2013. március 21.

Daniel Glattauer: Örökké tiéd

Örökké tiéd...

Ki megijed egy ilyen kijelentéstől, ki örül neki. Sokan vagyunk, aki szeretik a kényeztetést, ha hódolnak nekünk, de el is tudunk telni vele. Meg is unhatjuk, nem is akarjuk sokszor. Fojtogató tud lenni, és egyből átértékeljük, hogy nem is szeretnénk már ezt a kapcsolatot.

Ismerős? Esetleg volt már benne részed?

A 37 éves Judith, családos barátokkal körülvéve, szerelemtől mentesen, szingliként éli napjait, dolgozik az örökölt csillár/lámpaboltjában. Imádja a fényeket, szemet kápráztatóan szereti a lámpáit, a munkáját, és elégedett önmagával is. A családjával nem annyira, de azért kitartóan fenntartja ezen kapcsolatait is.
Történetünk húsvét tájékán kezdődik, amikor az élelmiszerüzletben a sarkára lép egy férfi, és sűrű elnézések közepette szemrevételezi Judith-ot. ....és elkezdődik az ismerkedésük.
Hannes, a nevezett úriember (vagy nem az?) udvarolni kezd a nőnek, akinek kezdeti lelkesedése után elérkezik a hideg zuhany is. Erős, érett nőként kezébe veszi az életét, vagy legalábbis megpróbálja.

"Rossz volt ez? Narcisztikus volt? Arra kellett neki Bergtaler, hogy megint szépnek és kívánatosnak érezze magát? Arra volt szüksége, hogy ismét a helyén kezelje saját érdekeit? (...) Most tényleg jól van?Jó lesz, ha ez így megy tovább?"

Spoilermentesen írva, elég annyi, hogy a gondolkozzunk el, milyen, amikor a barátaink már nem is a mi barátaink; milyen amikor nem mersz a lakásból kilépni; amikor a férfi már a bőröd alá chip-elte be magát - nem a te javaslatodra.

Olyan érzésem volt, mint amikor A.Nothomb könyveit olvastam.
Olyan érzésem volt, mint amikor az Egy ágyban az ellenséggel-t néztem, és a férj visszatért, amikor (emlékeztek? láttátok?) a konyhaszekrényben ismét rend lett, amikor a törülközők egyformán ott álltak a tartón.- akkor én síkideg lettem a bennem uralkodó feszültségtől.
Olyan, mint amikor nagyon régen az "Engedj a tűzzel játszani" című filmet néztem.
Olyan, mint amikor valami fojtogat, amikor a könyvet el akarom hajítani.

Judith és Hannes bécsi története csendesen folydogál, és hála, hogy van Beatrix, aki 16 éves csitriként ott dolgozik a csillárboltban!

Kitaláltam különböző végeket a regénynek, kitaláltam, hogy melyiknek fogok örülni és melyiknek nem, kitaláltam, hogy rosszul leszek az egyiknél, hogy kiborulok majd esetleg. Aztán másként kezdett alakulni, én tovább szenvedtem, mert közeledett a vége, és aztán izgultam, pszichésen rángatózott a szemem, nem akartam befejezni, mert nem szerettem volna megtudni, hogy sarokba hajítom-e majd a könyvet....
Nem hajítottam, ami jó, mert nem szenvedek annyira, és nem jár rajta az agyam-annyira, ellenben éppen ezért nem 5*-os csak 4/5.

A könyv stílusa egyszerű, semmi flanc, semmi elgondolkoztató felesleg, éppen ez adta számomra az erényét, nem gondolkodtam el, hogy mi van, hanem csak egyszerűen: ez van, nesze: nincs madárcsicsergés, nincs 100% love, ott áll feketén-fehéren az igazság, a történet, a citromba-harapás!

D. Glattauer Gyógyír északi szélre könyve is kiakasztott, azt hiszem az író és a saját kapcsolatom már csak ilyen marad: kiakasztó, gondolkodtató, dühítő, semmiképpen nem felejtős és sekélyes.

Park Kiadó
2013

2013. március 15.

