2013. július 28.

Ellen Rimbauer naplója (szerk.: Joyce Reardon)


A könyv fülszövege igazi kísértethistóriát ígért.........

"A Rose Red klasszikus kísértetkastély. John Rimbauer seattle-i gyáros építtette feleségének, Ellennek. Az épületben huszonhat ember tűnt el vagy vesztette életét tisztázatlan körülmények között. Köztük volt Ellen Rimbauer és lánya, April is.Joyce Reardon 1998-ban egy árverésen régi és poros, lelakatolt könyvet vásárolt. Ellen Rimbauer naplóját, amelyet 1907-től 1928-ig vezetett. A szöveget Reardon nem változtatta meg, a bejegyzések sorrendiségét is megtartotta.Rose Redet óriási birtok veszi körül, állapotát fotók és rajzok mutatják be a könyvben, viszont nem tudjuk, ki is rajzolta őket. Elképzelhető, hogy ezek Ellen rajzai. Azt sem lehet tudni, valójában hány szoba van Rose Redben. Egy mondás szerint: „Ha hétfőn 74 szobát számolsz, akkor pénteken már 87 szoba lesz…”Hogy mindez lehetetlen? Ez Rose Red!"


 ....... de én nem is ezért kezdtem olvasni, hanem azért, mert néhány éve óriási őrjöngéseknek voltam fültanúja, hogy mennyire jó, mennyire klassz, mennyire borzongató, mennyire félelmetes. Aztán még a rukkola kezdetén lecsaptam egy példányra egy évvel ezelőtt, és most érkezett el az ideje.

Szántam rá egy napot, és tényleg azért -is- olvastam el, mert kíváncsi voltam, hogy mi fog ebből kisülni.

Rose Red egy kastély, ahol semmi nem az, aminek látszik, amelyben vannak olyan járatok, amelyek nincsenek rajta az alaprajzon, ahol John a házigazda egy nőket kihasználó, feleségét folyamatosan megcsaló, s ez által megalázó seggfej, akinek mindig több és több kell, aki mindig az utolsó szót mondja ki, aki nem tűr ellentmondást.

Ellen a felesége, aki 20 évvel fiatalabb nála, aki alig várta, hogy e nemes gazdag férfi megkérje a kezét, nem is gondolta lánykorában, hogy sokat fog még szenvedni a férje miatt, hogy ő is más karjába sodródik, hogy egy olyan ház úrnője lesz, ahol senki nincs biztonságban rajta kívül. De ennek nagy ára van!

Olvasom elgondolkodom, hogy tényleg megtörténtek az események vagy csak fikció?- én már tudom a molyok értékelései miatt, mégis kialakul egy saját gondolatom Ellenről és családáról, és a kastélyban zajló eseményekről, ítélkezem sokszor, de néha annyira nem is érdekelt, hogy véleményt mondjak, semmi különleges élményt nem nyújtott. Elolvastam, mély nyomok nélkül, és arra jöttem rá, hogy egyszerűen nem értem, hogy mi ez az őrület e könyv iránt, után. Lehet, hogy árvereztetni kellene a saját példányomat ki ígér többet érte, ha már annyira beszerezhetetlen és keresett..

Csak azért nem tettem most félre, mert volt időm és feltett szándékom, hogy nem fogom elbukni az idei várólista-csökkentést,pedig de, egy másik könyv miatt biztosan, de nem féltem, nem ijedtem, nem szörnyülködtem. Nos, ilyen klassz házasságok előfordulnak a mai valóságban is, sőt még hozományos, előre megtervezett házasságokról is hallhatunk akár, s ha azt mondom, hogy anyukám is egy boszorkány, akkor nem is kell messzire mennem……….. én nem bírom az ilyeneket, felgyújtottam volna az egész kócerájt és menekültem volna messzire a szerelmemmel, akárki is légyen az.

Ahogy más értékelésében olvastam, én is inkább egyfajta pszichózis oldaláról közelítettem meg, már sajnáltam, szántam Ellen Rimbauer-t, hogy lassan megőrül. Még gondolkodom a csillagon de 4-nél többet nem fog kapni.

2013. július 26.

Erica James: Mondd el a csillagoknak!


"Ha van valami ami a szívedet nyomja, soha ne fojtsd magadba. Mondd el a csillagoknak!"

El sem tudom mondani hány éve mosolyog rám, néz le rám ez a vastag kötet a polcról, jól látható helyről. Egész egyszerűen az 500+ oldalszám, és, hogy kevesen olvasták és értékelték ezt a könyvet elbizonytalanított. Az előttem álló szabadságos hetekre szépen felépítettem a tervezett olvasnivalóimat, a hétvégén elakadtam, mert kaptam kölcsön a Rubinvöröst, elakadni látszok a HP4-gyel, mert egyik gyermekem sem az olvasással foglalkozik a Balaton partjánál, így egyszerűen odamentem, és leemeltem, és elkezdtem tegnap este a sötétben, majd folytattam ma.

