2013. augusztus 6.

Daniel Keyes: Virágot Algernonnak


Nem igazán könyvértékelés, vagy a könyv tartalmának leírása.

Gondolatok, vélemény, hozzáállás. Így cselekményleírást tartalmaz helyenként.

Én nem láttam a filmet, és nem hallottam a könyvről.  Tudom, hogy sok "alapmű" későn ér el hozzám, de hiszem, hogy mindennek elérkezik az ideje, és mindennek akkor és úgy kell történnie, ahogy és amikor az kialakul.

Valahogy ez a könyv is ilyen. Az elolvasás után két nappal ezekkel a sorokkal értékeltem:

Miközben olvastam az utolsó oldalakat, hatalmas könnycseppjeim futottak, gurultak le a mélybe. 
Nem, ez nem értékelés, ez csak egy érzés, egy nagyon intenzív érzés, ami az egész történet olvasása közben bennem volt. Bennem, aki másképpen gondolkodik; bennem, aki megérti, hogy változni akar, bennem, aki tudja, hogy ez nem sikerülhet maradéktalanul. 
Ott volt bennem a sajnálat, a cirógatás, a támogatás, és vártam, hogy mikor fognak elindulni azok az emlegetett könnyek.


Nem tudom részrehajlás nélkül értékelni ezt a művet. Egyrészt, mert az ötletet elvetném, lehúznám. Könnyű nekem azt mondanom, hogy én az "eleve elrendeltetett"-ben hiszek, hogy úgy születünk, azt kapjuk, úgy alakul az életünk, ahogy Isten azt adja. Könnyű nekem azt mondani, hogy ne játsszon senki a tudomány oltárán a gyengébbekkel, a gyógyíthatatlanokkal, ne akarjunk olyanokkal életeket menteni, ami már természetfelettinek számít. Mert valahogy az is, amit Charlie-val is tettek. Könnyű nekem, mert nem voltam még olyan helyzetben, ahol az én gyerekemet kellett volna meggyógyítani, vagy az én szerettem került volna ilyen helyzetbe. Természetesen nekem is volt nagyszülőm, keresztapám (fiatalon) halálos betegségben, és nem is élték túl, de valahogy testközelből nem éltem át, így mindig az elveimet és a felfogásomat hangoztatom ilyen esetekben. Könnyű lehet nekem. Gondolhatja az, aki a másik oldalon van. Pedig nem érzem könnyűnek ennek a könyvnek az értékelését sem. Mert elítélhetem én Nemur és dr.Strauss kísérleteit, és biztosan fantasztikus lehet, ha ilyen csodát felfedeznének... de én nem vagyok ebben biztos.

Nem tudom lehúzni azt a könyvet, amivel eggyé válok, amit megsiratok, ahol a gyermeket óvom, ahol az édesanyát elítélem, ahol haragszom rá, ahol veszekszem vele. Hogy mekkora szemét volt ez a nő!
Nem csodálkozom, hogy Charlie okosságra vágyott. De ahogy a könyvben is elhangzik, okosságot kapott, de az érzelmekkel, a feldolgozással, az átéléssel gondjai vannak. Hogy milyené vált az okosság, a műveltség oltárán, hogy az IQ-ja 65-ről 185-re nőtt!

Charlie és Algernon. Kettőjük felemelkedése.

Miközben olvastam a nyaralás alatt a könyvet, teljesen más kapcsán beszélgetésbe kezdtünk, a feltételes módokról. A "Mi lett volna, ha....?" kezdetű játékban, elképzelésekben nem hiszek, ahogy írtam már, és nem is tudtam elképzelni a beszélgetőpartner értekezését. Azt éreztem végig, hogy másra vágyik.

Ha rá akarok jönni, ki is vagyok valójában, mit jelent egész életem – meg kell ismernem mind a jövőm lehetőségeit, mind a múltamat; tudnom kell, hogy honnan jöttem és hová megyek. Ámbár tudjuk, hogy az útvesztő végén a halál vár ránk, én nem mindig tudtam ezt; nemrégen a bennem élő kamasz még azt hitte, hogy csak mások halnak meg – de most már látom, hogy az út, amelyet ezen az útvesztőn belül kiválasztok: ez tesz azzá, ami vagyok. Nemcsak dolog vagyok; létezési mód is – egy a sok-sok mód közül –, és az a tény, hogy ismerem az utat, amelyet eddig megtettem, és azokat is, amelyek számomra még megmaradtak, segít majd megértenem, hogy mi lesz belőlem.

Én úgy gondolom, hogy az előttem álló utakat még nem ismerem. Sejthetem. Remélhetem, amit szeretnék, de nem ismerem. És ez így jó.


Szerettem volna Charlie-nak egy feloldozást a végére, szerettem volna, ha a feltörő rossz emlékek valahogy semlegesítődnek. Sírtam, sírtam.

5*

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...