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el

Olyan ez a könyv, amiről nem is tudok igazán véleményt mondani.
Úgy jártam vele, mint Jenna Fox-szal, azaz sok ismerős dicsérte, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy elolvassam: ennyi kritika nem tévedhet.

Aztán rájöttem, hogy ismét beleestem abba a hibába, hogy a fülszöveg első sorát olvastam csak el, így nem is tudtam, hogy egy olyan dologba keveredek, olyan témáról fogok olvasni, ami engem nem is érdekel igazán.
Erre csak a könyv harmadánál jöttem rá, bár már az első oldalon elgondolkoztam az adományozás, a donor és gondviselő szavak és a könyv kapcsolatán. Akkor már éreztem azt a titkot, ami csak az én számomra volt az. Lassan olvastam, mert nem is annyira érdekelt végül. Abban is hibát találtam, hogy nem gondolkodtam el az első kiadás borítóján, mivel nekem a filmes van meg.

Hogy miről is van szó? Nehéz spoilermentesen írni róla, mert még a fülszöveg is elárul sok mindent. A lényeg  hogy egy magániskolában játszódik a történet, ott él és nő fel Kathy, Ruth és Tommy (és még sokan), akik nem véletlenül élnek ott, nem véletlenül nem találkoztam a szüleikkel, és nem véletlenül kerül szóba az adományozás.
Tökéletesek, szépek, kreatívak (vagy nem), sportosak, ügyesek (vagy nem), okosak, és fantasztikus genetikával rendelkeznek.

Nőnek, tanulnak, egyenruhába járnak, érzelmeik vannak, szerelmesek lesznek, ebből kifolyólag csalódnak is talán, és a legborzasztóbb sokkal jobban ismerik az életük végét, mint te vagy én, mint bármelyikünk. Éppen ezért nehéz elképzelni, hogy az éveik számának a növekedésével is elfogadják a helyzetüket és nem is akarnak kitörni. Bár biztos lehetetlen lett volna. Hogy összetalálkoznék azzal, aki ....................? jaj, biztos összeesnék ijedtemben!

Valami olyasmit írtam Jenna Fox esetében, hogy nagyon távol áll tőlem ez a fajta "fejlődés" kísérletezés, "legeslegújabb" világ. Nem szeretném elhinni, hogy errefelé tartunk, komolyan küzdöttem a valóságérzéssel és meseként próbáltam felfogni, de annyira emberi, és valóságos (azaz annyira távol áll Harry Pottertől és a varázslatos mesedologtól), hogy akaratlanul olvastam, gondolkodtam, vagy nem gondolkodtam.

A történet nekem néhol kuszának tűnt, mert nehéz volt összeraknom a szálakat, de a végére képbe kerültem, és amire rájöttem a harmadánál, az be is igazolódott. Érdekes, minimalista megfogalmazás-nekem, és elhessegetem ezeket, az orvostudomány fejlődésével kapcsolatos gondolataimat. Kathy mellett álltam, Ruthot valamiért első pillanattól nem kedveltem, pedig ő igazán nem tehetett semmiről, azaz arról, hogy milyen lett az érzelmi élete, a jelleme.
Mire éppen sikerült az elhessegetés, mire éppen lassan megfogalmazódott bennem, hogy megnézem a filmet és majd aztán írok róla, jött egy cikk egy folyóiratban, ami miatt csóválni kezdtem a fejem:
"Ma divatos kifejezéssel nevezik azt, hogy az ember nem maga választja meg génjeit és ezzel a tulajdonságait, hanem azokat csak úgy véletlenszerűen . E felfogás szerint a tulajdonságaink és képességeink nem ajándékok a Teremtőtől, hanem a véletlen szeszélyének köszönhetőek.... És nagyon sokan bármit megtennének, ha kicsit irányítanák Fortuna kezét. Csakhogy ...tiltja a törvény a világon mindenhol..., ami rövidesen megváltozhat. Nagy-Britanniában december 7-én zárult le a társadalmi vita, amelyet a brit Humán Termékenység és Embriológiai Hatóság kezdeményezett azzal kapcsolatban, hogy a Newcastle University kutatói egy olyan technológián dolgoznak, amelynek eredményeképpen egy újszülöttnek nem kettő, hanem három genetikai szülője lesz."
A cikk természetesen tovább boncolgatja ezt a témát, a döntés 2013 márciusában , azaz mostanában várható.

