2013. április 29.

Lacus és Hanna közötti szösszenet

Pénteki üzenetes beszélgetés Lacus és Hanna között: 
– Ugye a mama 38 éves lesz? 
– Igen, 1975-ben született. 
-Péntek van, és te matekra kényszerítesz? 
:)))

Eowyn Ivey: A hóleány


A Hóleány, aki a hegyek, a hó és a fagy gyermeke Alaszkában.
 
Szerintem sokan ismerjük a mesét (vagy esetleg hallottunk róla) Sznyegurocskáról, az orosz hógyermekről, aki a hóból elevenedett meg egy idős házaspár gyermekeként.
A gyermek egy gyermektelen idős házaspár hókislányából kelt életre, majd boldogan élt, míg egyszer csak…
Ez egy tündérmese, sokféle befejezéssel, de mindegyik szomorú.  

Ez a könyv, A hóleány  is valami hasonló. A mesére épül, a párhuzam folyamatosan megjelenik a történetben, Mabel és Jack alaszkai életében. Már a tény, hogy miért „menekültek” ebbe a hideg északi államba, az is elgondolkodtató: mert elszaladtak a többi ember elől, mert nem lehetett gyermekük. Majdnem lett, Mabel átélte a terhesség csodálatos hónapjait, de sajnos nem úgy alakult az életük. A feldolgozás része volt, hogy a ketten eltöltött magányba száműzik magukat.
A sors, Isten vagy nevezzük ahogy akarjuk, viszont nem úgy akarta ezt a magányukat. Másképpen alakította az életüket. Megismerkedtek egy kedves házaspárral és családjukkal, és egy jól sikerült este után, amikor a korán érkező tél meghozta a szakadó hóesést, Mabel és Jack játszani kezdett: hóembert, azaz hókislányt építettek. Előkerült a házból a kesztyű és a sál is, boldogan tértek nyugovóra.
Ám másnap reggelre a hókislány összeomlott, a kötött ruhaneműk pedig eltűntek.

Minden olvasónak elindulhat a fantáziája, hogy most akkor mi is a helyzet? Itt az orosz mese? Vagy itt a nagy kérdőjel, hogy mi is történt az éjjel?
Mabel és Jack eleinte másképpen gondolja a történetet, mi is megtapasztaljuk mindkettőt, majd hamarosan rájövünk, mi is történik tulajdonképpen?

Alaszka hórengetegében, az alaszkai hidegbe, az éghajlatba, az ottani életbe tekinthetünk be, s miközben megismerjük a szereplőket, s megismerjük a másik család tagjait is, úgy kapunk képet a munkáról, a vadászatról, a magas erdőségekről, a hóleányról. Garrett-ben a szomszéd fiúban, aki fia helyett fia Jack-nek, folyamatos szolgálatkészségével egy derék fiatalembert ismerhetünk meg, aki keresztezi nemcsak az állatok útját, hanem a hóleányét is. Az évszakok fordulnak, egyik követi a másikat, évek telnek el így, s ahogy a tél is megérkezik, s megy tovább, úgy a leány is meg-megjelenik a rönkház környékén.
S, hogy jó-e a változás, a várakozás, a maradás, a továbbmenés? S, hogy ki ő egyáltalán, kit takar Faina?- ahhoz el kell olvasni a történetet, s majd a végén mindenki úgyis elgondolkodik egy kicsit, mi is történt valójában, és tetszik-e a befejezés, megértjük-e a történet végét. (Én elgondolkodtam erősen, még most is rágódom kicsit.)


Gabo Kiadó
2013

2013. április 26.

Paulo Coelho: Az accrai kézirat


Sok éve annak, hogy én Coelho könyvet vettem a kezembe, s ha számot vetek az olvasott műveivel, akkor bevallom, hogy volt 1-2 ami nekem kimondottan tetszett. Ez a sok éve kb. a 10-13 évet üti, amikor először kezdtek nálunk megjelenni az író művei, akkor elolvastam 4-5-t, végül a következő valahogy nem tetszett. Felsorolhatnám, hogy melyek tetszettek, de szerintem felesleges, mert végül az utolsó nem tetszők emléke, s az ismerősök véleménye mindig arra késztetett,  hogy vannak jobb olvasnivalók is a polcomon. De mivel kellemes emlékeket is őrzök, így soha nem állok le vitázni senkivel az íróról és a könyveiről, hanem gyorsan lerázom a dolgot, és bevallom, hogy ilyet is ás olyat is olvastam tőle, sőt vannak sokkal jobb könyvek a piacon, de szerintem sokkal rosszabbak is. Aki nem szereti, az ne(m) olvassa.

Ezt az új könyvét kérésre olvastam el, gyorsan röviden: olyan, mint a legtöbb, azaz az élet sokféleségét, jellemzőit, a gondolatait tartalmazza. Akár egy önsegítő könyvnek is tekinthető a befogadó olvasók számára.

Az accrai kézirat egy Kopt nevű görög ember tolmácsolásában közvetíti a bölcsességeket Jeruzsálemben, egy keresztes háború előtti napon. Ott, akkor, az eseménytelenségben, a várakozásban, a feltett, fontos kérdésekre felel, s a mondanivalójából lehet kiszűrni azokat a gondolatokat  amelyeket mi is befogadunk, bölcsnek gondolhatunk.

"A harmónia helyét holnaptól átveszi a viszály  Az örömöt felváltja a gyász. A béke pedig átadja a helyét egy olyan hosszú háború-nak, amelynek végéről nem is álmodhatunk."

