2013. március 3.

Kathryn Stockett: A Segítség

Ismét egy olyan könyvet olvastam, amihez a fülszöveget hívom segítségül (nem vagyok jól a gondolkozáshoz..-bocsánat):

A hatvanas évek elejére, Jacksonba, az amerikai Dél egy tipikus kisvárosába varázsol bennünket Kathryn Stockett regénye. Látszólag olyan világ ez, ahol soha nem fog megváltozni semmi a fehérek úgy érzik, a világ örök rendje a szegregáció, a feketék pedig véletlenül sem merik elmondani igazi érzéseiket (hiszen aki mégis elmondja, azt rögtön elbocsátják, s szerencséje van, ha nem ölik meg aztán). Közben persze már elkezdődött a fekete polgárjogi mozgalom, s amit Martin Luther King mond, s ami közben szép lassan történik az országban (a szegregáció fokozatos, nagyon lassú enyhülése), az mégiscsak eljut a kisvárosba. Skeeternek, egy fehér lánynak, aki épp visszajött az egyetemről, és író akar lenni, az az ötlete támad, hogy a cselédekről kellene könyvet írni, pontosabban egy interjúkötetet: a fekete nők először kapnának lehetőséget, hogy ők maguk mondják el, milyen a fehéreknek dolgozni, hogy bánnak velük, mik a fájdalmaik, örömeik… Skeetert eleinte csak naiv, gyerekes becsvágy fűti, hogy valami olyat írjon, ami megjelenhet, de a néger cselédeket megismerve, s részt vállalva sorsukból, sőt életét kockáztatva értük – hiszen Jacksonban veszélyes, sőt életveszélyes vállalkozás egy ilyen könyv kiadása a jó ügy mellett kiállni kész, bátor felnőtt válik belőle. 

Kedvelem ezeket a történeteket, bár mindig csalódok kicsit, mert nem kedvelem ezeket a faji megkülönböztetés dolgokat. Így, hiába tanultam ezekről a dolgokról -bár nem sokat-, hiába olvastam már ezekről, mégis mindig sajnálom a négereket, és szánom, hogy a világos oldalt képviselem. Érdekel, olvasom, szomorkodom, valaki pártára állok, valakit elítélek, valamin dühöngök, valamin könnyezek. Ebben a három napban is átéltem a drukkolásom és az együttérzésem minden fokát, és ismét bevallottam, hogy nem szerethetek mindenkit.

A történet tetszett, de valami nagyon hiányzott a végéig. Egy kis feszültségrobbanás, egy kis jól beolvasok Hillynek, egy kis zamat. Értem én, tudom, hogy ezek voltak, történhettek, örülök, hogy nem éltem akkor és ott, mert én is afféle Skeeter vagyok, aki nem bírja az igazságtalanságokat, végig őt támogattam, mégis ebben a mai valóságban, nehezen fogadtam el a csendes történéseket, hogy Skeeter olyan szófogadó. Miért? Nos, persze más világ volt az az időszak. De mégis, annyi mindent titkolt, vállalt, mert, hogy elvártam volna tőle, hogy kirukkol, hogy megmondja, kiáll magáért otthon.

Vártam az özönvizet, a hangos dobszólót, amikor már csak az egyetlen pár dobverő pereg egyre gyorsabban, hogy végül lecsapódjon, aminek le kell, … de nem csapódott. Végig ez az érzésem volt. A végénél duplán hiányzott.


Nekem a filmes borító van meg, (bevallom a másik szebb, de a könyvnek nagyon örültem így is, mert nem érdekel a borító-téma) s kíváncsian fogom mostanában megnézni a filmet is, mert nem így képzeltem el a "fehér bőrűeket". 
Attól sem tudtam elvonatkoztatni, hogy egyik kedvenc könyvem A méhek titkos életéből készült filmet is láttam, így az abban lévő színvilág és szereplők is a szemem előtt parádéztak. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...