat, könyvemet és minden kezem ügyébe kerülőt, így a konyhaasztal zsúfoltsága és telítettsége idegesíteni kezd, ráadásul néha pingpongozunk ott, így elpakolok mindent.



...és amikor Kedves kölcsönkéri (átlag heti 3-4 szer éjszakára) a gépemet, akkor az asztali géphez kényszerülök, háttal az életnek, a fényeknek, a gyerekeknek és a jóérzésnek, hogy itthon vagyok, na azt nem kedvelem, ráadásul Kedves magasabb méretére ill. a konyhapult méretére szerkesztette az asztallapot, amit annyira nem érek fel, hogy a lábamon kell ülnöm, az amúgy is hideg kezem jéggé fagy a vérkeringésem "leállása" miatt, ráadásul hivatalosan az ő gépénél nem ehetek és nem ihatok. Nos ezt nem részletezem, de mindig lebukok.

Azt hiszem ennyi.


P.S: Volt egy kép rólam, ma, itthoni, ovis-munka közben. Inkább kitöröltem. :)
P.S.2: A kutyám a közelemben szeret lenni, így a konyhaasztalos megoldást ő sem annyira kedveli, mert a széken sokat mocorgunk.



2013. október 27.

Jodi Picoult: Vezeklés

"Elvehetik tőlem az otthonom... A pénzem, a feleségem, a gyerekem. Elvehetik a megélhetésem, az ételem, az unokám, de nem vehetik el az álmaimat."

Picoult és mégis más.


Több olvasó ismerősöm is örülhet az előbbi a mondatomnak. Olyanok, akik a bestseller író Jodit nem kedvelik; olyanok, akik a regényeiben folyamatosan megjelenő tárgyalást nem szeretik.
Bár ez a történet is egy olyan témát takar, amelyiken már alig maradt valami újdonság, hiszen a holokauszt témája, a második világháborúban, a zsidókkal szemben elkövetett borzalmak már annyi helyen, dokumentumban, regényben, megemlékezésekben megfogalmazódtak, hogy lehetséges, hogy valaki ezért nem kedveli majd.

A könyv két központi szereplője a magányos 25 éves nő, Sage, aki éjszaka, hogy ne kelljen találkozni senkivel, hogy ne láthassa senki a sebhelyes arcát, pékként dolgozik és egy nős férfi szeretője. A másik fontos figura a 90-es éveiben járó Josef Weber, aki az amerikai kisváros fontos és megbecsült polgára, akit mindenki szeretett, akire mindenki szeretettel gondol vissza.

Ők ketten egy terápiás csoportban találkoznak, s itt  kötnek barátságot egymással: összejárnak, sakkozni kezdenek, beszélgetnek. Az öreg úr arra kéri a zsidó felmenőkkel rendelkező vallását nem gyakorló lányt, hogy segítsen neki meghalni. Nem beteg, hanem a második világháborúban SS-tisztként sok ember halála és megalázása az ő kezén száradt, de utána elmenekült, és tisztes polgárként egy kedves feleséggel élte az amerikai életét. Az élet megkímélte őt, nem halt bele a rákba, nem sikerült az öngyilkossága, szeretne végre békében megnyugodni.


".. a reményvesztett emberek sokszor olyasmit is megtesznek, amire egyébként nem lennének képesek."


Sage első felindulásában azonnal a rendőrségre siet, hogy feljelentse őt, majd elindul egy gépezet. S miközben a saját élete sem működik megfelelően, még magára teszi ezt a terhet is, amelynek hatására a saját nagymamájával, Minkával is közelebbi kapcsolatba kerül.


Picoult stílusának megfelelően Josef, Sage gondolatait ismerhetjük meg, s mellettük az FBI-os Leo véleményét is megismerjük. Minka gyermekkori lengyelországi története egy nagy fejezetet kapott, amit olvasva elfelejtettem a háttérben meghúzódó Sage-Joseph párost, és nagyon örültem, hogy az írónő nem szabdalta szét a nagymama visszaemlékezését, amely a kilátástalanságot, a halálra vágyást, a bátorságot mutatta.

A Vezeklés (The Storyteller) egy kitalált történet. Bár, amint mondtam, az olvasható borzalmakkal már máshol is találkozhattunk, de a benne lévő kérdés miatt egy új szemszöggel találkozunk.
A kapcsolódási pont mindig kiderül, a szálak közelítenek egymáshoz, a vége felé kialakulnak a saját vélemények, a gondolatok, hogy segítenénk-e, hogy megbocsátanánk-e, hogy vajon meglesz-e az a kis plusz, amit megszoktunk már az amerikai szerzőtől, s vajon ha meglesz, ki is találjuk-e?

