2013. június 29.

Clara Royer: Csillag


"Vajon mi vitt arra egy katolikus lányt, akinek az anyja meghalt, az apja alkoholista lett, hogy zsidóvá legyen?"

Te mit tennél, ha kiderülne, hogy az életed, a múltad, az őseid múltja nem is annyira úgy van, ahogy tapasztaltad? Te mit tennél, ha kiderülne egy-két titok, ami felborítja az addig hitt dolgokat, az addig történt eseményeket? Könnyen viselnéd?

Csillag, aki egy 26 éves lány.
Ethelnek hívják, van egy barátja-szerelme, Come, aki egy kutató: emberek, elszökött személyek után kutat, ír. Egy ilyen kutatás során látott fényképen ismer rá Ethel Marie-ra, a nagymamájára, és egyből összeáll egy lányeges információ: Marie nem zsidó, pedig Ethel annak ismerte meg őt, így nevelkedett az édesanyja és ő maga is.
Mivel a nagymama Alzheimer-kórban szenved, így a lány maga kezd bele a nyomozásba, hogy megtalálja önmagát, helyére tegye a lényeges kirakódarabokat, amelyek most nem illeszkedtek a helyükre.
....... míg nem illeszkedek a helyükre.

A könyv, a történet sokszor tűnt zavarosnak, kevertem az Ethel, Marie, André, Antal, vagy éppen a Simon és Pierre neveket. Sokszor nem tudtam, hogy éppen mi fog történni, és csak remélni mertem, hogy a végére összeáll a szemem előtt egy kép, hogy nem kell találgatnom, hogy egyértelmű lesz, hogy megértem azt. Mindenképpen boldoggá tett, hogy elolvashattam a megfogalmazott lényeget, hogy kitartottam, mert megérte, mert öszeállt!

Clara Royer érdekes, talán különlegesnek mondható könyvet alkotott a benne lévő szereplőkkel. Míg a fiatal Ethel, a Csillag keresi önmagát, keresi a lehetőséget, hogy megalkossa történetét egy könyv formájában, addig Marie és egy idősebb Ethel története, fiatalkori élete bontakozik ki a lapokon, ami nem egy megszokott történet. Bevallom, hogy meglepődtem a végén.

"Most már csak rajtam múlt, hogy megteremtsem azt az Ethelt, akivé lehetnék (...), megszabadult a szorongásaitól. De Marie története a lelkembe ivódott. ...............leszármazottja voltam ........amikor... kötőjelet húzott a két csillag között. És így esett, hogy ............ végre felnőttem."


Elolvastam a könyvet, és azt éreztem, hogy másra számítottam. Mindig érdeklődéssel kezdek bele egy olyan könyvbe, amely összefüggésbe hozható a zsidósággal, főleg, ha a történet a XX.században játszódik, vagy éppen, ha a világháborús borzalmak idejére esik. Természetesen soha nem tudom, hogy ténylegesen mi fog történni, így ebbe a könyvbe is nagy érdeklődéssel vágtam bele. Elolvastam, különlegesnek mondanám, Clara élete, gyökerei sok szállal kötődnek hazánkhoz, ami mindig kíváncsivá tesz engem; a történet valós elemeket is tartalmaz. De:  a különleges nem mindig egyenlő a maradéktalan tetszéssel. Másképpen tagoltam volna, másképpen hoztam volna összefüggésbe a szálakat, de mivel fantáziám és írói vénám sincsen, így ötletem nincsen, hogy hogyan, csak egy érzés, egy hiány, ami elszomorított, mert ott volt egy tetszés, egy figyelem-megtartás, egy gyors haladás egy nagyfokú érdeklődés, ami azt is jelenti, hogy az írónő felkeltette az érdeklődésemet, ha még ír, alkot, keresni fogom mindenképpen, mert bizakodó vagyok.


Geopen Kiadó
2013

2013. június 27.

Szolgálati közlemény: Kövess, olvass... :)

Sziasztok, igen én is felhívom a figyelmet, hogy a követés, és a blog rendszeres olvasása -elvileg július 1-vel- meg fog szűnni, így most mindenki rohan a bloglovin.com-ra, hogy onnan tudjunk követni, olvasni, és minket tudjanak követni és olvasni. 

