2013. november 7.

Cecelia Ahern: Ahol a szivárvány véget ér

"Az életünk időből áll. (...) Mégis, az idő végül elfogy, és az ember a szíve legmélyén azon gondolkodik, hogy vajon  a lehető legjobban használta-e ki azokat a másodperceket, perceket, órákat, napokat, heteket hónapokat, éveket, évtizedeket?

(...) - az ember úgy érzi, legszívesebben azt üvöltené, "ÁLLJ"! Hogy körbenézhessen, egy-két dolgot rendjén kicsit átrendezzen, aztán minden folytatódhat tovább."
A könyv két barát története, akik nem látják a fától az erdőt, és amikor végre meglátják, akkor kicsit szerencsétlenkednek egymással. Vagy nevezzük édes bizonytalanságnak.

Rosie és Alex 5  éves koruktól -az életkoruknak megfelelő- mély barátságot ápolnak, ami nem szakad meg még Alex fizikai eltávolodásával, Bostonba költözésével sem. A távolság hatására a közöttük lévő barátság nagyon más fordulatot vesz. "Közös" életükbe belép egy alternatív sík, (amely meg sem történt volna esetleg, ha nincs a költözés,) amelynek csak nagy nehézségek árán sikerül visszatérnie a erről a vágányról a saját sínpárjába. 

Ha arra gondolok viszont, hogy utunk nem véletlenekből áll, hanem előre elrendeltetett irányba haladunk, akkor mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt, azaz itt van Katie, Toby, Josh, Ruby és a többi kedves vagy kevésbé kedves szereplő, akik mind-mind hozzáadtak a szivárvány színesedéséhez, ívéhez, a csendjéhez, amelyek végül Katie boldogságához vezettek. Ahhoz a boldogsághoz, amely végigkísérte a lemondásokkal, ill. az ő általa gondolt, leírt boldogtalanságokkal teli életét.

Nem tagadom, hogy pont egy nap alatt olvastam el a könyvet, ami nem azt jelenti, hogy gyorsan olvasok, hanem azt, hogy érdekelt, jó stílusa megragadott. Kedveltem Rosiet, de voltak olyan tulajdonságai, amelyeket kifejezetten nem bírtam. Mégis azt kellett bevallanom, hogy én bírtam a stílusát, egy csipetnyi (na jó, többet) kölcsönvennék néha. A lemondásai, a szenvedései nem kellenének, azok nekem is vannak, félő, hogy olyanokkal mindegyikünk rendelkezik.

Nekem biztosan más gondolataim fogantak, mint a fiatalabbaknak. Nem törődtem azzal, hogy mi lesz a vége,  azt sokakkal egyetemben én is tudtam, inkább a hogyan?-ra, és a mikor?-ra voltam kíváncsi.

Inkább a barátság témája fogott meg, az örök-, a legjobb barátság, ami nekem nincs gyermekkoromtól folyamatosan. Valószínűleg elrontottuk ezt a dolgot a régi barátaimmal. Most megbecsülöm a legfontosabbat.
"Szia te szegény szerencsétlen. Ne félj, amíg engem látsz. Sajnálom, hogy mostanában szarul mennek a dolgaid. Azt hiszem az élet szereti azt csinálni: elmerülsz egy hullámvölgyben, és amikor már úgy érzed, hogy nem bírod tovább, újra kisimul miden. Ám addig is, drága barátom, megpróbállak elszórakoztatni azzal, hogy ....."
Elgondolkodtam azon a dolgon, hogy messziről minden szebbnek tűnik. Ha nem vagyunk benne a másik mindennapjában, ha csak értesülünk róla, az mindig más lesz, más a hangnem, más az időzítés, így sok dolgot megértettem Rosie cselekedeteiben. Nem okoskodtam kívülállóként, hiszen mindig ez a könnyebb szerep. A való életben is, nemhogy egy szórakoztató könyvben, amit kikapcsolódásként veszünk a kezünkbe. 
Az álmodozás, a vágyak, a remény .... Rosie vágya, reménye, hogy sikerülhet-e neki gyermekkori álma, ami elé mindig akadályok gördültek?
"Mindannyiunknak szüksége van reményre, hogy többet is elérhetünk annál, amink van."
Felmerült az is bennem, hogy mindig lesznek olyan emberek, akik engednek, akik nem ragaszkodnak szakadatlanul a vágyaikhoz, tudnak lemondani, hiszen úgyis tudják, hogy sikerülhet a későbbiekben is. Szerintem minden egészséges lelkű személynek -olykor- le kell mondania dolgokról, ha nem is élete minden területén, de bizonyos helyzetekben. Rosie így döntött, Alex így döntött. Én nem tudom, hogyan  tettem volna, de bizonyos fokig megértettem őket. Azért bizonyos fokig, mert ahogy imádtam az elején az olvasást, úgy lassultam le a végére, hiszen sejtettem a végkifejletet, de a kíváncsiság hajtott, érdekelt, hogy mit lehet még belesűríteni, megírni.

Érdekelt, de egy ponton megálltam volna. Amit megértettem fiatal korukban, azt nem bírtam idősebb korukban. 

A lassúság perceiben, amikor már igazán vártam a végkifejletet, kárpótoltak a testvérkapcsolat levelei, kárpótolt a szülői támogatás, a szülők személyisége, kárpótolt a vidámság, a helyzetek valószerűtlenségei.
"Van valami rémisztő abban, ha az ember kétségbeesettnek látja a saját szüleit. Gondolom azért, mert általában nekik kell erősnek lenniük, de nem csak erről van szó. Amikor gyerekek vagyunk, a szüleinket használjuk mérceként, hogy eldöntsük mennyire rossz a helyzet. Ha nagyot esünk és megütjük magunkat, de még nm tudjuk eldönteni, hogy fáj-e vagy sem, egyből a szüleinkre nézünk. Ha rémülten rohanni kezdenek felénk, sírni kezdünk. Ha csak nevetnek, és megcsapkodják a gonosz földet, akkor feltápászkodunk, és tovább játszunk.

Amikor rájössz..............., és belül csak ürességet érzel, az ő arckifejezésüket figyeled. Ha Anyu és Apu is átölel és azt mondják, minden rendben lesz, és, hogy támogatni fognak, akkor már tudod, hogy ez talán mégsem a világ vége."

Athenaeum Kiadó
2013


(De az feltűnt, hogy mostanában minden könyvben szül valaki...- Gondolom eddig is volt ilyen semmi meglepő nincsen benne, de most mégis mindig központi témává válik bizonyos tekintetben.)



1 megjegyzés:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...