A történetben kiderül, hogy Minka túlélését segítette egy olyan történet, amit őt írt gyermekkorában, ami segített neki a borzasztó világ elviselésében, majd a továbblépésben is. Ennek a vámpíros mesének fontos szerepe van a könyvben, s ezen kívül színezi az egész írást, elválaszt egymástól gondolatokat, elgondolkoztat, párhuzamot huzat.


"Az upiórok olyanok, mint a zsidók. A nép szemében ők a vérszívók, sötét és rémisztő lények. Rettegnek tőlük, fegyverrel, feszülettel és szentelt vízzel harcolnak ellenük."


A könyv olvasása ismét megríkatott, mint mindig. Ahogy Josef gyermekkoráról, a művészlelkű testvére megvédéséről, a verekedéseiben elért sikerélményeiről, a saját testvére ronggyá veréséről olvastam, elgondolkodtam, hogy vajon ezek a sikerek elegendőek voltak-e számára, hogy egyenes útja legyen egy sikeres SS-tisztség felé? Nem menthetők fel ezek a bűnösök, de nem tudhatjuk, hogy ki hogyan jutott el idáig, hogy megfeleljen a hitleri elvárásoknak, hogy odáig jusson, hogy csak a napi eszméletlenre piálás segít neki feldolgozni a saját maga tetteit, az aktuális háborús életét?


"Mindnyájunkban él egy szörnyeteg, és mindnyájunkban él egy szent is. A kérdés csak az, melyiket tápláljuk -melyiknek engedjük, hogy a másik fölé kerekedjen."


Nincsenek ebben az időszakban itt elhunyt vagy itt túlélő rokonaim, egyszerűen túlságosan érzékeny vagyok.


"Néha nem kell más, hogy visszaváltozzunk emberré, csak valaki, aki annak lát bennünket -bármilyen visszataszító alakban is mutatkozunk előtte."


Elfogultan, de mindenképpen 5*, és tovább gondolkozom a végén, a nem leírt folytatáson.

Athenaeum Kiadó
2013

2013. október 19.

Mia March: Meryl Streep filmklub


Egy napot gondolkodtam, hogy a filmek megnézése után írjak-e a könyvről, vagy inkább most az olvasás után, amikor frissen a fejemben van a történet, a stílus. Végül elvonatkoztattam e kettőt, mert a filmekről való beszélgetés, és a beszélgetések okozta elmélkedések nagyban befolyásolták a könyvhöz való hozzáállásomat, mert a Meryl Streep filmklub ismét egy olyan írás, ami feltornázta magát a kezdeti pesszimizmusomról. Azaz, helyesbítek: azért kezdtem el olvasni, mert érdekelt és nagy reményeket fűztem hozzá, ez a lelkesedésem kissé apadt, majd egyszer csak visszajött.

A könyv 4 nő életének napjaiba enged bepillantani. June (28) és Isabel (31) testvérek, Kat (25) az unokatestvérük, Lolly (51) pedig Kat édesanyja, aki e három lányt nevelte egy 15 évvel korábbi autóbaleset miatt, amiben nővére, sógora és a férje meghalt. Kat kivételével a másik két lány, amint lehetett elhagyta a nagynénjük vendégfogadóját, önálló életet próbált kezdeni, Kat pedig támogató leányként segít a Fogadó munkáiban. 

Lolly hazahívta a lányokat, mert egy nagy bejelentésre készült, s June és Isabel két különböző városból kíváncsian indul útnak, ráadásul mindkettejük élete éppen -bizonyos szempontból- fejtetejére készül állni. Isabel a férjében és a házasságában csalódva érkezik meg, June pedig 7 éves kisfiával együtt épp a munkáját veszítette el. Kat élete sem felhőtlen, hiszen minden ember szeretne elszakadni kicsit a szülőjétől, ő pedig mindig Lollynak akar megfelelni, és nem mer változtatni.

"Arra jöttem rá, hogy mikor nem vagy biztos valamiben, két dolgot tehetsz. Vagy visszalépsz, vagy nyugton maradsz. De nem mész előre. Valami majd úgyis tisztázza a dolgot. Egy nap felkelsz, és rájössz, hogy megértettél valamit, amit addig nem."