A prédikációt, a beszédet kérdések irányították, amelyet a hallgatóság tett fel Kopt-nak, így a vereségről, magányról, önmagunk fontosságáról, az útkeresésről, a szépségről-szerelemről, a csodákról, a sikerekről, a háborúval kapcsolatos (és egyéb)  aggodalomról, a jövőről, fegyverekről, ellenségekről is szót ejtett.
Beszélt és mesélt míg a Nap nyugovóra kezdett térni, beszélt és meggyőzött az estéig.
A nép hallgatta, én olvastam, és igen beláttam azt is, hogy miért nem szeretik sokan Coelho írásait, és igen beláttam azt is, hogy miért szeretik sokan a könyveit.
A bölcsességek akár utat is mutathatnak úgy ahogy ez a bölcs görög győzte meg a hallgatóságát, hogy fontosak vagyunk, hogy nem vagyunk haszontalanok, hogy nem vagyunk egyedül csak a legszükségesebb pillanatainkban. Meggyőzte az embereket, hogy a kudarc egy életforma, csak saját magunk tudunk kimászni belőle, s hogy akiket soha nem győztek le, azok nem is küzdöttek. A haladáshoz küzdeni kell életünk folyamán, ha vereséget szenvedünk, ne gondoljuk, hogy ezzel kudarcot vallottunk.
A magány is fontos az életünkben  ismerjük meg önmagunkat, s éljünk a lehetőségeinkkel, hiszen nem vagyunk feleslegesek.
... beszélt és beszélt, a hallgatóság pedig hallgatta, lejegyezte, hogy tovább adhassák a következő nemzedékeknek.
Ne bíráljunk, ne csüggedjünk. A Szeretet életben maradásához a változás szükséges, csak menjünk előre, "mert senki nem tudja, mit hoz a holnap, mert minden napnak elég a maga történése, legyen az rossz vagy jó.  ...... Beszéljünk hát a mindennapjainkról, a nehézségekről, amelyekkel szembe kell nézni."

Haladjunk előre.

"Amikor elfáradnak a lábaink, az az erő hajt tovább, ami a szívünkben van. Amikor elfárad a szívünk, akkor is tovább tudunk menni, mert hajt a Hit ereje."

Higgyünk, bízzunk, reméljünk, küzdjünk, s menjünk előre a Szeretet erejével.

S hogy miért értem, ha nem tetszenek sokaknak ezek a gondolatok? - mert folyamatosan olvasva túl didaktikusnak és szájbarágósnak hat.
S hogy miért tetszhet sokaknak?- mert én is találtam benne jó gondolatokat, amelyek a jelenben fontosnak tűnnek, találónak tűnnek.
Talán "füveskönyvként" olvasva, nem lenne ennyire nagyot-mondó. Bár nekem van Osho könyvem, füveskönyvem, sőt nagyon mai idézetes könyvem is, így nemes gondolatokkal el vagyok látva. Csak keresni a megfelelőket. S lám, Paulo Coelhonál is találtam néhány tetszőt.

"A barátság olyan, mint egy folyó: kikerüli a sziklákat, alkalmazkodik a völgyekhez és a hegyekhez, néha tóvá alakul, míg meg nem telik a gödör, és akkor folytathatja útját. Ahogy a folyó nem felejti el, hogy a célja a tenger, a barátság sem felejti el, hogy létének egyetlen értelme a mások iránti szeretet kimutatása."

Maradok a közepesnél, s legyek egy okos lány, mint a mesében: "kaptam is meg nem is."


Athenaeum Kiadó
2013

2013. április 24.

Andrea Hirata: A végletek szigete



Amikor egy önéletrajzi, vagy azon alapuló valós történetet olvasok, sokkal inkább elgondolkodom a saját életemen, a hasonlóságokon vagy éppen a különbségeken.
Egy indonéz író könyvét olvasva kevés hasonlóságot tudok felfedezni, annál több különbséget, másságot, elgondolkodnivalót, eredetiséget, örömöt vagy akár bánatot.

Sokszor kimondom, hogy én összességében vélve szerettem iskolába járni, legalábbis az általánosba igen, aztán tanulni nem annyira volt kedvem a kamaszkorom delejében, inkább a barátokon volt a hangsúly.
A végletek szigetének főszereplő lakói szerettek iskolába járni.
Az egész történet az iskola, az oktatás körül forog. Belitung, az ón szigete, Indonézia leggazdagabb szigete, de itt is megtalálhatók az ellentétek. A gazdag iskola, a szegény iskola; a gazdag emberek és a szegény emberek. Az előbbiek az ón kitermelése miatt éltek jó módban, az utóbbiaknak alig jutott valami kellemes, de azt tudjuk, hogy sokan képesek megtalálni a szépséget ezekben a nehéz helyzetekben is. A PN ("állami tulajdonú társaság") magas beosztású személyzete a Birtok nevű zárt, elit helyen élt, itt tanultak, itt voltak boldogok.
A végletek szigete másik oldalán játszódik a történet, ahol az iskola egy rozoga viskó, aminek nincs teteje, vagyis inkább nem nevezhető annak, amelynek elindításához 10 gyermek volt szükséges, ezt éppen teljesítették, ahova olyan gyermekek jártak, akiknek szülei azét taníttatták őket, hogy a kiemelkedés lehetőségét biztosítsák a számukra. Évről-évre visszatértek a felsőbb szervek, akik csak a legapróbb jelre és hibára vártak, hogy bezárhassák ezt a helyet, ahol két tanító, egy fiatal hölgy és egy idős férfi mesélt, tanított és hitt bennük.
10 fiú, akik mindannyian különlegesen valamiben, akiket összeköt a tudásvágy! Akik ugyanolyan gyerekek, akik elfogadják a rosszat, a kellemetlent a tanulás lehetősége miatt!
Megismerjük őket, a mesélő-író Ikalt, a kreatív, álmodozó, meghúzódó Mahart, a csinos Trapani, a sérült Harunt, vagy éppen Lintang-ot. Akit akár csodafiúnak tekinthetnénk. Aki naponta 80 km-t biciklizett, biciklit tolt, krokodil mellett osont, éjszaka olvasta az őt érdeklő könyveket, aki soha nem hiányzott a sok év alatt!

"Lintang világítótorony volt számunkra. Olyan, mint a tengeren eltévedt hajósok vezérlő csillaga. Erőt, örömet és csöndes derűt sugárzott..." 

Ő tényleg egy csillag. Egy érték.