Igaz ez genetika, a könyv, kicsit más, de mivel távol áll tőlem, így azt tudom mondani, hogy köszönöm szépen nem kérem a mesterséges dolgokat, a mesterséges életet.

A könyv biztosan jó a maga nemében, mert elolvastam! De nem tudom úgy értékelni, hogy kibéküljek magammal, mert akár lehet 4/5, ha toleránsan befogadó vagyok, de adhatnék rá 2-t is, mert nem vagyok toleráns.

P.S: elkezdtem a filmet, de rájöttem, most az sem érdekel, később próbálkozom vele. :(

2013. március 14.

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. - Örökké

Mivel nem is tudom mivel kezdjem, így leszögezem: szerettem olvasni és ajánlom olvasni a többi kötet folytatásaként,  lezárásként.


Szent Johanna Gimi...

...lehet olyan, mint a te iskolád, vagy akár olyan, mint az enyém. Bárkié.
Járhat oda törtető gyerek, vagy csendes tanuló; kialakulhatnak szerelmek, és mély barátságok is.

Bármelyik korszakban tanultál, vagy tanulni fogsz, magadra ismerhetsz benne pici részekben vagy éppen nagyon. Ha nem magadra, akkor az osztálytársadra, barátodra.

Volt egy olyan érzésem az elmúlt napokban, hogy jobban vártam a könyv megjelenését, mint a 11 éves lányom. Kiszámoltam, hány hét, nap alatt kell a szakdolgozatomat megírni, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül vehessem át a könyvet.
Befejeztem a kötelességeket, ezután azt számoltam, néztem, hogy hány nap van a megjelenésig, milyen könyvet kezdjek el olvasni, hogy 11-ig elolvassam, befejezzem, vagy éppen képes legyek félretenni.

Visszatérve az SZJG 8-ra:

Vége.
Ennyi.
Nincs tovább.

Bővebben?
Amikor az első részt olvastam, meg aztán a másodikat, olyan érzésem volt, hogy nem egy nagy durranás, nem is annyira tetszett, túl didaktikusnak találtam, szájbarágósnak. De hajtott tovább a kíváncsiság, és végül a sorozat rabjává váltam.
Mondhat bárki bármilyen kritikát róla, tény, hogy a gyerekek, fiatalok, főleg a lányok nagyon szeretik a sorozatot. Én ismerek nem egy 20, sőt 30 év felettit, aki szintén olvasta, ki azért, hogy "képben legyen", ki pedig azért, mert tetszett neki.
Már megint elkanyarodtam magamtól: kedvenc részeim az 5. és 7. voltak, s most azt hiszem, ez is melléjük költözött. S én tudom is miért: mert túlontúl szentimentális vagyok, vagy túlságosan idős. Rájöttem, igen, most(!), hogy nem leszek már 18 éves, és nem leszek már 18 évesen szerelmes.

Ebben az utolsó részben található szerelem, szeretet, ami mindkét köteten végighúzódik, melegséggel töltött el. A barátságok, az összetartozás, a "mindenki kiáll mindenkiért"-elv, olyannyira szilárd és erős kötelék, hogy folyamatosan azt vettem észre, hogy hangosan nevetek, vagy könnyezve sírok a 12/b eseményein, történetein. Jó, tudom, nem vagyok egyszerű eset ebből a szempontból: képes vagyok sírni pillanatok alatt.
A 8. kötetben található bolondos-feladatok, vagy éppen komolyságot igénylő próbák tükrözték a szereplők jellemét is, fény derült sok régmúlt-elmúlt dologra, s végérvényesen  kiderült, hogy Reni és barátai felnőttek.

Vége a gimnáziumi éveknek, s talán a barátságoknak nem. Bár, átéltem, átéltük sokan, hogy a különböző továbbtanulások megváltoztathatják a találkozások intenzitásait, mégis remélem, hogy nekik működni fog.