A 3 nő összegyűlik, megtudják a hirtelen találkozó okát, aminek hatására és a hátuk mögött lévő problémák együtteseként a vendégfogadóban maradnak, és olyan közel kerülnek egymáshoz, mint még soha. Lolly péntek esti filmklubjában most Mery Streep filmeket kezdenek nézni, s minden film egy beszélgetést indít el közöttük, s nagyon érdekes, hogy kinek mi csapódott le a történet kapcsán; ki, hogy talál megoldást, vagy milyen kérdőjeleket, gondolatokat okoz a látott kép, s ezek hogyan hatnak rájuk ott, a helyszínen, az ott futó életükben, s végül hogy is alakítják a napjaikat, hogyan dolgozzák fel a problémákat, vagy éppen hogyan harcolnak ellenük?

" A félelem egy köd, ami távoltartja az embereket az igazi boldogságtól?"

Részletezhetném, hogy nem fogadtam el ezt az egy időben megjelenő problémahalmazt, hogy nem tetszik a végül "mindenki happy és szerelmes", de annyira szerettem olvasni a filmekről, hogy lassan eltekintettem ettől. Érdekes volt a problémákból való kilábalás feldolgozása, de nekem túl gyorsnak, könnyűnek tűnt, egyszerűen nem tudtam mindent elhinni, hogy ez így megtörténhet. De erről nem ítélkezhetek, mert nem volt még bennük részem. Olyan túl könnyű, szép, jó, habos és ilyesmi. Még akkor is azt mondom, hogy June és Kat igazán tudott szomorkodni (szenvedni). Persze-persze ott van Lolly is, meg a sok titok, de valahogy Lollyt nem ismertem meg annyira, mint Kat-et. June ábrándjait az egykori két nap miatt nem tudtam megérteni, míg Isabelt könnyebben elfogadtam, de nem maradéktalanul. Olyan kis egyszerűnek tűnt minden, azaz ez a néhány hét, amibe bepillanthattam.

Most gondolkozhatom tovább, hogy túl pesszimista vagyok-e (mert az vagyok), vagy csak Mia March nem varázsolt el tökéletesen (csak a lábam volt a rózsaszínű felhőben), de míg gondolkozom, kitűztem célul a könyvben megtekintett filmek megnézését, a nők beszélgetésének visszaolvasását, hogy jobban megértsem őket, s hátha nekem is jó terápiának bizonyulnak majd a teljesen eltérő nehézségekre.
A terveim között szerepelne a filmekről való posztolás is, de csak akkor, ha a könyv miatt támadnak új gondolataim, vagy magam miatt írnám ki a felmerült szösszeneteket.




Rejtvényes Biblia és Kívül-belül: Az én világom (Erkölcstan I.)

Azért írok erről a két kiadványról egyben posztot, mert a 2013/2014-es tanévtől -felmenő rendszerben- kötelezővé tették a hittan vagy az erkölcstan tantárgyak felvételét az első, az ötödik és a kilencedik osztályokban. A szülőknek nyilatkozniuk kellett melyiket választják a gyermekeik számára. Én egy posztba kifejtettem röviden az ezzel kapcsolatos gondolataimat, azaz, hogy szerintem szükség van ezekre a tantárgyakra. A saját gyerekeimet ez nem érinti egyrészt mert a kisebbik negyedikes (a hittant választottuk volna), a nagyobbik pedig hatodikos egy egyházi gimnáziumban, ahol természetesen több hittanórájuk is van egy héten.
Az erkölcstan oktatása már a hírek megjelenése óta érdekelni kezdett. Az ismerősök körében nyomozva két személyt ismerek akiket érintett ez az idei választás: az elsős gyermeknek hittant választottak, mert -bár nem érzik magukat vallásosnak, de- az alapvető műveltség velejárójaként gondolnak az alapvető bibliai ismeretekre. A másik ismerősök egyik gyermeke ötödik osztályba kezdte az erkölcstan órán való részvételt, amiről annyit tudtam meg, hogy a tanár másik tantárgyát tanulják és gyakorolják az erkölcstan helyett. Ezt én szomorúnak találom.

Így most én ezt a két kiadványt egyben értékelem, leírom rövid gondolataimat.


A Rejtvényes Biblia játékos feladatokkal színesíti az alapvető, sokak által ismert bibliai történetek feldolgozását, megértését, amelyek további beszélgetésekre adnak indokot. Ahogy a borítón is olvasható: "a mozgalmas olvasmányokat kedvelő, tevékeny gyerekeknek szólnak, akik szívesen ragadnak ceruzát vagy barangolnak a fejtörők, betűrengetegek és útvesztők világában."