Az iskolából nem hiányzott senki. Ott voltak a szakadó esőben, ott voltak mindig, akkor is, amikor folyamatosan be akarták zárni az "iskolájukat". Az ón miatt.
Szép könyv, a küzdéssel, az akarással, benne a kamaszkori szerelemmel, az álmokkal, s a csalódásokkal.
Szerintem nem lehet elképzelni azokat a nélkülözéseket, amelyekről itt olvashattam, amikor valakinek egyedül kell eltartania 14 embert, benne a gyerekeivel, a beteg testvéreivel, a nagyszülőkkel. Aki nem tud írni és olvasni, de elhatározza, hogy a gyerekét taníttatni fogja. Szép, megható. S, hogy mi lett velük? Miben voltak mások? Szerintem sok mindenben.
Egy szép történet, egy valóságos történet, amelynek utolsó fejezeteit végigkönnyeztem.

Film is van? :)

2013. április 21.

Lisa Genova: Megmaradt Alice-nek



"- Mit érzel?
- Szeretetet érzek. A szeretetről szól."


Ajánlásra olvastam el ezt a könyvet, tudtam, hogy egy Alzheimer-kóros nőről, Alice-ről szól.
Dr. Alice Howland egy háromgyermekes édesanya, pszichológiából doktorált harvardi professzor, aki az egész felnőttkori életét -a családján kívül- a kutatásnak, a tanításnak, az előadásoknak szentelte.
50 éves korában fedezte fel magán, hogy valami nem úgy működik benne, ahogy megszokta azt, figyelni kezdte önmagát, s ahogy az lenni szokott először inkább tagadni akarta a megjelenő problémákat, és a "minden rendben van"-helyzeteket emelte ki saját magának, biztatta önmagát. De az első eltévedés rádöbbentette, hogy utána kellene járni a dolgoknak.
És elindult az úton. Egyedül, senkit nem beavatva a vizsgálatokba, és alkalomszerűen, de folyamatosan megjelenő, visszatérő emlékezetkiesésekkel, problémákkal.
Hogy Alice miért nem szereti a január 19-ét, az is kiderül a könyvből, de ehhez a szörnyű napjához egy újabb hír fog társulni: a diagnózis.

A történet lapjain megfigyelhettem egy korai stádiumban lévő 50 éves nő értelmi leépülését, annak tagadását, annak elfogadását, lépéseit, a család hol összetartó, hol széthúzó erejét, a különböző megnyilvánulási formákat, a rákkutató férj John hozzáállását, tagadását, segíteni akarását, őrlődését. Láthattam Alice szenvedését, hogy érzi magát egyre rosszabbul a ehetetlenségtől, hogyan veszíti el a tudását, hogy lesz felesleges a munkahelyén, hogyan válik magányossá, hogyan kezd rájönni, hogy a jelennek kell élnie ebben a megállíthatatlan folyamatban.

"A tegnapjaim lassan eltűnnek..... A pillanatban élek. El fogom felejteni a mai napot, de ez nem jelenti azt, hogy a mai nap nem számít."

 A gyerekek 50%-ban örökölték ezt a betegséget. Ketten kíváncsiak lettek, megvizsgáltatták magukat, egyik gyermek nem. Élték tovább életüket, terveik voltak, és kiálltak a családjuk mellett, amennyire tudtak, lehetőségük volt.
Alice életének fontos történéseit hónapról-hónapra láthatjuk, és szomorkodhatunk vele a katedra mögött, a fogadáson és egyéb más területén.

Gondolkodhatunk, hogy ismerünk-e ilyen embert, elképzelhetjük, hogy milyen lehet z érzés, de azon kívül, hogy rossz, nem tudhatjuk. Alice inkább a rákot választotta volna. Sokan elfordultak tőle, elfeledett őszinteségekre emlékezett, az egész pszichológiai kart a családjának tekintette, s a kór beismerése és nyilvánosságra kerülése után megszűntek ezek a kapcsolatok, elfordulások, szemlesütések következtek.

"Kérem, ne a skarlát betűt nézzék, ne írjanak még le bennünket! Nézzenek a szemünkbe, és beszéljenek hozzánk! Ne essenek pánikba, és ne vegyék magukra, ha hibázunk, mert hibázni fogunk."

Gondolkodtam, hányasra osztályoznám. Először 4/5  szerettem volna rá adni, de nem mozdult a kezem, és nem is tudtam, hogy miért nem.- Gondolkodni kezdtem a könyvön, hogy csak háromszor sírtam, miközben mások többet, vagy akár az egész könyvön.
Gondolkodtam, és nem tudtam dönteni, mert mindenképpen tetszett, olvasmányos, szomorú, ismeretterjesztő, elgondolkodtató, együtt-érző, de valahogy maradt bennem egy űr, valahol másra számítottam. Talán a Pillangó mappához fűződő dolognál? - nem tudom, de egy gombóc ott maradt, a hiány gombóca.
Merengtem magam elé, aztán beugrott egy kép, és döntöttem: az utolsó két-három oldal a színésznővel, az anyával, a kék ruhás babával és a többiekkel a háttérben, nos ők emelték meg az értéket!
Nem ismerek Alzheimer-kór betegségben szenvedő személyt.. a mi családunkban más betegség a rizikófaktor. De ez a könyv, ahogy Alice oldaláról mutatja be a leépülés, a küzdelmek megélését, mindenképpen elgondolkodtató. Én nem tudtam, hogy ilyen gyorsan megtörténhet. Én csak drukkoltam, hogy az 5 kérdésre adott vastagbetűs válaszok megfelelőek legyenek hónapról hónapra.
Csak súgtam folyamatosan, hogy John Black, Brightonban lakik a West street 42-ben. Kevés voltam.

"Mintha kilépett volna a testéből, kívülről látta, nézte azt a szerencsétlen, ismeretlen nőt, aki a folyosón zokogott. Nem egy felnőtt nő visszafogott sírása volt ez. Hanem egy legyőzött kisgyerek rémült, fékezhetetlen zokogása."

Könyvmolyképző Kiadó
2012

2013. április 17.