A Mondd el a csillagoknak! kb. 530 oldal, amit majdnem egy nap alatt olvastam el, igaz nem voltak itthon a gyerekek, de több órán keresztül vásárolni is voltam. A lényeg, hogy lekötötte a figyelmemet, nem néztem az oldalszámot, hogy hol tartok, izgultam, s kíváncsi voltam. Olvastatta magát, amit nem minden tud elérni a mostani finnyás korszakomban. Tény, hogy a harmadik negyedben valami sok volt, a sok esemény zavart egy kicsit, valami nem kellett volna, de végül kerek egész lett, és mindenre válasz is érkezett. Valamit nagyon kihúznék a történetből, de nem tudom, hogy mit. :) Ezért 4,5*, de ha nem jövök rá, hogy mit változtatnék, akkor 5* lesz. :)

A könyv egyik megközelítés szerint: történet egy testvérpárról, lányokról, akik egy tragédia miatt a nagyszülők felügyelete alá kerülnek. Az itteni élet teljesen különbözőképpen éri őket a hatásokkal, a kapcsolatokkal, de bárhogy is történnek az események, kiderül, hogy a látszat kicsit csalhat is akár. Lydia és Valeria távolodása és egymásra találásának története. Lydia, az idősebb testvér, aki 9 évesen kerül a nagyszüleihez, aki önmagát hibáztatja a bekövetkezett tragédia miatt, aki önmagát hibáztatja a folyamatosan elszenvedett események miatt, akinek két barátja van: egy kisfiú Noah és Lottie nővér, aki folyamatosan próbálja túlélni a jelent és céltudatosan elérni a tervezett jövőjét, miközben a kb. 7 évvel fiatalabb húgát is óvni próbálja.

Másik megközelítés szerint: két problémákkal rendelkező, nem a szülőknél nevelkedő gyerek, egy fiatal lány és egy fiatal fiú egymásrautaltsága, barátsága majd szerelme, és az elszakadásuk története.
 
(Harmadik és negyedik megközelítés is lehetne egy szekta vagy éppen a gyerekek bántalmazása kapcsán…)

Tetszett, őszintén mondom. Azt hittem, hogy egy szerelmes csöpögős történetet fogok olvasni, pedig a fülszöveg sem sejtette ezt, valahogy mégis vonakodva kezdtem neki. 

Lydia önfeledt velencei életét egy titokzatos fiatal férfi felbukkanása zavarja meg, aki életre kelti az asszony rég lezártnak hitt múltját. 
Lydiát és húgát a vidéki nagyszülők nevelik fel, akiktől nem sok szeretetet kapnak. Így a két lány hamar megtanulja; ne bízz senkiben, és tartsd meg a titkaidat! 
A szerelem is korán köszönt rá, amikről diáklányként még nem sejti, hogy egyszer sokkal többet jelent majd számára, mint, múló szenvedélyt… 
A régmúlt árnyai azonban nem hagyják nyugodni: érett nőként kénytelen szembenézni az egykor történtek következményeivel, és talán új fejezetet nyitni az életében, hiszen sosem késő. 

Nem bántam meg, így legalább kevesebb olvasatlan könyvem van a polcokon. :)

(Kár, hogy a várólista-csökkentősekkel leálltam. :S)

Stephanie Perkins: Anna és a francia csók


Barátok, szerelmek, gimi.

Erről a könyvről nem is igazán tudok mit írni. 

Fiatalos, gimnazista, szerelmetes az ott meghúzódó civódásokkal és bonyodalmakkal,amelyeket annyi idősen eget rengetőnek érezhetünk, érezhettünk mi menthetetlenül szerelembe eső lányok.

……….. kedves, nyári, merengős, emlékezős még, ha nekem nem is volt ilyenben részem, szerelmes könnyed történet.. ami közelít a meséhez. 

Anna a párizsi diáklány, aki amúgy amerikai és St.Clair az amerikai fiú, aki amúgy francia is és Angliában nevelkedett, barátsága, kedves szenvedése, ami aztán csókban kibontakozik.. egyszer csak..- jah, és ez nem spoiler, hiszen úgyis mindenki tudja, hogy egy ilyen könyvnek mi a vége. Annát híres író édesapja (én valamiért mindig Nicholas Sparksra gondoltam az elejtett megjegyzések alapján) egy párizsi tanévre kötelezi, váratlanul elszakítja elvált feleségétől és kisöccsétől. A 16 éves lány hirtelen a francia fővárosban találja magát egy amerikai iskolában, ahol 0 francia tudással építi ki a kapcsolatait, s találja meg őt a szerelem, miközben még egy otthon maradt fiúról -is- álmodozik az óceán másik partján.

Nem történik a könyvben gyilkosság, csak a fiatalok életét befolyásoló elvetemült (:D =szigorú, keresztbe szervező) szülők, féltékenységek, próbálkozások, kihasználások, dolgozatok, iskolai szünetek, félreértések és az ehhez kapcsolható konfliktusok, bár egy esemény már az erőszak mezsgyéjén toporoghatott...

Nekem olyan érzéseim voltak, mint amikor a Szent Johanna gimit, főleg az első öt kötetet olvastam volna, így azoknak ajánlom elsősorban, akik azt a sorozatot szerették.

4/5*

Könyvmolyképző Kiadó
2012

2013. július 25.

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby


Ma úgy olvastam a könyv felét, hogy bosszankodtam, hogy elegem lett dolgokból, hogy saját véleményem sem lehet hangosan. 

Azt kell, hogy mondjam, hogy ismét egy könyv, aminek csak a címét ismertem, a fülszövegét nem, de a moly-társadalom véleménye alapján kihagyhatatlan műnek bizonyult. Mivel könnyen végigolvastam, és ez már 3 *-ról indul, gyorsan is, nem szenvedtem, mert érdekelt, így legyen 4*. 

De!
Úgy éreztem magam végig, mintha üldöznének, vagy készülnék rá. Vezetgettem az autómat, néztem a csodálatos tájat, figyeltem az embereket, megismertem a miliőt, majd hirtelen a nyomomba kerültek, követni kezdtek, ami idegesíteni kezdett, végül gyorsítanom kellett, ők is gyorsítottak, nem tudtam mit akarnak, de az idegeim már kezdték felmondani a szolgálatot, gyorsítottam, ők is, már minden bajom volt az idegességtől, hánynom, vécéznem kellett, ami még jobban kiakasztott……… majd egyszer csak eltűntek. Én pedig kiakadtam, hogy akkor most mi a …….. van. Ennyi? Hiszen én tudom, hogy a múltat felesleges "elővenni", hiszen ahogy Nick mondta, nagyon okosan, a múltat nem lehet újra élni . 