Én, és ez a blog is ott van, a másik bloggal együtt, remélem találkozunk ezen a kerülő úton is.

A jobb oldalt az óra feletti "Follow my blog with Bloglovin"-ra kattintva már célba is érsz, és megtalálsz. Gyertek, repüljetek velem tovább!

*pusziüdvésölelés*

a

2013. június 24.

Flóri Anna: Érkezési oldal


Magyar kortárs írókat ritkán olvasok, van néhány kedvenc íróm, de néha merészen kiválasztok egy-két új történetet. De most, huhh, bevallom őszintén: most nagyon megbántam, hogy nem olvastam bele már korábban a könyvbe! Fülszöveget sem olvasok, max. 1-2 mondat erejéig, s az ott olvasott Auschwitz szó máris beindította a „nekem ez kell” kategóriát, s csapot-papot félretolva vetettem bele magam a történetbe.
 
Ízelítő, azaz a fülszöveg:

„Nem kell mindig a végállomásig utazni.
Ahol van érkezési oldal, ott kell lennie indulásinak is. De mi van akkor, hogyha ez a peron az auschwitzi rámpa? Flóri Anna regénye két sínszálon fut: az egyik történet az üldöztetés és a lágerlét könyörtelen hétköznapiságát tárja fel, a másik pedig napjainkban játszódik és a harmadik nemzedék szerelmi útkeresését, könyörtelen otthontalanságát mutatja. A két történet motívumai és kérdései egymásra tükröződnek: ami ott egy fél szó volt, az mostanra egy hangsúly lett. A katartikus regényben a múlt hosszú, néma árnyéka mellett sajátos fénytörésben csillan meg a jelen lehetséges boldogsága, a megérkezés, a hazatalálás perspektívája is.”

Elkezdtem olvasni, kezdtem feltérképezni a szereplőket, a Festeticseket, két nő is a képbe került, s elég hamar rájöttem, hogy az egyik helyszín Auschwitz, a másik pedig valahol itthon, napjainkban.
Az egyik a haláltáborok, a rabok világa, a másik pedig egy férfi útkeresése, egy olyan férfié, aki nem áll meg egymaga a lábán, szüksége van az analitikusa véleményére, akinek még igazat sem mond. Legalábbis nem őszinte. Keresi a nők társaságát, de velük sincs jóban, úgy igazából.

Aztán rájöttem, hogy valami nem tetszik, talán a stílus, nem haladtam, kerestem a szálakat, fel szerettem volna göngyölíteni a két történetet, mert bíztam abban, hogy összekereszteződnek valahogyan. Voltak erre utaló jelek, olvasható formában kibogozhatóak voltak, mégis valami kuszaságban találtam magamat: vagy nem figyeltem eléggé, vagy tényleg kusza volt, egyben írva gondolati elkülönülések nélkül. Tapogatóztam.
Mintha két hímzőcérna-gombolyagom leesett volna, gurultak volna előre, s valahogy nem sikerült szépen visszatekernem a szálakat. Összecsomózódtak, gubancosak lettek, tönkrementek. Ezt éreztem a könyv olvasásakor. A két szál gurult, össze-vissza, feltartóztathatatlanul, közelítettek, de sokszor nem tudtam, hogy éppen hol tartok melyik szálnál, kiről olvasok. Egyik Festeticsről vagy éppen a másikról? Liziről vagy Emmiről? 
Hol vagyunk éppen?.. és így tovább.
Az utolsó kb.10 oldal segített abban, hogy a két szál összefusson az én elmémben is, mégis azt mondom, hogy nem teljesen sikerült, pedig mindkettő érdekelt volna, hogy mégis mi történt valójában: az egyik érdekelt volna, mert zsidóság-kérdése, a másik érdekelt volna, mert emberi kapcsolatok és psziché zavarai. Mindkettő érdekelt, de mégsem sikerült közel kerülniük hozzám, s ezt sajnálom is.