Háy János: A bogyósgyümölcskertész fia


Nagyon sokáig elhúzódott ennek a könyvnek, ezeknek a történeteknek az olvasása, mert mindig meg kellett  szakítanom valami miatt, így a bogyósgyümölcskertész fiának élete csak szivárgott a szemem előtt. Majdnem két hónapig csordogált. De ez az élet valamiféle feszültséggel volt teli, illetve én is feszültebb tempóban pörgetem a napjaimat, és ezek külön-külön vagy összeadódva egyfajta egykedvű szomorúságot ragasztottak rám az olvasáskor. Jó volt a szünet, mert sokszor kevés volt, hogy valahol Budapesttől távolabb él egy bogyósgyümölcskertész, aki a fater, akinek a fia, Dzsimi Hendrix szeretne lenni, tehetséges(-nek tartja magát, és a család is őt), szóval felcseperedett a szemem előtt a kis stiklijeivel, a csajozásaival, a simogatásaival, a pubertásával és a haverjaival együtt, de valahogy a sajnálat, a szánalom, a kamaszkor útkeresése, a vidéki a fővárosba kerülése, egy régebbi időszak és korszak együtt hatott rám úgy, hogy ha nevettem is valamin utána elfelejtettem, lehervadt a mosolyom. Pedig küzdött ő folyamatosan. Céltudatosan szedte a gyümölcsöt, élt, tanult, próbálkozott: boldog szeretett volna lenni!


Nem tudom, mennyit nyomott a latban az említett két ok, de valahogy sírni támadt kedvem, mert az ifjúkorára is megmaradt egyfajta szerencsétlenség, vagy ez a szánalom, sajnáltam a magányát, vagy az útkeresését vagy csak őt.. s mikor már azt mondtam, hogy két oldal van hátra, valaminek történnie kell, akkor történt, valami ilyesmit vártam az utolsó mondatra. Csak, hogy elégedetten zárhassam be a könyvet.

Néhány részletet hangoskönyvben hallgattam Rátóti Zoltán tolmácsolásában, s bevallom máig a fülemben cseng a hangsúlya, a beszéde. Valahogy az ő hangján olvastam tovább.

A házasságon innen és túl kötetet jobban a szívembe zártam, talán a sokféleség miatt, mert az nem ívelt át egy kimondott életen.

2013. április 14.

Emylia Hall: Nyarak könyve



Első tavaszi hétvége a hosszú zord hideg után; Magyarországon is játszódó történet; fiatal lány; figyelmet felkeltő borító:
"Mindegyik nyár tökéletes volt. Kivéve az utolsót."; ennyi elég is volt, hogy érdekelni kezdjen a könyv!

S mit is mondhatnék, hogy ne áruljak el részleteket, hogy lényeges információkat ne szivárogtassak ki, hogy meghozzam a kedvet az olvasáshoz?... mert ez nem egyszerű.
Nem egyszerű azért, mert az olvasás közben felépített kritikáim, a vége felé elmúltak, törlődtek, igazolást nyertek.
Nem egyszerű azért, mert ez a hétvége, és a körülöttem zajló események arra voltak jók, hogy éppen egy ilyen könyvhöz legyen kedvem, amelynek sorait szántják a szemeim, amelyen az olvasás közben tudok elgondolkodni, nem kell kilépnem a történetből, nem kell megállnom, elmerengenem. Ez csak egyszer fordult elő. Nem egyszerű.......

A könyv elején egy Magyarországról érkező csomagot kap Beth, az édesapja hozta el neki. S a fiatal nő tudja, hogy emlékezni fog, hogy fájni fog, hogy emlékezni fog. Nem is szeretné kibontani, nem is szeretné felszakítani a sebet, amelyről mi még mit sem sejtünk.

Erzsébet (Beth) Angliában nevelkedik, 9 éves korától csak édesapjával él, mert Marika (a magyar mamája) úgy döntött, hogy Magyarországon marad. Nem ilyen egyszerű ez a dolog, mert a 10 éves Marika és családja a szovjet tankok magyarországi begördülésekor hagyta el országunkat, és azóta is visszavágyott oda.(ide). Marika visszavágyott, s amikor visszatért, itt ragadt.
"Tudtam, hogy anyám más, mint az apám meg én. Más szelek röpítik, mondta apám, amitől anyám szeszélyesnek tűnt, de én ennél jobban ismertem."
Erzsi és édesapja az 1990-es első magyar hazalátogatás után kettesben zötyög vissza a ködös Albionba, ahol kialakítják csendes, egymáshoz ragaszkodó, titkokat nem megosztó, egymásra utalt életüket.
Amint a kislány túlteszi magát mamája elvesztésén, úgy érkezik el a következő nyár, amikor Esztergomba utazik, hogy mamájával töltsön egy hetet. ...és ezek a nyaralások ismétlődnek boldogan, mosolyogva, megismerve az első csókok, az első szerelem édes ízét is, kialakítva egy szeretetteljes kapcsolatot a Marika és a lánya között, amely a leveleken, telefonhívásokon keresztül folyamatosan életük részévé vált.

A hetedik nyaralás volt az utolsó.

A történet a Nyarak könyve. 7 nyár története, és rejtve, a többi hosszú hónapé. A történet a megbocsátás könyve. A történet az emlékezés könyve; a feldolgozás könyve, az elengedés könyve. Most, 14 évvel később, a hallgatás megtörésének a könyve, a változtatás könyve.

Egy londoni park gyepén feküdve, fényképeken keresztül megismerjük ezt a szótlan, magába zárkózó Beth-t, megismerjük a nyarak történetét, rohangálhatunk a Villa Serena kertjében, fürödhetünk az erdei tóban, Hallgathatjuk Marika mindig boldog éneklését, ráismerhetünk az akkori, egyre szabadabb, felszabadultabb Magyarországra,
szerelmesek lehetünk a szomszéd fiúba............, és miközben ezek történnek, -talán- arra is választ kapunk, hogy egy magyar anyának miért nem beszél a gyereke magyarul, vagy éppen hogyan volt képes elengedni a kislányát önmaga mellől? -mert bevallom, nekem ezek nagyon fontos kérdések voltak.

Hallgassunk a szívünkre!- ez többször elhangzik a könyvben, s azt is tudom, hogy valakik tudnak e szerint élni, valaki pedig elutasítják maguktól ezt a felfogást, s inkább racionálisan terveznek, élnek. Melyik a jobb? Nem tudni a pontos választ, inkább a kettő együttes, megfelelő mértékű, összemosódása a lényeges.

Mi lett volna, ha minden másképp alakul? Ezt a kérdést a 30 éves Beth is felteszi magának, de ahogy papája mondja, ahogy én is vallom: "Nem érdemes arról beszélni, mi lett volna, ha. Csak annyi tudunk, ami volt, ami van. (..) És ami lesz."