Ahogy olvastam más moly értékelésében, szerintem is, még mindig ez a valóság, az álarcként szereplő csillogás, gazdagság, ami mit ér, ha nincsenek mellette az igazán fontos dolgok? Nincsen nyertes ebben a történetben.
Ki a szerelmét, ki a múltját, ki az önbecsülését, ki a lelkiismeretét, ki a barátait veszítette el. A múltat nem kell újraélni, nem is lehet, de a jövő még előttük is ott állhatott ezekkel az érzésekkel, ismeretekkel.
S, hogy nem írtam Gatsby-ről, a Nagyról? Nem is volt olyan nagy! Egy kis szerelmes, önmagának bizonyító fiatalember, aki a saját kardjába dől bele. Sz@r lehetett abban az esős magányban, ott a vége felé.
Nick barátom! Te pedig költözz vissza Nyugatra, ott biztosan jobb lehetne!

P.S. Ha a múlt újraélhető lenne, nem olvasnám el ezt a könyvet :D

2013. július 21.

Egy búcsú margójára


Folyamatosan gondolkoztam, hogy mely könyvet vegyem elő, mely könyv segít, emlékeztet. Aztán rájöttem, hogy 


című könyvét kellene levennem a polcról. 

Ami tartalmában odaillő, amit én adtam kölcsön Eszternek, a lányának, aki a barátnőm, aki egyik gyermekem keresztmamája. S ez a kötet járt körbe náluk is, s tetszett Péter bácsinak is.

Forgatom, lapozgatom, s emlékezem: a jókra, szépekre, az utazásokra, a táborokra, a gondolatokra, a humorra, a később szarkalábas nevető szemeire, mindenre.


"Minden lélekzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés.
Különös, hogy a tenger halhatatlan,
holott minden hulláma végítélet.

Hogyan is igazítja sorsát,
az öröklétet, Isten, a teremtés
mindörökre veszendő mezejében?

Mint a füvek lemondó élete,
mint a halandók egy-egy szívütése,
olyan lehet végülis a dicsőség,
Isten nyugalmas boldogsága."
(Pilinszky János)

2013. július 19.

Tatiana de Rosnay: Sarah kulcsa


Az ilyen történetekről nem lehet mit írni. Szomorúak, sírósak, csak azért hisszük el, hogy ilyen megtörténhet, mert tanultunk róla, olvastunk róla. Ismerjük a II. világháború borzalmait, a holokausztot, a nácik kimondhatatlan szemétségeit, a haláltáborokat, a kísérleteket stb.

Ez a történet egy francia borzalomra, az 1942. július 16-án történt razziára, a franciaországi zsidók deportálására hívta fel a figyelmemet, amiről én nem tanultam. A 10 éves Sarah Starzynski, aki Párizsban élt szüleivel és a 4 éves öccsével, amikor ezen esemény bekövetkezett, és az értetlenek és tudatlanok "könnyedségével"  zárta be öccsét a rejtekhelyükre, mivel az nem szándékozott nővérével és anyukájával menni. Sarah gondolatai a körül forogtak, hogy nemsokára visszajönnek a lakásba, és majd kinyitja a zárat, addig pedig a kis Michel jó ellesz a napi friss kancsó vízzel és a mesekönyvekkel.... Mi tudjuk, hogy ezek a várva várt visszatérések nagyon kevés esetben történtek meg...

A könyv másik szála 2002-ben játszódik Párizsban. Az amerikai Julianak (aki tulajdonképpen egy francia feleség és édesanya) újságíróként cikket kell írnia a razzia 60 éves évfordulója alkalmából, amihez kutatni, érdeklődni, majd nyomozni kezd. Saját élete kapcsán jut el Sarah életéig, ami meghatározó lesz a számára.

Most jöttem rá, hogy az évforduló környékén olvastam. Reggel kezdtem, hamar be is fejeztem. Érdekelt, olvasmányos volt, szomorú volt.
Nem tökéletes könyv, lehet, hogy közben apróságok zavartak is pl. a kerítésnél történő jelenet, de annyira belemerültem a történetbe, annyira izgultam, hogy semmi nem zavart annyira, hogy levonjak bármennyi is az értékéből. Az sem zavart, ami szokott: hogy éreztem a könyv folyásirányát, az örvényeket, hogy mikor mi fog történni.

Sarah, akinek lelkét nagy terhek nyomták, feszítették, amitől soha nem tudott megszabadulni. Nem is csodálkozom rajta, kicsit sem. Borzasztó lehetett neki.

Hogyan mutathatom magam annak, aki nem vagyok?
Hogyan hitessem el velük, hogy valaki más vagyok?
Nem, képtelen vagyok felejteni

A könyv Sarah története és Julia története........ két különböző időben 60 év különbséggel.......... mégis valahogy összekapcsolódtak................. 

Kitalált történet, amely akár meg is történhetett (volna). Bár szerintem inkább nem, inkább a "hatásvadászat" oltárán vérezhetne el a könyv, Sarah dőlt betűs fonala, vagy éppen az összekapcsolódási momentum, mégis szívszorító, feledhető, mert a lelkem mélyén  elborzadva olvasom és hallgatom a zsidók ellen elkövetett borzalmakat.

5*

Könyvmolyképző Kiadó
2011

2013. július 18.

Karen Kingsbury: Mint pitypang a szélben



Te mire lennél képes a gyerekedért? A gyerekért, akit örökbe fogadtál hivatalosan, legálisan, immáron majdnem 5 éve, akivel boldogan él kis családotok, s egyszer csak jön a hír, hogy csalás történt, vissza kell adni a törvényes szülőknek? Mit tennél, mire lennél képes?