De mindig felmerül az a kérdés, hogy megértettem-e a mondandót? Mert előfordulhat, hogy nem. Ilyenkor szoktam arra kérni az olvasókat, hogy osszák meg velem a gondolataikat, hátha inspirációt kapok, és a vélemények megbeszélése folyamán kikristályosodik a helyes kép.

2013. június 21.

Tammara Webber: Easy - Egyszeregy



"A szerelem nem a józan ész hiánya,
hanem felülvizsgált, átgondolt,
fölhevített és a szív
formájához igazított józan ész."

Easy - Egyszeregy....

Könnyű. Mint az egyszeregy...
Ahhoz, hogy rájöjjetek, miről is van szó, ahhoz meg kell ismerkednetek Lucassal, Jacquelin-nal vagy éppen Landon-nal vagy Jackie-vel..

Érzékenységről, szerelemről, problémákról, konfliktusokról.

Olyan, mint a tökéletes kémia, pedig itt nincs is ilyenről szó, sőt inkább különbözik a történet. Itt szó van a közgazdaságtanról,  korrepetálásról, főiskolás fiatalokról az amerikai szokásokkal, az Alpha-Beta-Gamma vagy egyéb nevű lány és fiúcsoportosulásokkal, szövetségi házakkal, ahova szokás szerint a nagy múltú családnevekkel, és egyéb kis "finomságokkal" lehet bekerülni, ahová nem mindenki szeretne tartozni, akinek semmit nem jelent, ám valakinek mindent: a harcot, a kegyetlenségeket, a kihasználásokat, a vetélytársakat, a trófeákat.

Jacquelin egy nagybőgős lány, aki a barátja kedvéért nem ment művészeti főiskolára, pedig nagy álma volt ez. Mondhatnánk, hogy mekkora butaságot csinált, de ha jobban belegondolunk vagyunk néhányan, akik hasonlóan döntöttünk volna, azaz megfordult volna a fejünkben, és minden utunk vezet valahova.

Ez a művészlélek nem akart semmilyen lányklubhoz tartozni, szeretett volna egy hozzá hasonló művészlélek, csendes könyvmoly szobatársat, de nem így alakult. Tökéletes ellentéte, a hangos, zajos, pörgős, csillogós Erin foglalta el a jobbik ágyat, de barátságuk megszilárdult a két év alatt.
A mindenszenteki, "erőszakos" buli, és már az előtte kialakuló helyzet, azonban más eseményeket hoz magával, elindul egy folyamat, sőt több folyamat is,  ami úgy tűnik, úgy tűnnek nem akarnak megállni. Ott vagyunk a lépcsőházban, a Starbucks-ban, vagy éppen egy előadóteremben. Jacquelin  korrepetálásra szorul, és ő is korrepetál, egyszerre kezd vonzódni Landonhoz és Lucas-hoz -aki a piercing-jével és a tetoválásaival abszolút nem mondható egyszerű srácnak-,  miközben Buck próbál közel kerülni hozzá, de még Kennedy is a képben van.

Csak kapkodtam a fejemet és izgatottan találgattam a háttérben meghúzódó rejtélyeket, vonzottak a sorok, ismét fiatalnak érezhettem magam, s mire a könyv végére értem helyére került minden: a jók, a rosszak, a szemetek, a barátok, a megbocsátások, az igazságok.

Nem biztos, hogy egy komolyabb időszakomban megérdemelte volna az 5 csillagot, de én mindig ennyire szubjektíven szenzitíven értékelek. Meg egyébként is… ha az SZJG-nek megadtam több esetben…….. akkor mindenképpen megérdemli…… Lucas, ………… egyszerűbb lány…és benne van mindaz, amiért a fiatalok szeretni fogják.

Könyvmolyképző Kiadó
2013

2013. június 18.

Jennifer Worth: Hívják a bábát!


Mi lehet csodálatosabb egy gyermek megszületésénél? Talán csak az előtte lévő 9 hónap!



