2013. július 15.

Tóth Krisztina: Akvárium


Úgy éreztem magam mostanában, mint Klárimama mocskos-büdös-okádék akváriumában.
Amiben fogy az oxigén, és lassan csöpög ki belőle a víz.
Aztán szerencsére megmenekültem. Hazaértünk.


Kíváncsi lettem Tóth Krisztina kisregényére, hiszen a novellái tetszenek, élveztem az olvasásukat, bár különböző hatásokat váltottak ki belőlem. Így egyértelművé vált, hogy elolvasom az Akváriumot, ezt az egységes és egyetlen történetet, hogy párhuzamot vonhassak vagy pedig ellentéteket kreálhassak az előző kötetekhez képest.

Akvárium. Akár egy szimbolikus valami. Vagy éppen EGY szimbolikus valami. Ahogy nézzük. Lehet tiszta és gyönyörű, de éppen lehet az ellenkezője is.

Olvastam. Olvastam. Olvastam.
Aztán friss levegőre vágytam és olvastam tovább.
Belemerültem a szereplőkbe: Vera, Lali (a szemét, ó, mennyire utáltam őt!), Jóska bácsi, A Néni (Edit), Edu, Klárimama, Vica, stb. aprónép...
Belemerültem, majd menekültem, és azon gondolkoztam, hogy vajon még hány írónk fog ihletet meríteni a XX. század második felének magyar történelméből-annak is a korai szakaszából, azokból, amelyeket mi is megélhettünk akár, vagy amelyekről a szüleink mesélnek még ma is, amelyben másképpen, de sokan jól érezték magukat. Nekem tetszett, de kíváncsi lennék, hogy akiknek nem mondana semmit ezek a dolgok, nekik tetszene-e, ők megértenék-e, ők olvasnák-e annyira elfogultan mint én, ők bólogatnának-e nagyokat, mint én?

A szereplők élete halad a medrükben, kinek itt, kinek külföldön, kinek jól, kinek rosszabbul.

Elmerengtem az emlékeken, pedig én csak a korszak végét csíptem el:
Azt hiszem a Blaha metróállomáson volt sokáig egy gusztustalan poros lámpabura kirakat, vagy a Deák téri átszállásnál? - nem tudom, de Veráék manufakturális iparágát lámpabura ügyben el tudtam képzelni.
Ismertem a lángos-bizniszben utazókat én is- igaz ők a Balaton mellett sütögettek- és gazdagodtak meg.
Nem volt telefonunk, és mi is a fülkébe jártunk. Barátnőméknek volt-kuriózumszámba ment a fehér készülékük.
Disszidálás, amerikai próbálkozás.

..és még sorolhatnám, de minek tenném? Lassú méreg, elgondolkodtató jellemrajzok. Ahogy a fülszövegen olvasható:

Ebben a regényben mindenki árva. A negyvenes évek végén örökbefogadott kislány, a nevelőszülei, a saját gyereke, a férje, az összes rokona és ismerőse: kivétel nélkül mindenki a szeretethiányt tekinti az elfogadott, az egyetlen megélhető állapotnak. Ezek az emberek egy lepusztult, málló vakolatú, főzelékszagú gangon tengetik küzdelmes életüket, karnyújtásnyira a nyomortól, fényévekre a normálisnak gondolt léttől. Mégis, az elfojtott érzelmek és indulatok olykor-olykor feltörnek, és ezek a kitörési pontok sorsfordító pillanatokat eredményeznek. Ez a nyomasztó és szűk, de egyben átlátszó világ maga az akvárium. 


Olyan volt, mint a bokor alatt megbújó rothadó-oszló kutya teste, mint a köröm alá beszúrt tű, mint egy lassú halál. Azt mondta nekem valaki viccesen, hogy a végére "öngyi" leszek......... hát na! Kerengtem a körfolyosón, beugrottam az ablakon, kerestem a wc-t, hallgattam a veszekedéseket, befogtam a számat, merengtem, segítettem, kiakadtam, drukkoltam, felszabadítottam.

"..nem kell a Verának mindent érteni, elég, ha teszi, amit mondanak neki."


Nem nyári könyv. Nem boldog könyv. Boldoggá Edu rövid boldogsága tett. Egyébként szánalom, sajnálat, boldogtalanság, depresszió.... és köszönet a részemről, hogy falhoz passzírozott, hogy elgondolkodtatott, sőt még most is gondolkodom, de azt tudom, hogy jó nekem. Ebben a még javítandó helyzetben is jó.

Úgy gondolom, hogy ezek a könyvek, történetek olyanok, amelyet kiegészítő történelemként lehetne olvasni. Amelyeket az irodalomórán lehetne feldolgozni az adott történelmi korszak mellett. Lassan haladni kellene, és az ilyen sokat adó művek mellett letenni a voksunkat, és valamit kihúzni a többi kötelezőből.

Magvető Kiadó
2013

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...