Mire lennél képes, ha az életed ez a gyerek, ha nem tudsz tőle elszakadni, ha ő az életed értelme, ha semmi gondotok nincsen, s tudjátok, hogy az édesapa bántalmazásért volt börtönben, az édesapa, aki nem veti meg az alkoholt?

Mire lennél képes, beletörődve lemondanál erről a gyerekről, hiszen nem mehetünk ellene a törvényeknek, bízhatunk Isten akaratában, vagy igenis, majdnem mindenre képes lennél a gyermek megtartása érdekében?

Molly és Jack kerül ebbe a helyzetbe, kisfiúkat Joey kell visszaköltöztetniük rövidesen az édes szülőkhöz, le kell mondaniuk róla, hiába a látogatások utáni félelem, dadogás.
Molly húga és családja nagyon vallásos, annyira megjelenik a könyvben ez a vonal, mint sok amerikai regényben, hiszen annyiféle egyház, szekta létezik, hogy nyomon sem lehet követni, de mindig feltűnik a könyvekben, ha egyfajta erőltetett vallásosságról van szó. Itt is megjelent, de nem volt túlzó a számomra, bár néhol nem oda valónak találtam, de igazából próbáltam megérteni Beth hozzáállását, gondolatait, de nem tudtam nem haragudni rá. Önző volt, a vallásossága, törvénytisztelete mögé burkolózott a testvéri szeretet égisze alatt. Természetesen a vallásosság "fertőzőnek" bizonyult, Mollyék is elkezdtek templomba járni, mégis, mindig furcsa a számomra, ha így "hirtelen" érkezett ez a fajta Istenhit. Hogy azonnal imádkozni kezdünk, hogy megtértünk hirtelen. Én hívő vagyok, ráadásul ma hunyt el egy kedves ismerősöm, másképpen gondolok dolgokat, mint ahogy itt ez le van írva.Nem ítélkezhetek: mit tettem volna? Mennyire ment volna el az eszem?- véleményem lehet, talán. De nem tudhatom.

A történet halad, szalad egyfajta kiszámíthatósággal, inkább a kíváncsiság hajtott, hogyan fog az ügy megoldódni vagy kifutni: beigazolódik a gondolatom, vagy pofára esek?

Én tudom, hogy mi történt, kik voltak a szereplők, a gyerekek, az események, s mivel érdekelt a történet, mivel nem olvastam még ezzel kapcsolatosat, megkapja a 4 *-ot, mert ma jóindulatú kedvemben vagyok. S, ha gyorsan olvasom, mert érdekel, ha nem is tetszik annyira, akkor is megkapja a 3/4 vagy 4-et. ... és amúgy is: szeretem a pitypangot, és utálom a bántalmazást!

p-ü-ö

Tericum Kiadó
2011

2013. július 16.

Mary Nichols: Lány a tengerparton


Igen, nekem tetszett a nálunk megjelent első regény a Nyári lak. Nem volt eget rengető, nem estem hasra tőle, de a helyén kezelve kellemesen kikapcsolódtam azon a történeten.

Így ezek után kíváncsian vártam a második magyarul megjelent regényt, ezt a regényt, és be kell valljam, hogy nem annyira tetszett. Mielőtt tovább haladok, elgondolkodtam, hogy beírjam-e ide a fülszöveget, mert nagyon spoileres. Aki hozzám hasonlóan nem feltétlenül olvassa el az ismertető, nehogy feltáruljon olyan információ, ami nélkül a történet izgalmasabb lehet a számunkra, nekik sok fontos dolog derülhetne ki belőle.

Így megcenzúráztam, és ennyi maradt belőle:

A nyolcéves árva Julie Monday egész életét meghatározza egy csodálatos kirándulás a tengernél. A parton megismerkedik a nála valamivel idősebb Harry Walkerrel, és az együtt töltött néhány boldog órának köszönhetően a két gyerek között elszakíthatatlan kötelék szövődik. A nap végén azonban mindkettejüknek vissza kell térniük megszokott életükhöz. Julie és Harry egy évtized múltán találkozik újra. Biztosan tudják: őket egymásnak szánta a sors. Házasságkötésük után a jövőbe vetett megingathatatlan hittel vágnak bele közös életükbe, ám boldogságukat összezúzza a második világháború. Harry a felesége iránt érzett szerelem és a hazájával szembeni kötelességtudat között vívódva végül úgy dönt, csatalakozik a légierőhöz, így Julie-nak egyedül kell szembenéznie az egyre nagyobb élelmiszerhiánnyal és a Londont sújtó bombázásokkal. ...................................................

A történet Julie története és még sok angol fiatalé, akik kapcsolatban állnak vele. Boldogságok, boldogtalanságok, szerelmek és veszteségek, naivitás és hatalmas realitások. Julie életének egy darabja, amely a II. világháború időszakában zajlik. Útkeresések, megoldáskeresések, tragédiák feldolgozása, miközben a tragédiák a mellettünk lévő sarkon is zajlanak. 

Visszatérve a lényegre, hogy miért nem ájultam el tőle, ha a másik tetszett? Hiszen hasonló volt, mint a Nyári lak. De visszagondolva, az mégis érdekesebb, tartalmasabb, fordulatosabbnak tűnt. Nem tudom, hogy ez miért nem ejtett rabul. Néhol sok volt a háborús dolog, hiszen ez alapjaiban véve nem egy ismeretterjesztő könyv. Sok résznél azt éreztem, hogy szaladunk, rohanunk előre. Ezerrel teperünk, amikor én az apró lépésekre, közeledésekre vagyok kíváncsi. 
Ezeken kívül már csak azt tudom mondani, hogy a fogalmazás sem volt hatalmasan művészi, vagy átgondolt, vagy leíró jellegű, amit én szeretek. Mondjuk ezt a Nyári lak-ban is éreztem már. Továbbgondolva, még csak azt sem mondhatom, hogy nem jó időben olvastam, mert de. Gyorsan haladtam vele, lekötött, de nekem nagyon kiszámíthatatlan volt. Néhol kicsit, finoman idegesítő. Nem tudom megmagyarázni, hogy mikor, hol?-inkább folyamatosan háttérben meghúzódva.

