2012. december 30.

Jó-, jobb- vagy ugyanolyan évet!... vagy amilyet szeretnél...


Angyalokkal vagy sem, de mindenképpen kívánom mindenkinek azokat a helyzeteket, amikor egy könyv kikapcsol, feltölt, boldoggá tesz, kiszabadít, felszabadít és minden olyan helyzetet teremt, ami jó.

Boldog új évet kívánok!





http://www.layoutsparks.com/1/150218/city-of-angels-3-1.html

2012. december 29.

Ismét próbálkozom

@Lobo várólista-csökkentő projektét az idén csúfosan bebuktam. :)

2013-ban újra próbálkozom (ezekkel a könyvekkel is). :)





Itt a polcom.



2012. december 24.

Fekete István: Régi karácsony



Értékelés helyett, részletek, mondatok, idézetek a könyvben található írásokból. Én ezzel a könyvvel hangolódtam advent időszakában.
Várakoztam, csendesedtem, reménykedtem.

december 1. 
Amikor elsőt harangoztak éjféli misére, elállt a hó. A harangszó lassan megverte az ablakokat, aztán kiszállt a határba. Végiglengett az utakon, megsimogatta a sóhajtó nádast, és kerengett az erdő felett, hol fehér pompában álltak a fenyők, és hócukros tobozkáikat szívesen odaadták volna valakinek._
december 2.
.. és ha bent meggyújtottuk a kis gyertyát, kivilágosodott az egész épület valami boldog, meleg világossággal, mint a szívünk abban az időben.
december 3.
És mi birkatürelemmel viseltük Jancsi fölényét, amíg egy napon Bodó Vince kereken megmondta, hogy ha Jancsi nem hoz semmit, csak parancsolgat, hát egyszerűen szájon vágja.
- Engem? – kérdezte Jancsi.
- Téged!
És mivel Vince szótartó fiú volt, Jancsi meggondolta a dolgot, és aznap délután már két teljes szakállal és egy lepedővel jelent meg, mondván, hogy a lepedőben ő lesz az angyal, a szakállakat pedig öregapja subájából vágta ki.
A betlehem kész lett, és csodálatosan szép lett. Ha meggyújtottuk benne a kis gyertyát, megmelegedett a szívünk is, és szívünk melegénél a Szent Család is élni látszott.
december 4.
A lámpa világossága ekkor csodálatosan elhalványodott a cigányok arcának ragyogása mellett. Eltűntek, és pillanatok alatt megjelentek, s a hangolás meleg pendülései megcsókolták a falakat, végigtáncoltak a törött lábú székek között, és megsimogatták szívünket.
december 5.
-Karácsonyra már nem leszünk otthon…
-Bizony, aligha itt nem karácsonyolunk… de szép a karácsony a Dunán is.
Imre tehát a legközelebbi megállónál kis fenyőfával érkezett, és terjedelmes csomagokkal.
-Ezt majd én bontom ki.
Ekkor már apró jégtáblák úsztak a vízen, és mély korrogással marták a hajó vasfalát.
december 6.
És mentünk haza szótlanul. A lámpát eloltotta, keze meleg volt, az éjszaka világos, pedig csak úgy magukban tündöklöttek a csillagok.
december 7.
Mivel pedig a meglepetések ideje a karácsony, a gyantaszagú, gyertyákkal ékes fenyő alatt, a vasút és a kapszlispuska mellett egy kis csomag is szerénykedett.
december 8.
Ilyenkor megcsendesednek a hajnalok.
december 9.
Kiült a homályos templomba, az oltár mellé, s most már egészen jól érezte magát, mert ott volt mellette egy karcsú fenyő.
december 10.
Nem tudom, másutt hogy van, de nálunk a rokonságot a karácsony osztályozta, illetőleg az ajándékok, amelyekkel ezek a rokonok kirukkoltak.
december 11.
Pár nap múlva karácsony, és nekem az új csizmákat mindig a Jézuska hozta. Pontosan és megfelelő méretben. Ebben megingathatatlanul hittem…(………………….). De még pislogott bennem valami remény, ami aztán a fenyőszagú, gyertyaszagú fényességben teljesen elveszett.
december 12.
És egy este – …- telthasú felhők jöttek észak felől, és szállongani kezdett a hó. A tétovázó kis pelyhek aztán megsűrűsödtek, és a falu vidám ablakszemei előtt látni lehetett, hogy vastag már a csend párnája, és szakad a hó még egyre, pedig a feltámadt szél zengve játszik a fagyos ágak hárfáján; benéz az ablakokon, és viszi a híreket a temető felé.
december 13. 
A parázs már csak hunyorgott a kályhában, és a hamu alól kifolyt a szobába a csend.
december 14.
- A szánkót is behoztad?
-Be, Rozi néni, be… mert ezt a szánkót én Péternek adom… karácsonyra.
december 15.
Csendes reggel volt, párás, majdnem enyhe, pedig már decembert írt a kalendárium. Ha kiáltott volna valaki, messze hangzott volna, de nem kiáltott senki, hiszen a roráték ideje volt már, amikor nagyobbakat pihennek a gépek és emberek, s a vonat is olyan nyugodt dohogással futott a ködös völgyben, mintha tudta volna, hogy nemsokára úgyis feljön a Csillag, és békességet hirdet az embereknek.
december 16.
Aztán megzendült a hegy, a messzeség, és szétszállt az egész világon a vágy, a Szeretet és a Béke halhatatlan muzsikája.
december 17.
Később meggyújtottam a gyertyákat, és karácsony lett egyszerre, kívül és belül, közeli és tűnő, messzi múlhatatlan karácsony. Egyedül voltam, és mindenki bennem volt.
december 18.
Egyedül voltam, de nem hiányzott senki. Sötétlő alkonyattal gyertyát gyújtottam, eloltottam a lámpát, és ünnep lett egyszerre körülöttem.
december 19.
.. ezeket a szerény ajándékokat nem mi adjuk, hanem rajtunk keresztül a jó Isten…
december 20.
Az éjszakából régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében.
december 21.
Ilyenkor – így karácsony táján- a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok, mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése.
december 22.
Jövök-megyek én is a kis fenyők között, és régen ellobbant karácsonyokra gondolok.
december 23.
És a falu is mintha csendesebb lett volna, mint máskor. Még a kutyák is hallgattak a karácsonyest várakozásában, s nekem eszembe se jutott megrúgni a kis kapukat…
december 24.
A szegénység és a szépség betlehemi csillaga ragyogja be útjait, tájékait…