21 ószövetségi és 21 újszövetségi történetet tartalmaz a könyv nagyon lerövidített formában nagy betűkkel, hogy a kisebbek-az olvasni éppen tudók is könnyen boldoguljanak az olvasással, és sikerélményhez jussanak. Az ótestamentumi történetek az "alapnak" mondható tudást biztosítják a gyerekek számára a Teremtéstől, Noé történetén keresztül Jónás és a cet kapcsolatáig. Az újtestamentumi történetek pedig Jézus születésével, csodatételeivel és a Húsvéti eseményekkel foglalkoznak legfőképpen. Minden olvasmány után a gyerekek által kedvelt számösszekötő feladatok, labirintusok, különbségkereső feladványok, szókeresők vagy éppen rövid írásos feladatok találhatóak.

Bár a Rejtvényes Biblia célközönsége a 5-8 éves korosztály és szüleik, az én gyermekeim szívesen kapcsolódnak ki a könyvben lévő rejtvényekkel.



A Kívül-Belül: Az én világom munkafüzet a Harmat Kiadó Erkölcstan 1. munkafüzete, amely a 6-7 éves gyermekek tudatos pedagógiai eszközökkel történő személyiségfejlesztéséhez ad segítséget a szülőknek és a pedagógusoknak.


A munkafüzet 5 nagy részből áll (Az én világom; A társaim és én; A családom és a szokásaink; A lakóhelyem; A környező világ), amelyek 5-7 alcímet, foglalkozási tervet tartalmaznak. Színes rajzokkal és játékos feladatokkal indíthatóak a gyermekek és a tanító közötti beszélgetések, és véleményem szerint fontosak ezek a beszélgetések! Ha a pedagógus csak kiosztja ezeket a feladatokat és nem követi ill. előzi meg a témáról a gyerekek életéről, tapasztalataikról való eszmecsere, akkor -szerintem- nem érnek célt a tantárgy bevezetésével. Egy jó pedagógus ezeket a témákat érintette, foglalkozott velük környezetórán vagy éppen fontosnak tartotta az osztályban zajló kommunikációkat, együttléteket.

Az egyik gyermekemnek fontosak voltak az első négy osztályban eltöltött hétfő reggeli első órák, mert ezek mindig magyarórát, s ezen belül beszélgetést tartalmaztak. A tanítónőt őszintén érdekelték a gyerekek hétvégi programjai és attól sem riadt vissza, ha valami osztályos zűrt kellett sürgősen megbeszélni, akkor elmaradt egy óra, feláldozták egy kis csapatépítésre. Én ezért mindig hálás leszek neki.

A kívül-belül kiadvány egy támpontot ad, hogy a gyerekek a feladatokon keresztül megnyíljanak önmagukról, családjukról, barátaikról, s erről egy közös társalgás indulhasson ki. 
Bepillanthattam ennek a kiadványnak a tanítói kézikönyvébe, ahol éppen olyanokat olvashattam, amit szerettem volna látni: 

"Az órák jellemző módszerei az életkornak megfelelően a mesélés és a játék, a szövegtartalmak
eljátszása, vizuális megjelenítése, szerepjátékok; az átélt élmények vagy elképzelt történetek megjelenítése különböző sík vagy plasztikus alkotásokkal." ..... fontos még a "beszélgetőkör,
de a drámajáték vagy a mozgásos játék is, hiszen az osztályban azonos időben, ugyanazon célok alapján, azonos tananyagtartalom feldolgozásával, azonos ütemben, tanítói irányítással folyik a párhuzamos tanulói munka.
Az órák jelentős része verbális, nemcsak azért, mert különösen fontos a szóbeli anyanyelvi kommunikáció fejlesztése, hanem mert elképzelhetetlen a személyiségfejlesztés a mindennapi élményekre való reflektáltatás nélkül, a saját vélemény megfogalmazása és megosztása nélkül. A legtöbb megbeszélés során a tanító kérdez, felvet egy témát, majd leginkább csak moderálja a beszélgetést. Megteremti annak lehetőségét, hogy a gyerekek a biztonságos, szeretetteljes környezetben megnyíljanak, egymással beszélgessenek
(nem pedig a tanító gondolatait igyekezzenek kitalálni), kérdezzenek, kutassanak, következtetéseket vonjanak le."

A pedagógus folyamatos visszajelzésével a gyerekek jól érezhetik magukat ezen az órán, s a személyiségük is fejlődhet, bár ehhez mi pedagógusok kevesek vagyunk, mindenképpen a szülői megerősítések is szükségesek ezekhez.
A tanítói kézikönyv a fejezetek témaköreihez tartalmaz kérdéseket és a más tanórákhoz való kapcsolódási pontokat is tartalmazza illetve ezeken kívül az összes témakör feldolgozásához is tartalmaz egy-egy ötletet egy ráhangolódási játékkal-beszélgetéssel, egy téma-feldolgozási javaslattal és egy lezáró résszel.

