2013. április 24.

Andrea Hirata: A végletek szigete



Amikor egy önéletrajzi, vagy azon alapuló valós történetet olvasok, sokkal inkább elgondolkodom a saját életemen, a hasonlóságokon vagy éppen a különbségeken.
Egy indonéz író könyvét olvasva kevés hasonlóságot tudok felfedezni, annál több különbséget, másságot, elgondolkodnivalót, eredetiséget, örömöt vagy akár bánatot.

Sokszor kimondom, hogy én összességében vélve szerettem iskolába járni, legalábbis az általánosba igen, aztán tanulni nem annyira volt kedvem a kamaszkorom delejében, inkább a barátokon volt a hangsúly.
A végletek szigetének főszereplő lakói szerettek iskolába járni.
Az egész történet az iskola, az oktatás körül forog. Belitung, az ón szigete, Indonézia leggazdagabb szigete, de itt is megtalálhatók az ellentétek. A gazdag iskola, a szegény iskola; a gazdag emberek és a szegény emberek. Az előbbiek az ón kitermelése miatt éltek jó módban, az utóbbiaknak alig jutott valami kellemes, de azt tudjuk, hogy sokan képesek megtalálni a szépséget ezekben a nehéz helyzetekben is. A PN ("állami tulajdonú társaság") magas beosztású személyzete a Birtok nevű zárt, elit helyen élt, itt tanultak, itt voltak boldogok.
A végletek szigete másik oldalán játszódik a történet, ahol az iskola egy rozoga viskó, aminek nincs teteje, vagyis inkább nem nevezhető annak, amelynek elindításához 10 gyermek volt szükséges, ezt éppen teljesítették, ahova olyan gyermekek jártak, akiknek szülei azét taníttatták őket, hogy a kiemelkedés lehetőségét biztosítsák a számukra. Évről-évre visszatértek a felsőbb szervek, akik csak a legapróbb jelre és hibára vártak, hogy bezárhassák ezt a helyet, ahol két tanító, egy fiatal hölgy és egy idős férfi mesélt, tanított és hitt bennük.
10 fiú, akik mindannyian különlegesen valamiben, akiket összeköt a tudásvágy! Akik ugyanolyan gyerekek, akik elfogadják a rosszat, a kellemetlent a tanulás lehetősége miatt!
Megismerjük őket, a mesélő-író Ikalt, a kreatív, álmodozó, meghúzódó Mahart, a csinos Trapani, a sérült Harunt, vagy éppen Lintang-ot. Akit akár csodafiúnak tekinthetnénk. Aki naponta 80 km-t biciklizett, biciklit tolt, krokodil mellett osont, éjszaka olvasta az őt érdeklő könyveket, aki soha nem hiányzott a sok év alatt!

"Lintang világítótorony volt számunkra. Olyan, mint a tengeren eltévedt hajósok vezérlő csillaga. Erőt, örömet és csöndes derűt sugárzott..." 

Ő tényleg egy csillag. Egy érték.

Az iskolából nem hiányzott senki. Ott voltak a szakadó esőben, ott voltak mindig, akkor is, amikor folyamatosan be akarták zárni az "iskolájukat". Az ón miatt.
Szép könyv, a küzdéssel, az akarással, benne a kamaszkori szerelemmel, az álmokkal, s a csalódásokkal.
Szerintem nem lehet elképzelni azokat a nélkülözéseket, amelyekről itt olvashattam, amikor valakinek egyedül kell eltartania 14 embert, benne a gyerekeivel, a beteg testvéreivel, a nagyszülőkkel. Aki nem tud írni és olvasni, de elhatározza, hogy a gyerekét taníttatni fogja. Szép, megható. S, hogy mi lett velük? Miben voltak mások? Szerintem sok mindenben.
Egy szép történet, egy valóságos történet, amelynek utolsó fejezeteit végigkönnyeztem.

Film is van? :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...