Azt írja az írónő a könyv elején, hogy nincsenek olyan irodalmi művek, amelyek a bábákról szólnak: a munkájukról, a küzdelmeikről, róluk.
De igen, mert én már olvastam ilyen könyvet, bár az igaz, hogy más évszázadban játszódott, s az is igaz, hogy egy kitalált történet. Tehát elég hamar kimerült a hasonlóság. Jenny egy bába volt, aki összefoglalta és papírra vetette életét, munkáját, amelyet a Nonnatus Rendház falai között és a londoni East End nyomornegyed utcáiban -is- élt és dolgozott bábaként.


A rövid fejezetek olvasásakor bepillanthattam a nyomornegyedekben zajló életekbe, a Nonnatus kolostor életébe, s bár Jenny nem volt apáca, s nem is tartotta magát hívőnek, mégis eljött az ő életében is a pillanat, amikor a színpadias karácsonyestét felváltotta valami magasztosabb érzés. A fejezetek megismertettek az asszonyokkal, akiknek segített, akikkel kapcsolatban állt, akiknél járt, akiktől irtózott, akiknek örömet okozott. Nemcsak egy szakmával ismerkedtem meg, hanem különleges asszonyokkal. Mary, a fiatal menekülő lány története könnycseppeket indított útjára az arcomon, vagy Choncita, akit a 25. gyermekének a születésénél engedtem közel magamhoz. Olyanokkal találkoztam akik esetleg bántalmazottak, akik nem is beszélnek angolul, de valahogy meg kell magukat értetni, vagy éppen olyanokkal akiknél egy betegséget is meg kell tudni állapítani.

S itt a lényeg:
a bábák olyan nők voltak, akik ellátták a terhesgondozást, felismerték a terhesség melletti vagy esetleg a nembetegségeket, ott voltak a születéseknél, ellátták az utógondozást. Segítettek, bátorítottak, titkokat őriztek meg, erőt öntöttek a nőknek.

A könyvből többet tudtam meg a régmúlt nőgyógyászati dolgairól, mint a saját szüléseim előtt. Olvastam azokról a problémákról, amelyek a kórházi megjelenések előtt sújtották, vagy éppen veszélybe sodorták a magzatokat és édesanyjukat. Láttam a fejlődéseket. Drukkoltam, undorodtam, sírtam és nevettem, mint Jennifer Worth, aki megismertette velem a kolostori élet egy szegmensét, aki felkarolta az elesetteket is, aki életét erre áldozta fel.

Az én gyermekeim kórházban születtek, mert így tartottam jónak.
Az én gyermekeim választott szülésznő nélkül születtek, mert -a körülmények miatt- nem éreztem szükségesnek.
Ha megszületett volna egy harmadik gyermekünk, akkor is kórházban szültem volna, de lett volna egy dúlám, aki szépségessé varázsolhatta volna az eseményt.

 Jó volt olvasni ezt a könyvet, hogy a kulisszák mögé pillanthattam, hogy a csodákat közelről, a VIP szektorból követhettem nyomon.
S ha azt mondom, hogy kedvenc epizódszereplőim férfiak voltak?.......... a legesleg: TED.

Gabo Kiadó
2013

2013. június 12.

Jodie Picoult: Egyszerű igazság


Aki ismeri Jodi Picoult könyveit, stílusát, annak nem kell reklámoznom, hogy érdekes, olvasmányos és mindenképpen elgondolkodtató történeteket kapunk tőle.

Aki nem ismeri Jodi Picoult könyveit, de szeret olvasni, az most azonnal rohanjon és vegyen egyet a legközelebbi könyvesboltban, és garantáltan elkerül a világ nyüzsijéből, belemerül egy olyan történetbe, amely elegendő alapossággal szolgál egy olyan területtel kapcsolatban, amely körülöttünk (legalábbis Amerikában) előfordulhat. Legyen szó egy betegségről vagy egy pszichés állapotról, vagy akár az amis vallásúakról.

