2013. április 3.

Gerbrand Bakker: Az iker

Ismét egy könyv, amit a húsvéti szünetben olvastam el. Ismét egy könyv, amit egy nap alatt olvastam el. Ismét egy könyv, ami elgondolkodtatott, és ismét egy könyv, ami elszomorított. Csak az volt a bökkenő, hogy ez nem csak elszomorított és elgondolkodtatott, hanem ebben a szomorúságban maradtam utána.

Ma hajnalban fejeztem be, és mélységesen egyedül éreztem magam. Egyedül, mint Helmer van Wonderen, a Szamaras Ember.

Helmer. Ki is ez a férfi? Ha általános iskolásan kellene fogalmaznom, akkor elmondanám, hogy 55 éves, fekete (sötét) hajú, még nem őszül.


"Néha nem értem, hogy vénülhettem meg ennyire. Amikor a tükörbe nézek, viharvert arcom mögött mindig egy tizennyolc-tizenkilenc éves fiút látok."


 Mélyebben vizsgálva azt is elmondanám, hogy állattenyésztéssel foglalkozik, körülötte szamarak, tehenek, juhok minden korosztályban, tyúkok. Apukájával élnek, kettesben, egy nagyobb területen, ahol a szomszédokat csak távcsővel lehet látni, s Helmer társasága az állatokon kívül a két szomszéd gyerek-a mamájuk, a tejet elvivő személy, néha az állatkereskedő, s a későbbiekben Henk, a fiatalember.
Ha még jobban lehámozom, lecsupaszítom ezt a holland férfit, akkor egy magányos, unalmas életet élő, sőt inkább túlélő, olykor szánalmas öregembert látok, aki annyira egyedül van, hogy az már nekem is fájt.
A könyv néhány hónapját felvázoló időszak alatt, kirajzolódott Helmer egész élete. Egykori ikertestvére, Henk élete, annak egykori menyasszonyának és egész családjának élete, s főleg ennek a magánynak a létrejötte és ottléte. Az egész életében. A kommunikáció hiánya, a lomtalanítás minden foka, az emlékek kiűzése, a hidegség. Minden.

Mi a titok, ami miatt nem szívleli az apját?

Nem is tudom, hogy sajnáltam-e, szántam-e? Nem is tudom, hogy elítéltem-e, ahogyan az édesapjával bánt? Ahogyan ezt a történetet megfogalmazta Gerbrand Bakker, úgy sodródtam a magánnyal, a rosszkedvvel, néha felidegesítettem magam, néha csak szomorkodtam, elgondolkodtam, hogy miért is jutott idáig?
Ott volt ez a fiatal Henk, aki egy léhűtő, aki odakerült valami célból, majd elment egy másik okból kifolyólag, így ismét ott volt a magány.
Bárki jött és ment, semmi nem történt. A dolmányos varjú rendületlenül ül a fán. Egyetlen számottevő megmozdulása véres lesz. Színt visz a környékbe.
Nem történik semmi. Állatok, fejés, terelés. Akár unalomnak is mondhatnánk.
Az állóvíz hullám nélkül maradt. Eseménytelenség, állott pocsolya, amelybe a most született kisbárányok visznek életet és színt. Meg a falon egy Dánia térkép. Nos ez, egy testrészt is mindig átszínez.

S bármi is történik bárkivel, egy halál, egy rég látott ismerős, mégis vissza-visszaköszön a magány, az egyedüllét, amelyre ez a férfi kárhoztatva van.

55 éves, agglegény. Tehet róla? Úgy gondolom, hogy igen, ha nem is 100%-osan. De nem ítélkezhetek, hiszen az kívülről mindig könnyebb.

A fülszöveg írása szerint (Coetzee szerint) ez a könyv a visszafojtott gyengédség és a lakonikus humor regénye. Nekem nem ezt jelentette, de elhiszem, hogy ez is lehet. De rám olyan erővel hatott, hogy nem tudtam humorosnak venni.
A fülszöveg azt a kérdést is felveti, hogy nyithat-e új fejezetet az ember 55 éves korában? - Ha arra van szükség, remélem igen. Helmer is megérdemelné, remélem él a lehetőséggel.

"Tudom, hogy fel kellene állnom,hogy az ösvények és a mellékösvények a fenyők, nyírfák és juharfák árnyékában hamarosan már sötétek lesznek. De nyugodtan ülök. Egyedül vagyok.
Szomorú bejegyzés, magányosnak tűnő. Elgondolkodtam.
Aki szereti a deprimáló, elgondolkodtató vagy különleges szebb irodalmat, aki befogadó, annak mindenképpen ajánlom!

Magvető Kiadó
2013

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...