2013. január 23.

Jan Otčenášek: Rómeó, Júlia és a sötétség

"Az öreg házak olyanok, mint az öregemberek: tele vannak emlékekkel.

Sajátos arcuk, sajátos illatuk van. Falaik különös életet élnek. Mit láttak? Mit hallottak?"

Mit látott a szabómester műhelyének egyik szobája?

Látta a szenvedést? Látta a kilátástalanságot? Látta az éhséget? Látta a sötétséget? Látta a fénylő szemeket? Látta a lopakodó fiút? Látta a lányt? Látta a lány kabátját díszítő csillagot? Látta a félelmet?

"Tudod-e milyen íze van a félelemnek? Sós, de mégsem olyan, mint a sóé. Valahol a gyomrod táján furcsa hideg ébred benned, megremegteti egész testedet, fagyos tapintású százlábú kúszik végig a gerinceden, a szívedhez téved és megérinti."

Ilyet bármelyikünk érezhet. Én is. De azt a fajta félelmet, amit Eszter érzett, azt nem tudhatom. Hogy milyen lehet a törvénnyel ellenszegülni, és nem jelentkezni a hatóságoknál? Hogy milyen lehet azok között a falak között élni a sötétségben, a vágyódásban, a titkolózásban, a szerelemben? Hogy milyen lehet abba a lelkiállapotba kerülni, hogy eljutunk az Elég ebből!!-érzésbe.

Eszter és Pavel. A zsidó lány és a nem zsidó fiú. A bujdosó és a bújtató. A szerelmes és a szerelembe esett.

Pável, akinek különösen szép kapcsolata van a szüleivel, a szabómesterrel, s akinek fáj a fia titkolózása. De meddig mehet, megy ez így?

Rómeó és Júlia... kevesen vagyunk, akik nem ismerik ezt a történetet.
Rómeó, Júlia és a sötétség... Hogy mi történt ezzel a két fiatallal a második világháborús Prágában? Hát....


"Mert ő már sehova és senkihez se tartozik. Csak hozzám. Meg a sötétséghez."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...