ÉS akkor elhangzik a második merész ajánlat...és mi a történetet is továbbfűzhetjük.

Kellemes, szép, könnyed, elgondolkodtató. Szerettem olvasni.

Park Kiadó
2013

2013. április 11.

Luca Caioli: Messi - a fiú, aki legenda lett


Honnan is kezdjem?

Kezdjem onnan, hogy mikor kerültem közelebb a focihoz? Oké: apukám nagy ..........-drukker, emlékszem voltam egy-két meccsen is, még feneket verő kétcopfos koromban.

Soroljam el, hogy kik voltak a kedvenc focistáim? Magyarokra nem emlékszem, biztos nem okoztak maradandó élményt nekem, de emlékszem Maradonára, akit bírtam, aztán jöttek a kedvenceim: Van Basten, Klinsmann, MALDINI (love), és még néhány, majdnem minden fontosabb focis-nemzetből akadt egy-egy.
Voltak kedvenc csapataim is, bár ezeket képes voltam váltogatni, ha átigazolt az emberem. :)

Szóval, bírom én a focit, bár felnőttként keveset nézem (bezzeg a szomszéd néni!), de visszatértem ahhoz a ponthoz, hogy a Fiúval leülök, megkérdezem, kinek kell drukkolni, meghallgatom tőle, kit hogy hívnak, és az össze ilye fontos kérdést megbeszéljük, megvitatjuk.
Mivel a Fiú kicsi, aki iskolába jár, kicsi iskolába, így nem mindig nézheti meg az éjszakai kedvenc-focicsapatok-meccsét, így azokat én nézem végig, hogy szurkoljak és reggel beszámolhassak. Ilyen alkalmak miatt jutottam el Lionel Messihez, akiről annyit tudtam, hogy élt hosszú hajjal, sokszor hallani a nevét és, hogy nekem tetszik. Szerintem jóképű.
Így elolvastam a könyvét, hogy beszámoljak a gyereknek Messiről, a történetéről, az eddigi életéről, sikereiről.............. és ahogy Kedves mondta, beleszerettem (volna) ebbe a focistába (ha nem lenne ilyen pimaszul fiatal).

S, hogy milyen a könyv? Szerintem fantasztikus, olvasmányos, gyorsan olvasható. Lekötött. Megtudtam rengeteg dolgot a focistáról: hogy törpeként a Newell's-ben játszott, hogy növekedési hormon-injekciókat kapott évekig, hogy 13 évesen már Spanyolországban játszott.
Sajnálom, hogy támadták, nem lehetett egyszerű neki, pl. amikor hosszú hetekig vitatkoztak a feje felett, hogy játszhat-e az olimpián, elengedi-e a Barca a BL meccsek előtt?
Nem lehetett egyszerű neki a nagy családja nélkül a spanyol élet.

Megismertem szótlanságát, szerénységét, életét, küzdelmeit. Olvastam Maradonáról, az összehasonlításukról, hogy mindkettő M-met Messiásként aposztrofálják Argentínában.
Sok személy megszólal a könyvben, sajnos nem igazán tudom, hogy ki-ki volt (ez a hátránya szerintem a könyvnek), de akik megszólalnak, azok azt hiszem nagyon elfogultak Messivel. Elgondolkodtam, hogy tényleg ennyire isteni? Tényleg ennyire szerény, ennyire magánakvaló, ennyire barátságos, ennyire a játéknak él, ennyire csak a játékra koncentrál? Nem tudom, de elhiszem. Megkedveltem őt, és most csatlakoztam igazán a Barca drukkerek táborába (pedig a Fiú miatt eddig is ott voltam).

"Messi nélkül a Barcelona a világ legjobb csapata; amikor Leo is játszik, egy másik univerzumot képviselnek."
Nos, lehet, hogy ez nincs mindig így, mert tegnap a PSG jobb volt a meccs egy részén, de mégis ők jutottak tovább.

Azt hiszem, beálltam az elfogultak sorába, így csak áradozni tudok róla. Aki kedveli őt: olvassa, aki nem ismeri, de kíváncsi rá: olvassa. Nem tömény foci, inkább egy nagy mosoly ez a könyv, benne a szomorúságokkal, fájdalmakkal, s benne a gyémánt csillogásával.

S, amit nem gondoltam volna, hogy youtube videókat fogok nézegetni különböző gólokról!

Íme két gól, amit anno hasonlítgattak, elemeztek, hogy mennyire hasonlítanak a gólok, hogy mennyire egyformán kivitelezték ők: a Hajas és a Bolha.  Mi néhányszor megpillantottuk, sokszor csak a kommentátor golgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgolgol  -ja miatt. :)

Maradona gólja:

Messi gólja:

.. és megszerkesztve:




Gabo Kiadó
2012

2013. április 7.

Alessandro Baricco: Történet



Történet

Ha ezt a szót halljuk, fantáziánktól függően kevés vagy temérdek különböző történetet tudunk felsorakoztatni. Nos, valószínűleg nem úgy, mint az írók, de ötleteink lehetnek.

Alessandro Baricco Történet-e ismét egy más eseménysorozatot ír le, mint amit megszokhattam tőle. A Selyem simogatása, a Tengeróceán hullámzása  a Novecento zeneisége vagy éppen Mr.Gwyn eredetisége mind-mind különböznek ettől a regényétől. A Történet az utak története, Ultimo története.

Ultimo: the last one, Ultimo, aki szüleinek egyszem gyermeke-majdnem. Az első és utolsónak, azaz az egyetlennek tervezték. Különleges gyermek volt, majdnem mint egy szent, ahogy a gróf látta. Különlegesnek gondolom, így végig olvasva a könyvet, de magam sem tudom, miért is.
A gondolatai miatt? Az élete miatt? Nem tudom, de semmiképpen nem megszokott.
Valahogy kiskorában megcsapta a kipufogógőz, vagy éppen ráragadt a papája vágya, s ezt magában átalakítva egy különleges vágy elképzelésében és megvalósításában jelent meg.