A könyv nem gondolkodtatott el, kicsit sem, mondjuk sok könyv nem ezt a tisztséget tölti be. Kellenek nekem -néha- az ilyen irodalmak is.
Azt még nem tudom eldönteni, hogy 3/4 vagy 4.

General Press
2013

2013. július 15.

Tóth Krisztina: Akvárium


Úgy éreztem magam mostanában, mint Klárimama mocskos-büdös-okádék akváriumában.
Amiben fogy az oxigén, és lassan csöpög ki belőle a víz.
Aztán szerencsére megmenekültem. Hazaértünk.


Kíváncsi lettem Tóth Krisztina kisregényére, hiszen a novellái tetszenek, élveztem az olvasásukat, bár különböző hatásokat váltottak ki belőlem. Így egyértelművé vált, hogy elolvasom az Akváriumot, ezt az egységes és egyetlen történetet, hogy párhuzamot vonhassak vagy pedig ellentéteket kreálhassak az előző kötetekhez képest.

Akvárium. Akár egy szimbolikus valami. Vagy éppen EGY szimbolikus valami. Ahogy nézzük. Lehet tiszta és gyönyörű, de éppen lehet az ellenkezője is.

Olvastam. Olvastam. Olvastam.
Aztán friss levegőre vágytam és olvastam tovább.
Belemerültem a szereplőkbe: Vera, Lali (a szemét, ó, mennyire utáltam őt!), Jóska bácsi, A Néni (Edit), Edu, Klárimama, Vica, stb. aprónép...
Belemerültem, majd menekültem, és azon gondolkoztam, hogy vajon még hány írónk fog ihletet meríteni a XX. század második felének magyar történelméből-annak is a korai szakaszából, azokból, amelyeket mi is megélhettünk akár, vagy amelyekről a szüleink mesélnek még ma is, amelyben másképpen, de sokan jól érezték magukat. Nekem tetszett, de kíváncsi lennék, hogy akiknek nem mondana semmit ezek a dolgok, nekik tetszene-e, ők megértenék-e, ők olvasnák-e annyira elfogultan mint én, ők bólogatnának-e nagyokat, mint én?

A szereplők élete halad a medrükben, kinek itt, kinek külföldön, kinek jól, kinek rosszabbul.

Elmerengtem az emlékeken, pedig én csak a korszak végét csíptem el:
Azt hiszem a Blaha metróállomáson volt sokáig egy gusztustalan poros lámpabura kirakat, vagy a Deák téri átszállásnál? - nem tudom, de Veráék manufakturális iparágát lámpabura ügyben el tudtam képzelni.
Ismertem a lángos-bizniszben utazókat én is- igaz ők a Balaton mellett sütögettek- és gazdagodtak meg.
Nem volt telefonunk, és mi is a fülkébe jártunk. Barátnőméknek volt-kuriózumszámba ment a fehér készülékük.
Disszidálás, amerikai próbálkozás.

..és még sorolhatnám, de minek tenném? Lassú méreg, elgondolkodtató jellemrajzok. Ahogy a fülszövegen olvasható:

Ebben a regényben mindenki árva. A negyvenes évek végén örökbefogadott kislány, a nevelőszülei, a saját gyereke, a férje, az összes rokona és ismerőse: kivétel nélkül mindenki a szeretethiányt tekinti az elfogadott, az egyetlen megélhető állapotnak. Ezek az emberek egy lepusztult, málló vakolatú, főzelékszagú gangon tengetik küzdelmes életüket, karnyújtásnyira a nyomortól, fényévekre a normálisnak gondolt léttől. Mégis, az elfojtott érzelmek és indulatok olykor-olykor feltörnek, és ezek a kitörési pontok sorsfordító pillanatokat eredményeznek. Ez a nyomasztó és szűk, de egyben átlátszó világ maga az akvárium. 


Olyan volt, mint a bokor alatt megbújó rothadó-oszló kutya teste, mint a köröm alá beszúrt tű, mint egy lassú halál. Azt mondta nekem valaki viccesen, hogy a végére "öngyi" leszek......... hát na! Kerengtem a körfolyosón, beugrottam az ablakon, kerestem a wc-t, hallgattam a veszekedéseket, befogtam a számat, merengtem, segítettem, kiakadtam, drukkoltam, felszabadítottam.

"..nem kell a Verának mindent érteni, elég, ha teszi, amit mondanak neki."


Nem nyári könyv. Nem boldog könyv. Boldoggá Edu rövid boldogsága tett. Egyébként szánalom, sajnálat, boldogtalanság, depresszió.... és köszönet a részemről, hogy falhoz passzírozott, hogy elgondolkodtatott, sőt még most is gondolkodom, de azt tudom, hogy jó nekem. Ebben a még javítandó helyzetben is jó.

Úgy gondolom, hogy ezek a könyvek, történetek olyanok, amelyet kiegészítő történelemként lehetne olvasni. Amelyeket az irodalomórán lehetne feldolgozni az adott történelmi korszak mellett. Lassan haladni kellene, és az ilyen sokat adó művek mellett letenni a voksunkat, és valamit kihúzni a többi kötelezőből.

Magvető Kiadó
2013

2013. július 10.