Örülök, hogy bepillanthattam egy ilyen "tananyagba".

Harmat Kiadó
2013

2013. október 14.

Simone Elkeles: Rules of Attraction- A vonzás szabályai


A vonzás szabályai....... vannak ilyenek egyáltalán? Erről a könyvről sem tudok sokat írni, kedveltem, szerettem.


A tökéletes kémiában megismert Alex nagyobb öccsének, Carlosnak a története, akit Mexikóból Coloradoba a bátyához költöztetnek, hogy távol kerüljön a bandatagoktól, a gonoszságtól, hogy a félelemnélkülisége, a családjának a védelme ne váljon kárára.

Carlos nem akart menni. Ő küzdeni, harcolni akart mindhalálig, s így nem is örül neki, amikor az egykori bandatag testvérhez megérkezett. Alex élete gyökeresen megváltozott a szépséges Brittany oldalán, így öccse kritizálni tudja csak az idősebb Fuentest, hogy feladta a családi "hagyományt", s majdnem belehalva az egykori zűrökbe, ő mégis az értelmes életet választotta.

A mexikói fiú megérkezik, s azon nyomban Kiarával ismertetik meg, aki az iskolai kísérője lesz egy hétig. Éppen itt kezd az első és a második rész még inkább hasonlítani egymásra, s hiába más a háttérsztori, mégis az egyik központi téma a szerelem lesz, a másik a drog, s a fekete élet, amiből egyszer csak Carlos, mégis ki szeretne szállni.

Carlos és Kiara kapcsolata zűrökkel indul, mégis beindul az a kémia közöttük, s bár eleinte úgy gondolják, hogy üzleti érdekek fűzik őket össze, hamar kiderülnek a valódi érzések.
A fiatal srác bizonyítani akar, hevesen zubog benne a vér, nem szeretne Alex sorsára jutni, utál mindent, amibe itt belecsöppent, s csakhamar egy galibába kerül, egy zacskó marihuána pedig a hátizsákjában köt ki.

Ugye, ebből nem sülhet ki semmi  jó, Kiara családja mégis megpróbálkozik a Carlos szerinti lehetetlennel: elfogadják őt, megpróbálják megváltoztatni a fiú életét, hozzáállását, pontosan megismerni őt, hogy segíthessenek neki.

(Kiaráról csak annyit érdemes elmondani, hogy egy fantasztikus családból származik és egy nem mindennapi lány. A lányos dolgok messze állnak tőle, inkább bakancsban jár, hegyet mászik és autót szerel, ahelyett, hogy sminkben és lányos ruhákban nevetgéljen a barátnőivel. A fiút első perctől kedve szeretné megismerni, érzi, hogy a magabiztos vagány külső és szöveg alatt egy másik fiú is lakozik.)

Miközben a fiatalok élik a gazdaságilag meghatározott kapcsolatukat, úgy változnak érzelmeik, úgy nyílik meg Carlos, s úgy lesz vége a könyvnek is. Persze nem ilyen egyértelműen, hiszen a drog a képben marad, Carlost pedig kemény fából faragták, és ő küzdeni szeretne. Küzdeni, ameddig tud. 

Szerettem, kedveltem. Betöltötte azt a funkciót, amit vártam a történettől. S ráadásul: érdekel a harmadik kötet is!


4/5

Könyvmolyképző Kiadó
2012

2013. október 9.

Sara Rattaro: Tiéd az életem

Nekem olyan volt, mint Anna Gavaldát olvasni. (Eddig csak kettő könyvet olvastam, de valahogy ezt éreztem.)


Monológ, ami nem is lehetne az. Vagy mégis?


Nagyon hosszú a könyv fülszövege, és, ha valaki nem olvasta végig, talán nem is fontos, mert szerintem túl sok információt tartalmaz. Nekem elég volt az első három mondat, hogy kezembe vegyem ezt a könyvet, ettől az ismeretlen írónőtől:


"Viola egy szép tavaszi napon hívást kap a férjétől, Carlótól. Lányukat, a gyönyörű, húszéves Angit autóbaleset érte. Viola a tragikus hírt éppen a szeretője karjaiban fekve kapja, majd a hajnali utcán az autóban a kórház felé végigpergeti az elmúlt hónapok eseményeit."


Monológ, amiből megismerjük Violát. Azaz próbáljuk, mert nem tudtam megismerni. Kaptam egy szeletet belőle, megismertem az érzéseit, az érzéseinek egy részét, de nem állíthatom biztosan, hogy ismerem őt. Hiszen hol vannak azok a fontos benyomások, történések, események, amelyek befolyásolnak minket embereket, s főleg, minket nőket? 