Mert ez a könyv róluk szól, velük kapcsolatos. Katie Fisher egy 18 éves amis lány. Az amis vallás legszigorúbb oldaláról, szegmenséből, akik leginkább betartják az általuk felállított szabályokat, elektromosság, autók nélkül élnek, nem kérnek az igazságszolgáltatásból, az orvosi ellátásból, semmilyen olyanból, amely a "külvilággal" összekapcsolódik. Az amisok számára az egyediség, a másoktól való különbözőség bűn, az egyformaságot kedvelik. Az önellátás, a fizikai munkák, vagy éppen az élethez szükséges 8 osztály elvégzése mind az alap feladatok között vannak. Ennyi és nem több. A tanulás felesleges, hiszen mindenkinek megvan a maga feladata a családban, a gazdaságban. Ennyi, ezek és nincs tovább. Bár a fiatalok a felnőtt keresztelkedés előtt kipróbálhatják az angoloké-hoz hasonlítható életet a sörivással és a táncolással, de a keresztelkedés után ezek már bűnnek számítanak.

Mondhatjuk, hogy furcsák, sokak szerint őrültek, hogy ennyi 20.-21. századi "jóból" nem kérnek, de közben rájövünk, vagy rájöhetünk, hogy esetleg sokkal szebben élnek. A becsületesség, a jóság, a természetességből jövő segítőkészség bennük nevelődik, bennük lakozik. Önmaguk az utolsó helyen állnak önmagukkal szemben. Minden előrébb való, még, ha nem is kerülnek ki jól belőle. Az idősek már beleszoktak. A fiatalok pedig nem kérdőjelezik meg. Vagy megkérdőjelezik, de a családi összetartozás fontosabb ennél. Van, aki kiszakad, aki elhagyja a vallását, de azt is tudja, hogy a bűnei bevallása után, és egy időnyi kiközösítés után visszamehet a családba, a vallásba.

Ki is ez a Katie Fisher, akit az elején említettem? Egy fiatal lány, aki szült egy kisfiút, de ez a gyermek meg is halt. A történet elején megjelent a rendőrség, az ügyészség, és máris egy gyilkossági váddal találjuk szemben magunkat. .. és igen, ismét nyomozós, ügyvédes történet Picoult tollából. Ellie, a sztárügyvédnő -túl egy szakításon, a helyzetektől való menekülés közben- egyszer csak Katie családjában találja magát, és védelmébe veszi a fiatal nőt, s miközben megismerjük az amis családot, kibontakoznak a halál és annak előzményeinek körülményei, vagy éppen a lehetséges története, s máris megkedveljük vagy elítéljük Katie-t. Mert biztos döntünk valahogy, mert elképzeléseink születnek, alakulnak.

Míg ezeken gondolkodunk, és haladunk a történetben, hirtelen el is érkezünk az esküdtek tanácskozásáig. De az eddig megtett út fordulatos, olykor "leesik az állam" típusú, s bár sokat sejtető, mégis képes újat nyújtani. A vége? A többi könyvéhez hasonlatos. Talán nem annyira zuhantam össze, talán nem gondolkodtam a végén annyit, de az írónő hozta a megszokott formát.

Jodi Picoult-nak egy régebbi története ez. Mégis lehet naprakész, éppen az amis gondolkodás miatt. Az összetartozás, a segítségnyújtás, ami egyre távolabb kerül a mai kor emberétől. S bár nem voltam elégedett Aaron (Katie édesapja) karakterével, inkább azt mondom, hogy ez nem tetszett. Értem én, hogy nagyon kellett a történetbe.  De, ha ez minden amisnál így van, azaz, hogy a feleség abszolút a férje akaratát kell, hogy teljesítse, akkor nagyon elszomorodom, és ítélkezem is, bármennyire nem szabad.

Sajnos a borító nem áll közel hozzám. Az eredeti címre (Plain truth) rákeresve sokkal jobban tetszőeket találtam. 
De mivel nem ez a leglényegesebb lényeg, így nem sokat foglalkoztam vele.

Athenaeum Kiadó
2013


2013. június 11.

Oláh Gábor: Hazudtam neked!




Mindenkiben lakoznak olyan életesemények, amelyek a megtörténtek után is a mélyen vannak, amelyek foglalkoztatják még mindig, amelyeket -talán- el szeretne felejteni, de mégis kitörölhetetlenek? 
Jók és rosszak, kellemesek és kellemetlenek. Válogatás nélkül.