2012. december 21.

Áldott karácsonyt kívánok!

Boldog Karácsonyt azoknak akik erre járnak, és gondolatban azoknak is, akik nem, de szeretnek olvasni, vagy éppen azért, mert szükségük van a jókívánságokra!

Békességet, örömöt, jóságot, megbocsátást, alázatot!

Szépet és jót, egészséget, barátságot!
Jókai Mór: Melyiket a kilenc közül?

Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, aki semmiképpen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni.
Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magisztrátus megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr: volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János gazda mégis – mégis – nem tudott zöldágra jutni, ahogy németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. – Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is.
Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, hogy egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk.
– Ó, én uram Istenem! – sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, amint lőn hat, lőn hét, lőn nyolc; mikor lesz már e hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljöve a kilencedik; az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum.
János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon.
– Hej, sok van azzal mondva.
Kettő, három már iskolába járt, egyet, kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.
Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő! mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj! mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!
– Ó, én uram és Istenem, de megáldottál engemet; – sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol egyiket, hol másikat, a ki álmában rosszul viselte magát. Kilenc biz ez, egész kerek kilences szám. No de hála érte az úristennek, még nincsen ok a panaszra; mind a kilenc egészséges, jó erkölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilenc darab kenyér, mint egy orvosságos üveg, inkább kilenc ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az úr Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc marad is, ha egyet elvesznek belőle.
Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilencen keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át helyüket senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér.
Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott aranyos, ezüstös báránykákkal, cukorbabákkal rakott asztalokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik magukat jól viselik; meg is kérdik elébb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? micsoda? mind a kilencnek? Az sok volna. Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá. Nem; majd ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól.
– No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok, – szólt, haza érkezve kilencfejű családja körébe. – Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsonyestéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.
A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették a házat.
– Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak!
Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába; majd lehúzták azért a szép énekért.
– No! mit mondtam! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állni. Így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább.
Úgy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott.
– Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán utánam.
Azzal komoly áhitatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik:
„Krisztus urunknak áldott születésén…”
A nagyobb fiúk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen szép kilenc ártatlan lélek őszinte örömének harmóniás hangja kéri onnan felülről a visszhangot tőlük?
Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a mennyben.
Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten. Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egymaga kilenc szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki tudná, mire használja a többit?
Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja, mennyi?
Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült ez este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? miért nincs a hirlapokban semmi érdekes? miért nincs e nagy szobákban elég levegő? miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom? amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének.
Eleinte nem akart rá ügyelni, hogy majd vége szakad, hanem a mikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot.
Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására.
Éppen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájok, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.
– Kend János mester a csizmadia, ugye? – kérdé tőle a gazdag úr.
– Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?
– Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.
– Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.
– Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei közől, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.
János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt az! egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?
– Hogyne adná? Persze, hogy odaadja! hiszen az nagy szerencse.
– No válasszon kend közőlök hamar egyet; aztán menjünk. – János mester hozzáfogott a választáshoz:
– Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, enélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi; azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje; ó, szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velök a nagyságos úr?
Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.
– No porontyok! válasszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? szóljatok no; álljon elő, aki akar.
A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta; a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé huzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott bele, s bujt a nagy úr elől.
Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.
– Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úr Isten nekem adta őket.
A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.
János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót „ezer pengő”, és most a markába nyomva érzé.
A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és elhallgatott.
Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.
A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.
Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.
– Nem szabad énekelni.
Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is el kezd dudolni: „Krisztus urunknak áldott születésén”.
Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirugta maga alól a széket; kinyitotta a ládát, kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.
– Nagyságos jó uram! instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer forintnál.
Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra:
„Krisztus urunknak áldott születésén.”
S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház. Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.
1856