Nem tudhatom, hogy Viola mint ment keresztül, mitől vált olyanná, amilyenné lett, miért nem volt jó neki a férje, mint házastárs, miért kellett más ölelő karjában vigaszt keresnie, s végül miért történtek azok az események, amelyek történtek?

..mert Viola keres-kutat valamit, nem jó neki a saját bőrében lennie. Önmagában is kutatja, de a történet rövidsége inkább kérdéseket hagyott bennem, semmiképpen nem adott válaszokat.

"Elolvastam a neveinket a csengő mellett, és először életemben megértettem, mit jelentenek: a mögé az ajtó mögé kell bezárkóznunk, ha szeret az ember valakit, létezik egyfajta tízparancsolat, melyet tiszteletben kell tartania, önkéntelenül valamiféle koreográfia alapján kezd élni, a színpad pedig ott van, az ajtó mögött."

Kiderül, a színfalak mögött néhány miért?-azaz gondolhatjuk, hogy mi kitaláltuk, megfejtettük! Én így gondoltam olykor, de Violát, ebben a néhány olvasásra szánt órában nem tudtam megszeretni. De Carlo-t, a férjét sem, pedig sok nő álmai férfija lehetne, aki kedves, szereti a nőt, elfogadja. Nos, ebben nincsen semmit, inkább amit mögötte láttam, az odaadó magatartás, a lemondások-amik elfogadására nem kaptam választ. De nem is kaphattam, hiszen Viola enged be a gondolataiba.

Vegyes érzésekkel zártam be a könyvet. Elgondolkodtam az életükön, amire csak következtetni tudtam. 

Luce, a lányuk kórházba került.
Luce viselkedésének a miértjei nem derültek ki, inkább sejthetjük, vagy ahogy Viola említi: jobban hasonlít rá, mint szerette volna?
Luce kórházba került. Súlyos beteg. Élet-halál között van.

..s erre mi a család reakciója? Carloé és Violáé? Különböző, mégis akár hasonló lehet. Ugyanaz, de másképpen. Olyasmi ami nem biztos, hogy eszünkbe jut egy édesanyáról. Olyasmi, ami lehet, hogy más édesanyának is eszébe jutna ebben a helyzetben: , javítani.  Épp olyasmi dolog, amikor most nézhetünk magunk elé, merenghetünk, elképzelhetjük, véleményt alkothatunk.

Nem szerettem Violát, de sajnáltam. Nem szerettem, mert nem kedvelem a gyereküket érzelmileg elhanyagoló szülőket, a többiről nem is beszélve...
... és vajon Luce hogyan élte meg a gyermekkorát, a kamaszkorát?



Én szívesen olvastam volna ezt a könyvet mindhármuk nézőpontjából, hogy összerakjam és megértsem őket!

4/5, GR 4.

2013. október 6.

Őszi ajánlatok a Maxim Kiadótól

Bevallom őszintén, eddig néhány Maxim-Dream válogatás könyvet olvastam, de ennek az oka csak annyi, hogy csak az a néhány van meg, mert azokat megkaptam ilyen-olyan alkalmakra. A helyi könyvtár több-hónapos (egy éves) csúszásokkal tudja beszerezni az új megjelenéseket, ezeket nem is láttam még náluk.

De!
Olyan sok klassz könyvet jelentet meg a kiadó ősszel, hogy nem tudok elmenni szó nélkül mellettük. Még a kb. egy hétig tartó akciót is nézegettem rendelés gyanánt, végül még nem döntöttem, de ezek a megjelenő kötetek, hátha valakinek még felcsillanna a szeme valamelyik láttán. (Ezen az oldalon a régebbi és a várható kiadványokra lehet rápillantani.)

Dream válogatás, YA - történetek:
Wendy Higgins: Angyali gonosz (várható megjelenés: 2013. november 29.)

Cynthia Hand: Angyalvágy (várható megjelenés: 2013. október 7.)

Elizabeth Richards: A sötétség városa (puhakötésben megjelent már)

Jamie McGuire: Az őrző (várható megjelenés: 2013. november 29.)

Alan Bradley: De mi került a pitébe? (várható megjelenés: 2013. október 15.)

Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet (várható megjelenés: 2013. október 7.)

Robin LaFevers: Gyilkos kegyelem (puhakötésben megjelent már)

Abbi Glines: Ha az enyém lennél (várható megjelenés: 2013. október 15.)

Ruta Sepetys: Kalitkába zárt álmok (várható megjelenés: 2013. november 29.)