Válaszoltam a kérdésekre

LIEBSTER BLOG AWARD

A díjak mindig felütik a fejüket a blogokon. Ki ilyen szépséges, ki olyan értékes díjakat alkot. Mindig elgondolkodom, hogy mennyire jó annak, aki ilyen díjakat elindít az útjára. Egyszer érdemes lenne visszavezetni ki honnan kapta, hátha megtalálom Ariadné fonalát is. De erre sincsen időm. Tulajdonképpen blogokat olvasni sincs időm, pedig ez hülyeség, mert annyit ülök a gép előtt, hogy akár lehetne, de bevallom őszintén, hogy megszűnt a Google Reader, ezt a bloglovin, még nem kedvelem. Szerettem a chrome-ban letölthető readeres alkalmazást, ami számolt, jelzett azonnal!! Akkor nagyon friss voltam sok esetben. Most pedig elfelejtem a kedvenc blogokat, csak azt a kettőt-hármat-négyet-ötöt-hatot nézem folyamatosan, amelyiknek már az agyamba vésődött vagy éppen a retinámra íródott a neve, de úgy is mondhatnám, hogy könyvjelzőzés nélkül mozognak az ujjaim a blogcím, link írásakor.

De most mégis megköszönöm, hiszen a blogolók közül én olyan vagyok, aki azért ír, mert sokszor van közléskényszere, s bár csak a könyveset ismerik többen, mégis ki-kikívánkoznak mondandók más területekről is. Annyira pedig vagyok exhibicionista, hogy válaszoljak a kérdésekre. Annyira pedig nincs időm, hogy utánanézzek, kik nem kaptak, vagy elgondolkodjak, hogy a hirtelen eszembe jutó három neven kívül, ki legyen még az a másik három aki pontszerző. A lényeg, hogy írjatok vagy olvassatok jókat, érdekeseket és akkor tuti, hogy megnyitom azokat a blogokat is a molyon keresztül, amelyeket addig nem annyira gyakran!

Köszi Lányok!

Judy22 kérdései

- Van kabalád?
Nincsen. gyerekkoromban hittem mindenféle ilyesmiben, volt ezer meg egy kütyüm, de most már csak magamban és Istenben hiszek. 

- Kedvenc gyermekkori élményed?
Ha a szigorúan vett gyerekkort nézzük (ezt lazán 14 évig gondolom :D), akkor a szüleimmel való nyaralások, mert akkor voltunk sokat együtt.. és az apukámmal kettesben töltött napjaim szabadidővel vagy éppen munkával eltöltve.

- Ha választhatnál, milyen munkát végeznél?
Szeretek óvónéni lenni, de mostanában nem annyira, most valami olyan munkát végeznék, amihez csak délelőtt kell dolgoznom gyerekekkel, fejlesztéssel, segítő munkával, délutánonként pedig a gyerekeimmel lehetnék. Igaz, már nem annyira aprók, az elmúlt 5 évben ez szuper lett volna, de még szívesen kihasználnám az előttünk álló kb. 6 évet, amikor ez még jó lenne.

- Legviccesebb dolog, ami történt veled?
Hű, kevés ilyenre emlékszem. Nem is emlékszem, ill. sok olyan van, ami nem publikus. :)

- Mi a legnagyobb vágyad, amit feltétlen el szeretnél érni az életben?
Hogy lássam a gyerekeimet boldogan élni, felnőni, becsületesen dolgozni, megállapodni, családot alapítani.

- Melyik könyv volt a legnagyobb hatással rád?
Ezen a kérdésen egy sokat, nem csak ponyvát olvasó ember többször elgondolkodik, én is. Valahogy mindig ugyanazok a könyvek tolakodnak előre, mindig az a 3-4, de ugye kérdéstől és hangulattól függően választom ki. Ide most az "És lámpást adott kezembe az Úr" könyv jutott be elsőként.

- Blogos léted legnagyobb csalódás és dicsősége?
Nem tudom mit nevezzek blogos csalódásnak, ........ s most dicsőség sem jut eszembe. Valahogy ez már közhely, hogy sokan azt mondják, hogy magamnak írom, aztán nézik a számlálót, a statisztikákat. Én tényleg magamnak kezdtem el a rettenetes könyv-és filmmemóriám miatt, és nem érdekel a látogatottság. Tudom, hogy egy SZJG-s bejegyzést ezren is elolvasnak, egy szépirodalmat kevesebben. Ez van. Örülök, ha valaki kommentel, de nem tragédia, ha nem, akkor max. úgy érzem, hogy tényleg magamnak írom.- és tényleg! Az egyéb eszmefuttatásaimat másik blogon vezetem, így azt sem mondhatom el, hogy "pörög a blogom ezerrel", mert naponta frissítem.
A dicsőség, hogy még mindig írom! Ha napi szinten kellene, már bezárt volna!

- Melyik az a tárgy, amitől sosem vállnál meg?
Erre most hirtelen nem tudok válaszolni. Nem vagyok tárgyfüggő és a helyzettől is függ. Más tárgyat vinnék egy lakatlan szigetre és mással költözködnék egy kisebb saját lakásba. De mivel egyik sem áll fenn így ezt passzolom.

- Sorozat vagy egy részes könyv?
Változó, de inkább egy részből álló történet.

- Kedvenc szava járásod?
Nincsen, illetve meg kellene kérdezni a kolléganőmet, a legjobb barátnőmet vagy éppen a családomat.


Diától:
1.) Melyik az a könyv, amelyiket már ötnél többször is képes voltál végigolvasni? (Többet is megnevezhetsz)
Nincsen ilyen könyv.