Bármi is zavart a könyvekben, már elfelejtettem, mert az olvasás öröme elfeledtette velem ezeket.
Boldog voltam boldogságukért, és igen, bevallom: én végig szerettem Cortezt. Bár anyukám mindig arra nevelt, hogy ne kelljen nekem olyan fiú, akiért mindenki epekedik, én mégis ilyen típus voltam "kislánykoromban", és valahol mindig is éreztem, még az első kötetek elején, hogy ez a szívtipró nem olyan, mint amilyennek sokan látják.

Ahogy visszaolvasom ezt a kusza értékelést, arra gondolok, hogy nem lehet visszaadni a könyv lényegét, azaz annyi, amit az elején írtam: mindenki megtalálhatja benne önmagát vagy valami más fontosat.

Szerintem Leiner Laura jól megfogalmazott benne érzéseket, gondolatokat: jól eltalálta a a komolyságot, és benne a komolytalanságot, s "vége-érzést" is. Bár biztosan így volt ez az elsőkkel is, de akkor ezt nem éreztem. Olyan volt, mintha ő is benne lenne, meg is kérdezném tőle, hogy ő kivel azonosítaná magát, vagy melyik lány melyik jellemzőjét tudná önmagához hasonlítani. Bár ezt is lehet, hogy feltették már neki.. látszik, hogy ezt nem követem nyomon.

Vége, ennyi, nincs tovább. Elmentek. Jól vannak, szívesen bepillantanék további napjaik valamelyikébe, de ez így jó……… a fantáziám működhet tovább. Sajnálom, de meg is értem, mert ez így jó. Nem kell több, csendesen folydogálhat tovább.

Bár kevés ilyen könnyed történetet olvasok, kevés ilyenre vágyom, de bevallom, hüpp-hüpp-hüpp, hiányozni fog a történet. Jó volt boldog kamasszá válni néhány óra erejéig!
Köszönöm a kislányomnak, hogy 15 hónapja olvasni kezdte, és kíváncsi lettem, hogy miért olvas 10 évesen 14 évesekről…. :)

P.S.: .... nyáron újraolvasást tervezek.... pedig ilyenre még nem volt nagyon példa az én házam tájékán.

P.S.2: .. a 3 napos hétvége alatt, miközben a gyerekeim vendégségben voltak.. én bele-beleolvastam a kötetekbe, zenéket hallgattam, és rájöttem, hogy már most hiányzik a könyv, és hiányzik az ifjúságom. :)


Ciceró Kiadó
2013

2013. március 8.

Szabó Magda: Mózes egy, huszonkettő

Gálék és Bartosék egy körfolyosós házban 1966-ban.

 Két család, két-két "majdnem felnőtt" gyerekkel.

Emlékek, nem szabadulás, lelki nyomor-lelki teher, unalom, egymásra-nem odafigyelés, elvárások, szeretet- és szerelem nélküliségek a családi körben, szerelem és szerető kifelé, hálátlanság, a gyerekek-fiatalok terve, félelmetesség, bár nem is, mert hallottam már ilyenről, te mit tennél, és mit tettél volna, annyira más minden, mint most, de hallottál, tanultál erről a korszakról, így bele tudsz gondolni; párhuzamokat vonsz a te múltaddal, és találsz vagy nem találsz hasonlóságot, de mindegy is, hiszen ők Gálék, Bartosék és Huszárék.

Mindenképpen nyomasztó, egy kép, egy helyzet: Gál Gabriella kisasszony élete és helyzete, egy kép, ami előremutat Huszár Miklósné életére.

Nyomasztó: a gombóc a torokban, gyomorban, mint egy előre eltervelt gyilkosság.

Hjajjjj Gabikám, te sejted már, hogy csöbörből vödörbe kerültél, a többit inkább nem fejtem ki veled kapcsolatban......... hiszen nagyon fiatal vagy, és bármennyire is változott azóta a világ, a lényeg, hogy a kamaszok, akkor is kamaszok voltak.
Ma olvastam egy jó szöveget, a vége a lényeg:



Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk. Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk. Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk!

Karen Marie Moning: Keserű ébredés -Tündérkrónikák 1.