"Arra várok, hogy beteljesíthessem azt, amire születtem.A volt az ideája: azért született, hogy felépítsen egy pályát. (...) Sehová nem vezet, sőt visszazárul önmagába, és csak körbe-körbe jársz, de nem jutsz el sehová rajta."

Ultimo magának való férfivé cseperedett. Megjárta Caporettot, magányosan dolgozott, magányosan vetette papírra életét, életének egyenes szakaszait vagy éppen a kanyarjait, míg végül........... a könyv befejeződött. S mint mindenkinek az életében, neki is voltak kereszteződések: kik voltak azok a személyek, amelyek megjelentek az ő pályáján? Életpályáján, rajzain, írásain.

A gróf?
Az édesapa?
A mamája?
Jelizaveta Hű, de mennyire nem szenvedhettem őt. Semmikor. Valahogyan nem tudtam elfogadni. Haragudtam rá, akár igazat írt le, akár hazudott, akár direkt tette, amit tett, akár csak meggondolatlan volt.

Csak Ultimora voltam kíváncsi, hogy vele mi van, mi történt, megcsinálta-e, megalkotta-e, kivitelezte-e?

"Az utak azon a napon hunytak ki bennem, amikor az egyikük összetörte apámat. Attól fogva nem láttam semmit.Elmosódott alakokat csupán. Az élet maga kuszálódott annyira össze, hogy nem tehettem semmit. Bevonultam a háborúba(......), fogságba estem(...). Majd egy leszállópálya maszkja alatt, megpillantottam azt az utat. Szentség volt benne (..), valami egészen különös. Semmi sem volt körülötte, emberek, fák, házak, hangok, élet, sehol semmi, több volt, mint egy út, maga volt az út ideája, ott volt mindannak a váza, amiről én valaha is álmodtam, minden gondolatom kikristályosodott formába öntve,a föld közepén, a semmiben. Ott volt a kincs, amelyet elveszítettem."

Barrico sajátos stílusa és történetvezetése ebben az írásában is megjelenik. Ugyanolyan, és mégis más. Kusza utak összevisszasága, kanyarok és egyenesek, mélyen és magasan, amelyek egyszer csak összeállnak eggyé. Hogy milyen ez az út, Ultimo útja, ahhoz el kell olvasni ezt a könyvet. S talán a saját utunk is kirajzolódik egyszer.

Ma, egy teljesítménytúra teljesítése közben az is eszembe jutott, hogy nem kell nekem messzire menni, hogy az én kijelölt utamat megtaláljam. Olykor rajta vagyok, majd lelépek néha, de remélem, hogy körbe érek egyszer.

Könyv az álmokról, az álmok megvalósításáról, a tettekről, a szerelemről, a gondolatokról.

S, hogy mi lett a 26 piemonti tehénnel az "Isten háta mögött"? Tulajdonképpen erről szól a könyv.

Helikon Kiadó
2012

2013. április 3.

Gerbrand Bakker: Az iker

Ismét egy könyv, amit a húsvéti szünetben olvastam el. Ismét egy könyv, amit egy nap alatt olvastam el. Ismét egy könyv, ami elgondolkodtatott, és ismét egy könyv, ami elszomorított. Csak az volt a bökkenő, hogy ez nem csak elszomorított és elgondolkodtatott, hanem ebben a szomorúságban maradtam utána.

Ma hajnalban fejeztem be, és mélységesen egyedül éreztem magam. Egyedül, mint Helmer van Wonderen, a Szamaras Ember.

Helmer. Ki is ez a férfi? Ha általános iskolásan kellene fogalmaznom, akkor elmondanám, hogy 55 éves, fekete (sötét) hajú, még nem őszül.


"Néha nem értem, hogy vénülhettem meg ennyire. Amikor a tükörbe nézek, viharvert arcom mögött mindig egy tizennyolc-tizenkilenc éves fiút látok."


 Mélyebben vizsgálva azt is elmondanám, hogy állattenyésztéssel foglalkozik, körülötte szamarak, tehenek, juhok minden korosztályban, tyúkok. Apukájával élnek, kettesben, egy nagyobb területen, ahol a szomszédokat csak távcsővel lehet látni, s Helmer társasága az állatokon kívül a két szomszéd gyerek-a mamájuk, a tejet elvivő személy, néha az állatkereskedő, s a későbbiekben Henk, a fiatalember.
Ha még jobban lehámozom, lecsupaszítom ezt a holland férfit, akkor egy magányos, unalmas életet élő, sőt inkább túlélő, olykor szánalmas öregembert látok, aki annyira egyedül van, hogy az már nekem is fájt.
A könyv néhány hónapját felvázoló időszak alatt, kirajzolódott Helmer egész élete. Egykori ikertestvére, Henk élete, annak egykori menyasszonyának és egész családjának élete, s főleg ennek a magánynak a létrejötte és ottléte. Az egész életében. A kommunikáció hiánya, a lomtalanítás minden foka, az emlékek kiűzése, a hidegség. Minden.

Mi a titok, ami miatt nem szívleli az apját?

Nem is tudom, hogy sajnáltam-e, szántam-e? Nem is tudom, hogy elítéltem-e, ahogyan az édesapjával bánt? Ahogyan ezt a történetet megfogalmazta Gerbrand Bakker, úgy sodródtam a magánnyal, a rosszkedvvel, néha felidegesítettem magam, néha csak szomorkodtam, elgondolkodtam, hogy miért is jutott idáig?
Ott volt ez a fiatal Henk, aki egy léhűtő, aki odakerült valami célból, majd elment egy másik okból kifolyólag, így ismét ott volt a magány.
Bárki jött és ment, semmi nem történt. A dolmányos varjú rendületlenül ül a fán. Egyetlen számottevő megmozdulása véres lesz. Színt visz a környékbe.
Nem történik semmi. Állatok, fejés, terelés. Akár unalomnak is mondhatnánk.
Az állóvíz hullám nélkül maradt. Eseménytelenség, állott pocsolya, amelybe a most született kisbárányok visznek életet és színt. Meg a falon egy Dánia térkép. Nos ez, egy testrészt is mindig átszínez.

S bármi is történik bárkivel, egy halál, egy rég látott ismerős, mégis vissza-visszaköszön a magány, az egyedüllét, amelyre ez a férfi kárhoztatva van.