2.) Ha emlékszel rá: melyik volt az első könyv, amit a kezedbe fogtál és elolvastál?
A hivatalos olvasást nem tudom, de arra nagyon emlékszem, hogy nagycsoportos koromban a Héven ülve Ingrid Sjöstrand Prücsök című új szerzeményét olvastam, azaz csináltam úgy, mintha....

3.) Harry Potter vagy Gyűrűk Ura? Miért? 
Harry, mert a másikat még nem olvastam.

4.) Melyik tantárnyat tanította az a tanár, aki pikkel(t) rád a gimiben vagy melyik volt a leghírhedtebb? :D
Nem pikkelt rám egyik sem, ahhoz túl stréber voltam, de a leghírhedtebb a furcsa öltözködése és kinézete miatt a történelem tanár volt. Rettegtem tőle, olyan sokat tudott.

5.) Hány könyvespolcod van? :D 
Kettő duplasoros 2,40 magas. Plusz a gyerekszobába kerülnek egyre inkább az ifjúsági irodalmak, YA-k.

6.) Melyik a kedvenc hímnemű karaktered és melyik könyvben szerepel? (kötelező legalább egyet megnevezni!)
Nem szeretem a kötelezőséget......... :(, nem is tudom. Most fel kellene állnom, könyvgerinceket néznem, de ez most nem megy. Majd pótolom.

7.) Ki a kedvenc íród és melyiket szereted a legkevésbé? Miért?
Nekem több van, de legyen egy magyar férfi: Háy János, két magyar nő: Máté Angi, Szabó Magda; egy külföldi férfi: Charles Martin, két külföldi nő: Joanne Harris, és ............pl. J.Picoult. Mert.......... elröpítenek, elgondolkodtatnak, kiszakítanak.

8.) Mikor kellemesebb számodra olvasni? a.) Nyáron, egy homokos tengerparton. b) Télen, pokrócba bugyolálva egy kakaó mellett. (Válassz! :D )
Tök mindegy! mindkettőben van nekem jó. Egyébként tengerparton nem voltam 13 éve, a Balaton mellett szeretek!

9.) Ha választhatnál, hogy melyik könyvszereplő kelljen életre, akkor kit választanál? (Könyv címét, íróját és a szereplő nevét is írd le, kérlek)
Szeretnék Abbie Deal-lel rokonságban állni, lehetnék, lehettem volna az unokája. "És lámpást adott kezembe az Úr"

10.) Vezetsz naplót? Ha igen, akkor a számítógépen vagy igazi füzetbe? Ha füzetbe, milyen színű a füzet és hogy néz ki? :D
Nem.

Ez fárasztó volt. Jó éjt!
:)

2013. július 9.

Charles Martin: A tücskök éneke

Az eredeti jobban tetszik.


Én annyira kedvelem Charles Martin könyveit, hogy még a németországi Freising könyvesboltjaiban is azt kutattam, vajon jelent-e meg ott olyan, ami Magyarországon még nem. Ezt az amazonon is kutattam, s be kellett látnom, hogy nem találtam.

Olvastam már folyón történő eseményekről, olvastam már repülőgép-szerencsétlenségről, olvastam már egyéb tragédiáról, de mindben az volt a közös, hogy a férj kimondhatatlanul szerette a feleségét. Sokszor annyira, hogy már ki is csöpöghetett volna a könyv lapjairól, sokszor annyira, hogy magam is meglepődtem, hogy ennyire tetszenek Martin írásai. Leszögeztem magamnak, hogy ő az egyetlen romantikus író, akit kedvelek.


A tücskök énekében is megfigyelhető ez a vonal, a rajongás, az imádat, az odaadás. Ez a fajta kapcsolat Reese és felesége között addig eljut, hogy a férfi a felesége szívbetegsége miatt az Államok egyik legkiválóbb szívspecialistája lesz, az elsők között, akik a szívátültetésekben részt vesznek, az első, aki erre tette fel már 10 éves kora körül az életét.
A gyermekkori szerelem, amely valóságosabbá válik. A gyermekkori szerelem, amely kitart a felnőtté válás időszakáig. A gyermekkori szerelem, amelyben a szív meghasadhat. Valakié egy betegség következtében, valakié pedig a szeretett elvesztése miatti fájdalom következtében.


"- Ide figyelj- hallottam Royer hangját a telefonban. - Itt van a ... lehetőség.
De a hangjából egészen mást hallottam ki.
- Kaptunk szívet.
- És? - kérdeztem.
- Jó lenne......."


Reese és felesége Emma, és az ő történetük az egyik oldalon. Reese és Annie, a 8 éves kislány története a másik oldalon. Annie, aki a nagynénjével él, és azért árul limonádét, azért termeszt tücsköket, hogy ezeket eladja egy szívműtét reményében. Mert Annie beteg. Nagyon beteg.

Reese, az orvos, aki már évek óta csak a vak sógorával épít hajókat, aki feladta a hivatását, aki a kórházaktól elbujdokolva, önmagát álcázva él, egyszerre csak ott találja magát Annie mellett, s a benne viaskodó két oldal közös nevezőre próbál jönni.

A regény Reese regénye. Nekem inkább az övé benne egy tündéri kislánnyal, aki segít neki, bár maga is hatalmas segítségre szorul.

A vége előtt lezártam a történetet, elkönyveltem magamban ezt a fajta befejezést. S most elmondanám a véleményemet a végével kapcsolatban, de az hatalmas szőrösszívű spoiler lenne, így nem tehetem. Remélem nem fogom elfelejteni...... vagy pedig meg fogom szépíteni.

Ennek ellenére 4/5!

Még rangsort is módosítottam magamban. De ezt majd máskor elmondom. Hiszen van még két olvasatlan könyv a polcon, és nemsokára megjelenik még egy! Hurrá!

2013. július 7.

