2013. november 14.

Audrey Niffenegger: Hollókisasszony

Mielőtt bármit is írok, szeretném leszögezni, hogy olvassátok, olvassák!
Nagyon nehéz írnom róla, mert személyes húrokat érintett. Muzsikált (károgott) a lelkemen.

Audrey Niffenegger egy kérésre írta ezt a tündérmesét, s az olvasás után magam előtt láttam a táncos darabot. Szerintem fantasztikusan valósították meg. Ahogy az írónő írja a könyv végén, a tündérmeséknek megvan a logikája és a zárt rendszere, ez a történet is egy fejlődéstörténetet, egy átalakulást mesél el, amelyben van különleges szerelem, metamorfózis, sötétség, varázslatok, sőt herceg is.
El tudom képzelni, hogy nem mindenkinek fog tetszeni a könyv, de én akkor is azt javaslom, hogy egy olvasást megér mindenkinek, s ha belemélyed, belesüpped a könyvbe mint egy jó fotelba akkor annyira jól eshet neki is, mint amennyire nekem jól esett!

A holló vagy közönséges holló a varjúfélék családjába tartozik. Földünk területén a legelterjedtebb az összes varjúféle között. Valószínűleg a legnehezebb verébalakú madár és egyben a legnagyobb termetű énekesmadár is. A felnőtt madár hossza 56 és 70 centiméter körüli, testtömege 0,7 – 1,63 kilogrammig terjed. Élettartamuk kb. 10-től 15 évig terjed a szabadban, habár már érkeztek jelentések 40 év feletti példányokról is. (A szóbeszéd szerint a hollók akár 100 évig is élhetnek, bár ezt eddig bizonyítani nem sikerült.) A fiatal madarak csapatokba verődhetnek, de a párválasztás után – mely egy életre szól – a párok közösen védik a területüket.

A közönséges holló több ezer éve él együtt az emberrel; az egyik legintelligensebb madár a Földön, legalábbis erre enged következtetni igen figyelemre méltó problémamegoldó képessége és agyának madarak közt egyedülálló mérete. (Wikipédia)

A párok közösen élnek, és a hollók több ezer éve élnek együtt az emberrel. 
A hollókisasszony egy postás ember és egy holló gyermeke. Az unalmas életet élő postásé, akit egyszer egy olyan helyre szólítja munkája, ahol még (a madár sem járt-azaz igen) sosem járt, s nem is ismeri a környéket. Egy áprilisi napon, a szeleburdi, ravaszkás áprilisban, amikor az eső is esik, postásunk elindul a Legkeletibb Alsófelső felé, hogy elvigyen egy levelet a Csongósziklához. 

"A postás szeretettel gondozta a hollót.... Sokat beszélt hozz. Nagyon örült, hogy van kihez szólnia. A holló válaszolt neki, de a postás nem értette a hollónyelv éles károgását és puha gurgulázásait. A holló néha utánozta, amit mondott, de a postás ennek nem tulajdonított nagy jelentőséget."

Igen, igen- akár furcsának is találhatjuk e történetet, még én is annak találhattam volna, ha az érdeklődésem nem vitt volna másfelé, majd nem tartotta volna fenn ezt a kíváncsiságot Szabó T. Anna tökéletesnek mondható fordítása, majd nem tévelyegtek volna el a gondolataim, az asszociációm más irányba, nem néztem volna magamba, és nem találtam volna párhuzamokat magammal, ha nem találtam volna a szebb jövőt, a jobb valóságot.

Egy rövidke könyv, betűk és illusztrációk keveréke, mesekönyvnek álcázott valóság (is lehet). Ha mereven nézem, akkor én még a tegnapi nagy hírrel is összekapcsoltam, amikor az (agy)halott anyát életben tartották a gyermeke megszületéséig, de ez igazán nem tartozik.

A hollókisasszony, aki egy váratlan találkozásból lett szerelem szülötte, aki se nem ember, se nem madár, aki másra vágyik egész életében, aki más akar lenni, s akinek sikerül- akár ez is lehetne összefoglalva.

"Hollólány mosolygott. Reménnyel telve ment ki a teremből."

Olvasás közben olyan nagy szavak keringtek a fejemben, mint
kilátástalanság
vágyódás
szomorúság
szerelem
álmodozás
természetfeletti szépség
kietlenség
feltételnélküliség
egyszerűség
boldogság

Furcsa volt, de mégis szép. Egy igazi mese. Mese, amelynek megvan a sajátos íve, története, tulajdonsága. Olyan volt, mint egy fekete-fehéren pergő filmsor, a hollók táncának kecsessége, az arcjátékuk, a táncuk. Elképzeltem a hollókisasszony elkeseredését. Elképzeltem a biológiaórás-fiú dühét. Elképzeltem a postás és a hollófióka kapcsolatát, majd összekötődését.
Olyan volt mint egy fekete-fehér némafilm. Némafilm, amiben van károgás.

Van benne egy macska, mely vissza-visszatér. Érdekes, hogy annyira nem is odavaló, de mégis. Akitől félnek, akitől rettegni kell, aki hollókat eszik, aki bánt. Pedig akár ő is lehetne a fekete-fehérségben a piros átsétáló valami. Aki végül magára vonja a figyelmet.

A hollókisasszony olyan könyv, amiről nehéz írni-nekem. A történet lényegét kiemeltem, a többit az olvasónak kell megtalálni benne, mert a fekete hollók szépek. Legalábbis nekem tetszenek!

(Azért megemlítem, hogy voltak pillanatok, amikor Máté Angi: Emlékfoltozók c. könyvének a stílusát éreztem benne. Pedig más. De annak ismerem a hátterét, lehet, hogy azért. Vagy csak azért, mert ez hasonlót nyújtott. De az is lehet, hogy ez egyáltalán nincs is így, csak a Csongósziklánál lévő szélvihar zavart meg engem.)

Athenaeum Kiadó
2013


7 megjegyzés:

  1. Lehet érezni ezen a rövid kis történeten a Niffeneggeres stílust?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Titti, én csak az időutazót olvastam, ahhoz -nekem- csak részben, kicsit a misztikuma miatt hasonlít. Egyébként inkább nem éreztem. A highgate temetőhöz talán jobban, amennyire arról hallottam.

      Törlés
    2. hű, ez a highgate-es hasonlítás megijeszt:)

      Törlés
    3. HAri,én tényleg nem tudom, ez csak egy találgatás. :-)

      Törlés
  2. Örülnék, ha másnak is tetszene! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. bár azt mondtam az utolsó olvasás után, hogy nem vagyunk egymásnak valók N-el , de a józan eszem ellenére tudom, el fogom olvasni;)

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...