Miért is kezdtem el olvasni?- mert annyi ismerősöm olvasta el rekord gyorsasággal a Tündérkrónikák összes részét, én is akartam élvezni... az olvasást, és Barrons-t, mert róla annyi klasszat hallottam. :)

De a népmeséken nevelkedett lelkem, amely a horrorfilmek egy részét is csak 16-17 éves koromban fogadta be, én, akit Harry Potter varázslatai csak is felnőttként varázsoltak el, ebben az esetben hatalmas kudarcot vallottam!

A gonoszok megfeküdték a gyomromat, nos, azt sem tudom itt, hogy ki-ki, ilyen tündér, olyan tündér van több fajtájuk, meg sem bírom különböztetni őket, meg látók, vámpírok és a többi dolog..

Összezavarodtam olvasás közben, pedig nekem még a Twilight is tetszett, s most hányingerem támadt, így ááá, nem ér annyit: és letettem, becsuktam, s majd meg is szabadulok tőle.. úgyis csak az első részbe fektettem anyagiakat és energiát.

2013. március 3.

Márai Sándor: Füves könyv

Bevallom őszintén, hogy soha eddig nem volt a kezemben a Füves könyv. Máraitól csak "A gyertyák csonkig égnek" című könyvet olvastam, kb. 13 évvel ezelőtt, akkor megszerettem Márait, legalábbis akkor úgy gondoltam. Végül, úgy alakítottam magamat és az olvasásaimat, hogy soha nem vettem kezembe másik könyvét.


Amikor én az új, gyönyörű borítós kiadást a kezembe vettem, gyorsan utánanéztem az első kiadás dátumának: 1943, aztán gyorsan utánanéztem hányszor és hányféle borítóval jelent meg, érdekes kép a kiadásról: sokszor-sokszor! Valamelyiken belső alcímként a  "Gyógyító gondolatok" -at is feltüntették, s én rögtön el is gondolkodom gyorsan, hogy beteg vagyok-e lelki értelemben? Kell-e nekem gyógyulás? Vagy preventív jelleggel olvasgassam?



A januári-februári zaklatott munkás-dolgozatos időszakomban került a kezembe, és olvastam egymás után az író magvas gondolatait, egyik-másik felett elgondolkodtam elméláztam, hogy vajon igaza van-e?, tanulhatok-e tőle valamit?

Aztán arra is rájöttem, hogy a 202 darab szösszenetet naponta kellene olvasni. Egyet-egyet, mert érdemes elgondolkodni rajtuk.
Hogy mi az élet értéke? Hogy hogyan kellene élnünk? vagy hogy mi az igazi feladatunk az életben? Ezekkel indítja Márai a kötetet, de kitér az olvasás minőségének a fontosságára, de még a sárgarépára is.
Miről kell elszámolni, hogyan kell viselkednünk, és az érzelmeinkről, tulajdonságokról: a szomorúságtól az örömeinkig, a boldogságig; vagy éppen a lustaságról, fecsegésről.

Sok-sok olyan dolgot említ, részletez, amelyek felett elsiklunk nap, mint nap, amelyekről nem is gondoljuk, hogy befolyásolják életünket, hangulatainkat, napjainkat. Hogyan érdemes élni, hogy kellenek-e tervek, higgyünk-e a csodákban?

Nem lehet itt, ilyen módon kifejezni a kötet fontosságát, hiszen, mindenkinek mást jelentenek a benne lévő mondatok. Érdemes lapozgatni sorrendben, vagy szerencsén alapuló felütéssel, mert kaphatunk belőle olyan mondatokat, amelyekre szükségünk lehet éppen akkor. (nekem éppen úgy, mint a Bibliából vagy éppen hasonló kötetekből.)

Ahogy olvasom a neten egy másik kiadás fülszövegének sorait:

"Olyasféle ez a könyv, mint a régi füves könyvek, amelyek egyszerű példákkal akartak felelni a kérdésekre, mit is kell tenni, ha valakinek a szíve fáj, vagy elhagyta az Isten. Nem eszmékről és hősökről beszél. hanem arról. aminek köze van az emberhez."

A Füves könyv arról (is) mesélt nekem, hogy milyen gyönyörű érzés, hogy embernek születtem.