Jennifer E. Smith: Milyen is a boldogság? (várható megjelenés: 2013. október 15.)

Emma Garcia: Szerelem első kattintásra (várható megjelenés: 2013. november 29.)

Sherry Gammon: Szerethetetlen (várható megjelenés: 2013. november 29.)

Jamie McGuire: Veszedelmes sorscsapás (várható megjelenés: 2013. október 15.)


Mivel én a szépirodalmi regényeket is kedvelem, így azokat is ajánlanám, ezek Mont Blanc válogatás sorozatnév alatt jelennek meg:

Mark Pryor: A könyvárus rejtélye (várható megjelenés: 2013. november 29.)

Luca di Fulvio: A lány, aki megérintette az eget (várható megjelenés: 2013. október 15.)

Katherine Boo: Az örök szépségen túl (megjelent)

Gavin Extence: Az univerzum és Alex Woods (várható megjelenés: 2013. november 29.)

Adam Makos: Felettünk a csillagos ég (várható megjelenés: 2013. október 15.)

Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette? (puhakötésben megjelent)

Peter Heller: Kutya csillagkép (puhakötésben megjelent)

Én már kinéztem néhányat, remélem sikerül majd olvasnom is! Ha te is, akkor meg is rendelheted még kedvezményesen. :)

A facebook-on nyomon követhetőek a legfrissebb megjelenések is: https://www.facebook.com/DreamValogatas

2013. október 5.

J. A. Redmerski: A soha határa

"Camryn Bennett még csak húszéves, de azt hiszi, pontosan tudja, milyen lesz majd az élete. Ám egy vad éjszaka után az észak-karolinai Raleigh legmenőbb belvárosi klubjában ismerősei és önmaga elképedésére úgy dönt, otthagyja megszokott életét, és elindul a vakvilágba. Egy szál táskával és a mobiltelefonjával felszáll egy távolsági buszra, hogy megtalálja önmagát – és helyette rálel Andrew Parrish-re.

A szexi és izgató Andrew úgy éli az életét, mintha nem lenne holnap. Olyan dolgokra veszi rá Camrynt, amilyenekre a lány sosem hitte magát képesnek, és megmutatja neki, hogyan adja meg magát a legmélyebb, legtiltottabb vágyainak. Hamarosan ő lesz Camryn merész új életének központja – olyan szerelmet, vágyat és érzelmeket kelt, amilyeneket a lány korábban elképzelni sem tudott. De Andrew nem árul el mindent Camrynnak. Ez a titok vajon örökre összehozza őket – vagy mindkettőjüket elpusztítja?"


Annyira nagyon vágytam erre a könyvre, és magam sem tudom, hogy miért. Valahogy a cím elkapott, vagy a borító?- aztán vágyakoztam utána, sokáig nem tudtam megszerezni, végül mégis más formában most olvastam el. 2 nap alatt. A benyomásaim vegyesek. Igazából tetszett a könyv, de a túlfűtött szexualitás nem vonzott ebben a történetben sem. Általában nem az aktusok érdekelnek, hanem az emberek jelleme, személyisége, szenvedésük, útra találásuk, ez a vonal viszont lenyűgözött még akkor is, ha szükségesnek látszottak benne a 18-as karikás jelenetek.

Cam élete fekete (vagy éppen sötétebb) időszakában, folyamatos szomorúságok és egy csalódás után távolsági buszra ül, és elindul. Mivel az USA-ról van szó, így ne egy Budapest-Miskolc távolságot, de ne is egy Letenye-Záhony távolt képzeljünk magunk elé, hanem a hatalmas államok útvonalait. Amiket mi, a legtöbb magyar csak a térképen ismerünk.

"Az utazás egy távolsági buszon olyan, mintha az ember egy másik világban lenne."

Cam Idahoba utazik, mert a pénztáros sült krumplijáról a burgonyatermelő Idaho jutott eszébe a jegy megvásárlásakor, és a feneke is kezd elgémberedni a mérföldek számának a növekedésével, amikor is egy csodálatosan gyönyörű, hangos zenét hallgató huszonéves srác száll fel a buszra és telepszik le mögé. Első kommunikációjuk a hangos zene miatt lesz, de az első szemkontaktus során elindul bennük egy érzés, ami az utazás folyamán kibontakozik. Beszélgetni kezdenek, majd Andrew célba érkezésekor, Wyoming-ban elválnak útjaik. De csak egy kis időre, mert a fiatalember visszatér és életet, bocsánat tisztességet ment. S innentől nem válnak el egymástól.