Martin Pistorius: Néma üvöltés



Martin Pistorius életének történetét olvasva egyre több kérdés és gondolat fogalmazódott meg bennem. Egy gyerek, kamasz, fiatalember, aki egy gyógyíthatatlan degeneratív betegség következtében egy csecsemő szintjére zuhant vissza 13 éves korában, és legfeljebb 2 évet jósoltak neki, hogyan tudta ezt a könyvet mégis megírni?
A könyv elején úgy éreztem magam, mint Keanu Reeves a Mátrixban, amikor egyszerűen eltűnt a szája és pánikba esett, hogy nem tud megszólalni.
Valahogy ez a kép tárult elém, pedig neki sokkal több lehetősége volt a kommunikációra, hiszen a metakommunikáció széles tárházát felhasználhatta a közlésre. Nem így Martin, aki 12 éves korában beteg lett, és egy egyszerűnek tűnő torokfájásból egy év alatt a saját testének a foglya lett: kerekesszékbe kényszerült és majdnem belekerült a katatónia állapotába. Szerencsére csak majdnem, mert 16 éves korában úgy döntött, hogy élni akar, s bár sok év telt el, mire kikerült az intézet falai közül, ahol a nappalait töltötte, de mégis sikerült neki egy kis szerencsével. Ha van szerencse... vagy inkább az isteni gondviselésről beszéljünk?

Olvasás közben a következő gondolatom a Szkafander és pillangó című könyv volt, amikor is az író a szemével, a pislogással diktálta le a könyvét. Azon gondolkoztam, hogy miért nem ismeri ezt a könyvet senki abban az intézetben, aki próbálkozhatna Martinnal szemben ülve. Hiszen a szeme volt az egyetlen, amelyiket viszonylag jól mozgatta, amiben az értelem volt.

Olvastam Martin székbe kényszerült életét, és elgondolkoztam, vajon mekkora kitartás és akarat kell, hogy ne adja fel? A feladás egy elmezavar lehetett volna, hiszen mindenben segítségre szorult, de életének véget vetnie nem tudott volna.
Milyen lehetett éreznie az édesanyja ellenérzéseit, hogy csak az édesapja tartja benne a lelket?
Milyen lehetett a folyamatos megalázásokat, az éveken át tartó szexuális, étkezési, érzelmi és egyéb kihasználásokat tűrnie, hogy nem tud megszólalni, hogy nem tud megmozdulni, tehetetlenül tűrnie kell mindent, amit elkövetnek ellene?

S, hogy lett belőle is pillangó? Egy lány, az intézeti masszőr, Virna az, aki hallott egy kutatásról, s ragaszkodott hozzá, hogy Martint is megvizsgálják, hogy mi rejtőzik benne, hogy tényleg agyi problémái vannak-e, vagy pedig csak a külső sérülések gátolják meg a kommunikációját.

S a vizsgálat után megindul lassan, de biztosan a fejlődés: a gépek segítségével történő kommunikálás, a munkavállalás, az előadások tartása, az egyetem elvégzése, s a szerelem is. Mondhatjuk, hogy élete nem a legtökéletesebb, hiszen mindig rájött, hogy mi hiányzik még neki, mivel lehetnének még könnyebbek a kapcsolattartásai, az interakciói; talán számunkra a tökéletestől is messze áll a saját életünk, de soha nem tudhatjuk, hogy mi mire lennénk képesek egy rosszabb helyzetben, s hogy értékelnénk azt? Mi mit tudtunk volna tenni? Hogyan tudtunk volna, tudnánk túlélni a saját életünket? ..mert Martin boldog volt, és révbe ért az élete minden területén.

Martin életének, fejlődésének, a lehetőségein belüli akaraterejének lehettem tanúja a könyv elolvasásakor, és úgy gondolom, ehhez az úthoz rengeteg energiára és akaratra volt szüksége: egy mozgásképtelen ember, hogy tud annyit fejlődni, amennyit csak tud. Hogyan sikerül az önellátásának maximumát elérnie?

Tanulhatnánk tőle sokan!

Athenaeum Kiadó
2013


Érdekelni kezdett, hogy Magyarországon is vannak-e ennyire profi lehetőségek, segítségek. Ezeket az eszközöket használják más betegséggel élőknél is, pl. autistáknál, de valahogy nem találkoztam még ilyen írásokkal. (Lehet, hogy csak keresni kellene.)




Elmaradások

Hát igen.. nem vesztem el, csak átalakultam----azaz valahogy így mondják.
Nyár van, ami kettőt jelent nálam (is): bár dolgozom még (igaz kevesebbet), de jövünk-megyünk; a gyerekeknek mosok, vasalok, pakolunk egyik napról a másikra; ráadásul ilyenkor rám is rám tör a pakolás, lomolás és lomtalanítás (főleg a gyerekek szobáiban), ezzel elmegy sok időm.

Tegnap jöttem haza egy útról, oda három könyvvel indultam, haza héttel érkeztem. :) Igaz, a magyar nyelvű könyveim száma nem nőtt meg, de lett németül
- A nagy Gatsby-m;
- Rém hangosan és irtó közel-em
- Egy ropi naplója 6. kötetem
- Jodi Picoult regényem (nálunk nem jelent meg, ha jól tudom).

Elolvastam a héten Charles Martin: A tücskök éneke című történetét, és a Néma üvöltést... a posztok a fejemben a pakolás, mosás------ja igen, a fent említett teendők---- között alakulnak, valamikor hamarosan..
Az árván maradt Akváriumot holnap szeretném elkezdeni, ha sikerül, mert ezer + egy tervem van a munka utánra.

*pusziüdvésölelés* - mindenki válassza ki melyiket :)

a.

p.s. : s, hogy milyen volt az utazás?- arról majd a másik blogon.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...