55 éves, agglegény. Tehet róla? Úgy gondolom, hogy igen, ha nem is 100%-osan. De nem ítélkezhetek, hiszen az kívülről mindig könnyebb.

A fülszöveg írása szerint (Coetzee szerint) ez a könyv a visszafojtott gyengédség és a lakonikus humor regénye. Nekem nem ezt jelentette, de elhiszem, hogy ez is lehet. De rám olyan erővel hatott, hogy nem tudtam humorosnak venni.
A fülszöveg azt a kérdést is felveti, hogy nyithat-e új fejezetet az ember 55 éves korában? - Ha arra van szükség, remélem igen. Helmer is megérdemelné, remélem él a lehetőséggel.

"Tudom, hogy fel kellene állnom,hogy az ösvények és a mellékösvények a fenyők, nyírfák és juharfák árnyékában hamarosan már sötétek lesznek. De nyugodtan ülök. Egyedül vagyok.
Szomorú bejegyzés, magányosnak tűnő. Elgondolkodtam.
Aki szereti a deprimáló, elgondolkodtató vagy különleges szebb irodalmat, aki befogadó, annak mindenképpen ajánlom!

Magvető Kiadó
2013

2013. április 2.

Lydia Nezter: Ragyogj, édesem!

"Ez egy űrhajós története, aki elveszett az űrben(..). Vagy egy bátor ember története (...). Ez az egész emberi faj története (...)."
Szeretem akkor leírni a könyvről felmerülő gondolataimat, amikor bezárom a könyvet, és mereven bámulok magam elé, mert annyira tetszett/nem tetszett, vagy éppen felugrok elmélázás nélkül, mert nem hagyott bennem mély nyomot.
Reggel kezdtem el, éjszaka fejeztem be a könyvet, és most 5-6 órával később próbálom összeszedni azokat a gondolatokat, amelyekkel felvázolom, hogy miért is kerültem teljesen paff állapotba.

Annak ellenére, hogy nagyon szeretem a rózsaszínt, ez kicsit megijesztett, ahogyan a borítón olvasható: "Üdítően egyedi szerelmi történet, és az egyéniség ünnepe."

Szerintem ez az "üdítő szerelmi történet" éppen azokat a potenciális olvasókat fogja elriasztani, akiket érdekelne, és azokat fogja vonzani, akik a lényeget nem tudják majd kibogozni belőle.
Hogy nekem miért tetszett?

A tetszett szó nem is tudja kifejezni azt az érzést, ami fojtogatott a könyv harmadától. Megismertem Sunny-t, a 30 év alatti nőt, s bár a könyv E/3-ban íródott, főleg róla és rajta keresztül a családjáról szól. Néhány fejezettől eltekintve, amely Maxon, a férj szemszöge, a könyv Sunny története, amelyen keresztül képet kapunk erről a különleges családról. Különleges, mert mindenki látványosan egyedi. Egyedien élnek, mégis szépen.
Veszekednek, megbántanak, megbántódnak, keresik azokat a lehetőségeket, amelyek mindenki számára jók. Miért ilyenek? Milyenek ők valójában?

Talán nem spoiler kategória, a könyv elején kiderül már, hogy Sunny teljesen kopasz. Nem, nem rákos, nem hullott ki a haja, hanem egyszerűen ilyen csillagzat alatt született. Napfogyatkozás sötétségében, Burmában, egy amerikai nő egy szőr-haj nélküli kislánynak adott életet, s arra nevelte őt, hogy fogadja el önmagát így, kopaszon. Bevallom, szerintem őrült nehéz lehetett Sunnynak! Én biztos teljesítettem volna az ezzel kapcsolatos kéréseit.
Talán az sem spoiler, hogy Maxont, a férjét kb.7 éves korában ismerte meg, s míg őt -már Amerikában- szeretetben nevelte édesanyja és burmai nevelője, addig a különleges kisfiúnak kissé hányatott élete volt. Sokat volt Sunny-ékkal, akiktől rengeteget tanult: érzelmeket, kommunikációt, szemkontaktust, akit a saját családja kettyósnak tartott. Szerintem, ha ezt mondom, hogy a robotok a legjobb barátai, azokat programozza, 30 éves kora alatt a Holdra lőtték ki, és Nobel díjas, akkor már a legtöbben tudjuk, hogy milyen "betegségben" szenved, vagy inkább milyen állapotban él.
S, ha azt is elárulom, hogy a kisfiúk Bubber sem egyszerű, akkor a képet összerakva tényleg megbizonyosodhatunk, hogy egy nem mindennapi családról van szó.

"Sunny, semmi baj- válaszolta Stan. - Nekem is van egy Asperger-szindrómás fiam. És ott, ni Rogers is. Úgy értem, ő autista, nem a gyereke. (..) Mondhatjuk, hogy ilyen emberekből áll a mi családunk. Tudod, a NASA-család."

Maxon robotokat épít. Robotokat, akik még szeretni is képesek.
Maxont kilőtték a Holdra, hogy majdnem tökéletes robotjait-az egyik típust, felvigye oda. Olyan robotot, amely képes egy másik robotot megépíteni, s ezzel ellátni egy feladatot.
Maxont kilőtték a Holdra egy nap, amikor a várandós Sunny autóbalesetet szenvedett a kisfiával, s bár nem történt fizikailag komoly bajuk, a lerepülő paróka megváltoztatta a nőt. Valahogy sikerült megértenie, hogy ki is ő valójában.
S miközben ő keresi önmagát, miközben nagyon szereti a kisfiát, miközben Maxon-ék az űrhajóval bajba kerülnek, s megszakad a kommunikációs kapcsolatuk a Földdel, miközben Emma, Sunny édesanyja haldoklik, aközben előttünk kirajzolódik egy élet, egy kapcsolat, egy család. S bár nehéz volt felvennem a ritmust, a könyv harmadától le sem akartam tenni. A vége felé még könnyeztem is.
Egy nem mindennapi család, egy nem mindennapi történet, a szeretet csúcsa lehetne akár. S talán mi is feldolgozzuk azokat a rossz eseményeket, amelyeket megismerünk benne.