Ebben nincsen semmi spoiler, mert a  történet inkább a saját útkeresésük, amelynek olvasásakor úgy éreztem, hogy Cam nyílt lapokkal játszik, őt megismerjük, de Mr.Parrish titkolózik. Valami ott lebeg, de láthatatlanul. Együtt mennek a férfi haldokló apjához, majd együtt folytatják autóval az útjukat, mert nehéz az elválás, és mert keresik-kutatják az életüket, vagy éppen a megoldásokat.

Andrew "életet lehel" Camryn-be, kibontakoztatja őt; a lány magára talál, célokat tűz ki, de ott van a kérdés közöttük: vajon együtt maradnak-e, vajon van-e jövőjük? S míg Cam változik, addig Andrew csendben van, hangjai között az éneklés, a bujaság és a nevetés húzódik meg. Vagy a sírás, amelyeket elrejt.

"..egy harcos soha nem sír, nem engedi, hogy egy ütés a földre vigye. Csak és kizárólag az utolsó, végső csapás terítheti le, de akkor is férfihoz méltóan végzi."

Utaznak, buliznak és énekelnek a new-orleans-i vad éjszakákban, utaznak és közel kerülnek egymáshoz, utaznak és félnek maguktól, utaznak és bizonyos szinten félnek egymástól is, utaznak és megérkeznek a célba: Texasba.

A jövőjük megfogalmazódott: együtt-egymásért. 

Sikerül nekik?

A sikeren kívül nem tudtam elvonatkoztatni az egyéni gondolataimtól, azaz, hogy hányan vannak azok az emberek, akik képesek itt hagyni csapot-papot és elindulni a vakvilágba, megszüntetni a röghöz-kötöttséget, hátra sem nézve menekülni ismerősöktől, barátoktól, rokonoktól?
Hányan vannak azok, akik megtehetik anyagiak tekintetében is, hogy elinduljanak hetekre, hónapokra, hogy magukra találjanak?
Hányan vannak, akik ennyire magányosan keresik az útjukat?
Hányan vannak, akiknek tényleg erre van szükségük?

Valahogy az amerikaiak kevesebbet gondolkoznak ilyen dolgokon. Mindig azt hallom, olvasom, látom, hogy ők sokkal könnyebben kelnek útra, költöznek keletről nyugatra, többezer mérföldre a szülőktől. Ez már az egyetemre való jelentkezésnél elkezdődik sokaknál. Ott nem olyan erősek a kötődések?

Cam szülei elváltak, bátyja börtönben, barátnője haragszik rá, a mamája éppen szerelmes, így 20 évesen egyedül érzi magát, egyedül van. Annyira nagyon sajnáltam. Nekem nem annyira a szabadságvágy kiélését jelentette a buszra szállása, hanem a menekülést. Nem annyira mondtam azt, hogy hű, de jó, hogy elmehet, mennyire klassz dolog, hogy simán megteheti!-hanem inkább mentem volna vele, hogy ne legyen egyedül.

Andrew is a gondolkozás miatt ült buszra a gyorsabb repülőút helyett. Nem annyira a szabadságvágy hajtotta. Inkább a félelem. Az idő. A lassúság. A gondolkodás. Kinek Camino menetelése kell, kinek elég a kietlen amerikai utak sokasága és hossza.

Ez a könyv az ő közös útjuk.- Első része. S én várom a második könyvet, hogyan megtudjam az út folytatását.

P.S. Igen, mindennek ellenére én is elmennék sokszor. Valahova, nem tudom mennyi időre, de nem tehetem. És itt le is kell zárnom ezt a témát.

4/5, GR szerint inkább 4.

Ulpius-ház
2013

2013. október 2.

Lauren Oliver: Mielőtt elmegyek

"... akármilyen rosszra fordulnak a dolgok.. azért még mindig van választása."

Hogy is van a mondás?
Ami előre meg van írva...,

"Ez a legrosszabb az egészben, a teljes reménytelenség érzése."

Sam Kingston, a fiatal végzős gimnazista lány, valószínűleg tele tervekkel egy egyetemi továbbtanulás irányában, autóbalesetet szenved, és...............
...................és ekkor még azt hittem, hogy valami hasonló lesz, mint a Ha maradnék című könyv, ami nagyon tetszett.

Hamar kiderült, hogy itt nem erről van szó, azaz nem a kóma állapotában lévő agymunka, mint ott Mia esetében volt, hanem ebben a könyvben az történik meg, hogy Sam az autóbaleset napját, azt a Cupido napos pénteket élheti meg többször: szám szerint hétszer. S miközben újra és újra átélhetjük azt a napot, mindig
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...