Vallomás.
Emlékek.
Kitárulkozás.


Hú, de nagyon mérges lettem ettől a könyvtől!
Mérges, mert nem találtam okokat Flóra viselkedésére.
Mondjuk úgy, hogy igazi okokat.
Mondjuk úgy, hogy először voltam mérges.
A kezdetben voltam ideges.

Aztán persze kibontakozott egy élet, egy kis múlt, amelyben ismét ott voltak azok a szülők, akiknek nem volt megfelelő mennyiségű idejük arra, hogy a gyerekeikkel beszélgessenek, netalán foglalkozzanak. Szülők, akiknek esetlegesen ott voltak az elvárásaik, hogy "vegyenek már fel arra a jogi egyetemre, te lány!", vagy éppen az, hogy "tehetségesebben, kreatívabban írsz, kövesd az én szakmámat!", de ide vehetjük, hogy "későn jövök haza, foglalkozz az öcséddel!" mondatokat is, szóval ember legyen a talpán, aki ki tudja bogozni a szülők elvárásait, amelyek rejtve, vagy jobb esetben kimondva jelennek meg. Szülői elvárások vannak. Bármerre tekintünk a napi életünkben, lesznek. Amíg szülők vagyunk, ill. amíg élnek a szüleink.

Flóra 46 éves, aki papírra veti a 26 évvel  ezelőtti (igen, igen 18 éves volt akkor) pár napos eseményeket, visszaemlékezve az 1986-os nyár néhány napjára. Azokra a napokra, amelyek azóta dolgoznak benne, s amelyeket most papírra vet.
..és itt jött a mérgességem: tudtam, hogy hány évesen veti papírra a sorokat, és valahogy nem akartam, nem tudtam őt megérteni. A kamaszkor után, egy lépéssel az érettségi után és a nagybetűs ÉLET előtt egyszerűen megfutamodik, önmagát bántalmazza inkább csak lelki síkon. Azt találgattam, hogy kinek akar ártani? A saját családjának? A férfi családjának? Kinek akar bizonyítani?
Izgatott szomorúsággal és mérgességgel olvastam a sorokat, és már én is elhittem, hogy abban a kórházi orvosi pihenőben más is történt, de aztán ez lett másodlagos. Inkább Flóra életét szeretettem volna helyre billenteni, hogy keresgéljen máshol, kotorásszon a saját szennyesében.

Örülök, hogy valaki a helyes útra terelte, s a végére beláttam, hogy miért is volt szüksége erre a vallomásra.

Mindenkiben lakoznak olyan életesemények, amelyek a megtörténtek után is a mélyen vannak, amelyek foglalkoztatják még mindig, amelyeket -talán- el szeretne felejteni, de mégis kitörölhetetlenek? ...........és be is akarjuk vallani őket?

Oláh Gábor ismét egy fiatal lány bőrébe próbált belebújni, és szerintem egész jól sikerült. Ha pedig valami úgy látja, hogy nem sikerült neki, akkor arra kell következtetnem, hogy az én életem sem szokványos... az elvárásokkal, a történeteimmel, a vallomásaimmal, a titkaimmal. .. mert, bár teljesen más dolgok történtek velem, teljesen másképpen reagáltak a szüleim, és teljesen másképpen reagáltam én a szüleim elvárásaira, és fel is vettek a kiválasztott főiskolára, mégis bele tudtam képzelni magam Flóra helyzetébe. S bár nem értem meg őt, érzem, hogy kellett neki ez a néhány nap, hogy utána évtizedekig nyomassza őt, foglalkoztassa őt, helyre rázza őt...... Csak a férjét sajnálom...... milyen titkokat rejthet még...

S bár maradéktalanul elégedett nem voltam, főleg Flóra viselkedése miatt, mindenképpen örülök, hogy olvastam.

P.S: Hová tűntek Miklós rajzai?

2013. június 1.