"Mindketten nagyon zárkózottak voltak. Nem voltak szerteszét hagyott, cédulákra írt szerelmes üzenetek az otthonukban, annyi bizonyos. Az emberek csodálkoztak, és az is előfordult, hogy megkérdezték Sunnytól, hogyan tudott hozzámenni Maxonhoz. Hogyan lehetséges az, hogy a férfi nyilvánvaló furcsaságai és hiányosságai ellenére még mindig szereti. Ilyenkor felelhette volna azt a kérést, hogy: Milyen a szerelmünk? Az kérded, hogyan szeretjük egymást? Úgy, mint a meztelen gyermekek egy idegen dzsungelben, ahol minden farönk emberevő óriásnak látszik, és minden orchidea hatalmas kukachalmaznak. Nem mondtuk egymásnak, hogy "Szeretlek", csakúgy, mint ahogy azt sem mondtuk egymásnak, hogy "Magunk vagyunk, meztelen gyermekek, ebben a dzsungelben", amikor egy napon át bolyongtunk eltévedve a fák között a rengetegben.Rajtunk kívül csak jaguárok voltak ott, meg egy nagy halom piszok. Néha úrrá lett rajtunk az elkeseredés; ilyenkor egymásba kell kapaszkodnunk, és egyedül kell lennünk. Ilyenkor senki más nem számít igazán, csak mi ketten. A mi szerelmünk egyike a generációink eposzba illő szerelmeinek. Sőt, lehet, hogy minden idők hősszerelme. Kit érdekel, ha senki nem látja ezt, aki csak úgy elsétál mellettünk? Ez a történet egy szerelmes dal. Kit érdekel, ha az eljövendő idők embere nem fog emlékezni rá?"

Talán nem tudtam visszaadni azt a gondolatot, hogy vegyesen furcsa érzéssel, de szerettem olvasni ezt a történetet. Kíváncsi voltam a múltjukra, és kíváncsi lennék a jövőjükre.

((Nekem Len Weathers szála nem kellett bele, a vége felé kimondottan zavart, főleg ezért a levonás.))

2013. április 1.

María Duenas: Öltések közt az idő


Kaptam egy könyvet. Becsomagolva. A gerince 4 és fél cm vastagságú. Terjedelmes.
S bár én (!) kacérkodtam az elolvasásával, nekem csillant meg a szemem a tartalom miatt, mégis rettegve bontottam ki a csomagolásából, hogy meglessem a történet tördelését. Hát, na......... ! Én aki a 300-400 oldalas könyvekre vagyok "kalibrálva", félve kezdtem neki Sira történetének, de legyen elég annyi, hogy nagyszombat és húsvétvasárnap elegendő volt a könyv elfogyasztáshoz a kötelezettségek teljesítésével együtt. Ez jelent valamit!

A könyv szoros sorai és átlagos (vagy egy leheletnyivel kisebb) betűi olyanok voltak szememnek, mint agy apró öltésekkel varrt csodaruha. Lenyűgöző, fordulatos, izgalmas, érdekes!

Sira története, E/1-ben mesélve. Sira története Spanyolországban, Madridban kislánykorától fiatal felnőtt koráig átfogóan elmesélve, hogy ki ő, kik a szülei, és, hogyan került a varrás közelébe, hogyan lett szerelmes.
Sira története Marokkóban, hogyan került csávába, hogyan használták ki Tanger-ben, hogyan boldogult, élt a festői fehér  Tetuan-ban? Lenyűgözött az emberek szeretete, főleg a seftes Candelaria, s az angol hölgy Rosalinda Fox, de semmiképpen nem hagynám ki Vasquez rendőrkapitányt sem.

Rosalinda Fox és szeretője/szerelme Juan Luis Beigbeder
Ott szívtam én is a marokkói levegőt, izgultam Sira életéért, izgultam Dolores (Sira mamája) kimenekítése miatt, és muszáj volt olvasnom egy kicsit a polgárháborús Spanyolországról, muszáj volt utánanéznem a történelem ezen szakaszainak, és muszáj volt ábrándozva megnéznem, milyenek ezek a települések a mai időszakban, milyenek lehettek régen.



A munkás varrónői hétköznapok folyamán, Sira egyszer csak ismét Madridban találja magát a forrongó, második világháborús időszakban, ahol divatszabászatot nyit, ahol csodatűivel és határtalan képességeivel fontos szerepet kezd betölteni a politikai életben, olyan fontosat, amelyhez nincs is kedve. Olyan fontosat, amely túlmutat azon, hogy varrogat a német tisztfeleségeknek, s azon spanyol hölgyek számára, akik ebben a jegyrendszeres időszakban elegendő anyagiakkal rendelkeznek, akik számára fontos a külső, a party-k; fontosat, amelyet először -talán- meg sem ért.
 

Az elegáns külső azonban valami sokkal fontosabbat takar, amely feltárja Sira alkalmazkodó-, tanuló-, túlélési képességét. Mert Sirának feladata van. Feladata, amely segíthet Spanyolországnak.
Hideg, higgadt fejét, eszét, csak a szerelem csavarhatja el, de én, az olvasó, drukkoltam neki, hogy sikerüljön az élete. A normális élet, amelyet ő így fogalmazott meg saját magának:

"A normális élet nem a magam mögött napokban volt, hanem csakis abban, amit a szerencse minden reggel elénk tár. Marokkóban, Spanyolországban vagy Portugáliában  egy varróműhely vezetésében (......), ott ahova én szeretném, ha életem haladna, ahova én verem le cölöpeit: ott lesz számomra a normális élet."

Nem szeretném elárulni a történet főbb momentumait, nem is lehet, de az tény, hogy, aki szereti a finom izgalmat, a történelmet és szeret érdekes fiatal hölgyről olvasni, az ne hagyja ki! María Duenas írónő a mesélési képességével elröppentett ezekre a helyekre, ezekbe a szalonokba, s előadásmódjával fogva tartott. Fogva tartott, s nem engedett!


S hát igen... i love M.L.

Tetuan


Bár 8 hónap még előttem áll 2013-ból, de érzem, hogy ez a könyv benne lesz az éves Top 5-ben! (Legfeljebb sok holtverseny lesz. :D)

Gabo Kiadó
2013

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...