Ajánlom elmélkedésre, olvasgatásra, elmélyedésre, a gyönyörű illusztráció nézegetésére.

Bevallom, én a gyorsabb olvasás után átváltok a könyv 202 napos olvasására is.


Helikon Kiadó
2012

Kathryn Stockett: A Segítség

Ismét egy olyan könyvet olvastam, amihez a fülszöveget hívom segítségül (nem vagyok jól a gondolkozáshoz..-bocsánat):

A hatvanas évek elejére, Jacksonba, az amerikai Dél egy tipikus kisvárosába varázsol bennünket Kathryn Stockett regénye. Látszólag olyan világ ez, ahol soha nem fog megváltozni semmi a fehérek úgy érzik, a világ örök rendje a szegregáció, a feketék pedig véletlenül sem merik elmondani igazi érzéseiket (hiszen aki mégis elmondja, azt rögtön elbocsátják, s szerencséje van, ha nem ölik meg aztán). Közben persze már elkezdődött a fekete polgárjogi mozgalom, s amit Martin Luther King mond, s ami közben szép lassan történik az országban (a szegregáció fokozatos, nagyon lassú enyhülése), az mégiscsak eljut a kisvárosba. Skeeternek, egy fehér lánynak, aki épp visszajött az egyetemről, és író akar lenni, az az ötlete támad, hogy a cselédekről kellene könyvet írni, pontosabban egy interjúkötetet: a fekete nők először kapnának lehetőséget, hogy ők maguk mondják el, milyen a fehéreknek dolgozni, hogy bánnak velük, mik a fájdalmaik, örömeik… Skeetert eleinte csak naiv, gyerekes becsvágy fűti, hogy valami olyat írjon, ami megjelenhet, de a néger cselédeket megismerve, s részt vállalva sorsukból, sőt életét kockáztatva értük – hiszen Jacksonban veszélyes, sőt életveszélyes vállalkozás egy ilyen könyv kiadása a jó ügy mellett kiállni kész, bátor felnőtt válik belőle. 

Kedvelem ezeket a történeteket, bár mindig csalódok kicsit, mert nem kedvelem ezeket a faji megkülönböztetés dolgokat. Így, hiába tanultam ezekről a dolgokról -bár nem sokat-, hiába olvastam már ezekről, mégis mindig sajnálom a négereket, és szánom, hogy a világos oldalt képviselem. Érdekel, olvasom, szomorkodom, valaki pártára állok, valakit elítélek, valamin dühöngök, valamin könnyezek. Ebben a három napban is átéltem a drukkolásom és az együttérzésem minden fokát, és ismét bevallottam, hogy nem szerethetek mindenkit.

A történet tetszett, de valami nagyon hiányzott a végéig. Egy kis feszültségrobbanás, egy kis jól beolvasok Hillynek, egy kis zamat. Értem én, tudom, hogy ezek voltak, történhettek, örülök, hogy nem éltem akkor és ott, mert én is afféle Skeeter vagyok, aki nem bírja az igazságtalanságokat, végig őt támogattam, mégis ebben a mai valóságban, nehezen fogadtam el a csendes történéseket, hogy Skeeter olyan szófogadó. Miért? Nos, persze más világ volt az az időszak. De mégis, annyi mindent titkolt, vállalt, mert, hogy elvártam volna tőle, hogy kirukkol, hogy megmondja, kiáll magáért otthon.

Vártam az özönvizet, a hangos dobszólót, amikor már csak az egyetlen pár dobverő pereg egyre gyorsabban, hogy végül lecsapódjon, aminek le kell, … de nem csapódott. Végig ez az érzésem volt. A végénél duplán hiányzott.


Nekem a filmes borító van meg, (bevallom a másik szebb, de a könyvnek nagyon örültem így is, mert nem érdekel a borító-téma) s kíváncsian fogom mostanában megnézni a filmet is, mert nem így képzeltem el a "fehér bőrűeket". 
Attól sem tudtam elvonatkoztatni, hogy egyik kedvenc könyvem A méhek titkos életéből készült filmet is láttam, így az abban lévő színvilág és szereplők is a szemem előtt parádéztak. :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...