Kimberley Freeman: Vadvirágok lányai


"Mert amikor a dolgok rosszra fordulnak, az erősek továbbmennek."

Wildflower Hill, olyan szépen hangzik...


Sok esetben nem tudom pontosan lefordítani a könyvnek a címét, így nem is hasonlítgatom a magyar címhez, de amikor megtudtam, hogy az eredeti cím egy ausztrál birtoknak a neve, akkor elgondolkodtam, hogy én hogyan fordítottam volna le. Nekem nagyon tetszik, amikor valamiféle néven nevezik a házakat, birtokokat, telkeket, de azt is tudom, hogy nálunk sok esetben más címet adnak egy új megjelenésnek, valami figyelemfelkeltőbbet, impozánsabbat. Nos, mindegy, csak arra szerettem volna kilyukadni, hogy a vadvirágok lányai kicsit félreértelmezhető: azt hittem bohókás réten-mezőn szaladgálások lesznek mezítláb örömben és boldogságban!

De nem. Birkák közötti munkás napokba csöppentem be, amelyek ezen a vadvirágosnak nevezett birtokon történtek.

A történet két szálon fut, amolyan családtörténet, ha nem vesszük nagyon szigorúan. Egyik szál, a jelen történései, Emmáé, a híres balerináé, a másik szál amely a múlt eseményeit fűzi fel, ez a már elhunyt Beattie-é, s elég hamar kiderül, hogy nagymama-unokája párosáról van szó. Emma londoni élete kicsit felborul -minden területen- egy baleset és a karrierje következtében, s egyszer csak a szülei ausztrál házában találja magát, s még egy kicsivel később már egy repülőgépen ül, ami a nagyija régi, még eladatlan birtoka felé viszi. A két szál, az igazság közelít egymáshoz, s míg én szerettem, kritizáltam Emmát, vagy éppen próbáltam neki kívülállóként tanácsokat adni, hogyan is kellene viselkednie, hogy mit kellene tennie, addig Beattie életének minden sorát faltam, támogattam, segítettem, drukkoltam.

A lapozásokkal, ahogy jobb oldalról balra kerültek az oldalak, úgy lettem egyre kíváncsibb, mi is lesz Emmával, vagy éppen hogyan történtek meg az események az 1930-as években Beattie-vel, hogy acélosodott meg, hogy haladt tovább az előtte álló láthatatlan úton, de arra is kíváncsi voltam, hogy fog megvilágosodni az unoka, miképpen történik majd az a bizonyos "öntsünk tiszta vizet a pohárba"- esemény.

A történet kedves, izgalmas, szeretetreméltó, sajnálatos, fordulatos, olykor kiszámítható. De ez nem jelent semmi rosszat, unalmasat, mert öröm olvasni a rejtélyről, ami nekünk, olvasóknak nem is annyira az. Öröm olvasni a csalódás utáni boldogságról, a szerelemről, s jó elgondolkodni a rossz dolgokon is. Nők, akik keresik a helyüket, holott azt hitték nekik megvan a biztos életük. Aztán schnitt.......... és máris változások történtek, olyanok, amitől a szemük nem maradt szárazon, amely megerősítette, megváltoztatta őket.
Mire a wildflower hill-i nagyháló is kinyílt, már majdnem helyre kerültek a mozaikdarabok, a tiara is lekerült a balerinák fejéről, összeraktam, hogy ki is lehet Mr.Taylor (de ez lehet, hogy csak képzelgés), addigra a könyv is a végénél járt, és már csak 3 oldal maradt nekem, hogy elengedjem a vadvirágos birtokot, a virágokat és mindent ott a messzi távolban.

Kedves könyv, könnyed, mégis elgondolkodtató. Én szerettem volna, ha a kis mozaikdarabok nehezebben illeszkedtek volna be a helyükre, ha Emma még kicsit tapogatózott volna a rejtélyek sokaságában, mert olyan jó volt olvasni. Jó lett volna, ha az utolsó oldal után még lett volna valami. Legalább egy érzés, mondat, mosoly.......... de erről nem beszélhetek, majd megértitek.



Athenaeum Kiadó
2013
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...