2012 - könyvekben

Két éve is volt egy játék, tavaly is leírtam néhány könyvcímet, és most is felvések magamnak néhány könyvet az idei, 2012-es olvasásaimról....

A múlt év legjobb könyvei (nem gondolom, hogy érmeket kellene osztanom. Inkább úgy mondanám, hogy őket olvastam nagyobb örömmel, vagy éppen elgondolkodtatott, arcul csapott, vagy éppen elgondolkodtatott):

Jan-Philip Sendker: Hazatérés (abszolút érmes lenne)
Máté Angi: Az emlékfoltozók  (abszolút érmes lenne)
Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok (abszolút érmes lenne)
Abraham Verghese: Könnyek kapuja (abszolút érmes lenne)
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! (abszolút érmes lenne)
Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret (abszolút érmes lenne)
Hidasi Judit: Április út
Strandberg-Elfgren: A kör
Isabel Allende: Kísértetház
Jenny Downham: Amíg élek
Boldizsár Ildikó: Királylány születik
Stieg Larsson: A lány, aki a tűzzel játszik
Gayle Forman: Ha maradnék
Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér
Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok
Emma Donoghue: A szoba
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc
Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe
Leiner Laura: Szent Johanna Gimi 5- Remény :)
....
..
.

Könyv, amit idén, ismét a kezembe vettem (és el is olvastam): 
Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve
J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája
J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly
Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában

Sorozat: 
Stieg Larsson: Tetovált-trilógia
Leiner Laura : szent Johanna összes

Boldog voltam/lettem ettől a könyvtől:
Máté Angi: Az emlékfoltozók
Jan-Philip Sendker: Hazatérés
Leiner Laura: Szent Johanna Gimi 5- Remény :)

Szomorúvá tett:
Máté Angi: Kapitány és Narancshal
Jenny Downham: Amíg élek
Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Erőt adott: 
Emma Donoghue: A szoba

Leginkább alulértékelt könyv, véleményem szerint:
Catherine Ryan Hyde: Számíthatsz rám!

Túlértékelt könyv
Sándor Anikó: El Camino
Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Amiről azt hittem, hogy nem fogom szeretni, de mégis: 
Szent Johanna gimi könyvek

Klasszikus, amit idén olvastam: ismét nem volt :S

Ami nagyon nem tetszett: 
Sándor Anikó: El Camino
Ben Sherwood: Merülj alá az álmokért

Amit valaha szerettem, de már nem: nem olvastam ilyet

Új kedvenc könyveket avattam:

Jan-Philip Sendker: Hazatérés
Máté Angi: Az emlékfoltozók
Máté Angi: Kapitány és Narancshal
Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok
Abraham Verghese: Könnyek kapuja
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret


Csalódtam: 
Ben Sherwood: Merülj alá az álmokért,
Sándor Anikó: El Camino

Legjobb romantikus (nem a "hagyományos romantikus vonal... én olyat nem olvasok-ált.):
Jan-Philipp Sendker: Hazatérés

Gondolkodásomat megváltoztatta vagyis nagyon erősen elgondolkodtam rajta
Emma Donoghue: A szoba

Kedvenc karakter:
Oscar (Rém hangosan és irtó közel) -még mindig;
Atticus- a Ne bántsátok a feketerigót! -édesapja

Azt hiszem ennyi... :), de a változtatás joga fennáll.

2012. december 17.

Mette Jakobsen: Minou szigete

Húúú!

Nagyon megosztott engem ez a könyv, nem is tudom, hogyan fejtsem ki, hogy ne áruljak el fontos és lényeges dolgokat, mégis meghozzam a kedvet az olvasáshoz, és, hogy ne csukja be idő előtt a könyvet olvasó.
Bevallom őszintén nem kötött le az elején, mert nem bírom, amikor saját gyermekem korabeli főhős kislány filozofálgat nagyon okosokat. Így szenvedtem anno a sündisznó eleganciáján is, de az a végére sem tetszett, ez pedig igen.

Ez a kislány Minou, aki "néhányadmagával" él egy kis északi szigeten, ahol hideg van, hó van, fagy van. Az itt lakók között sehol egy gyermeki lény rajta kívül, a kislány társaságát csak a papája, a Tiszteletes és a Ládás a kutyájával Neveninccsel alkotja. Ennyien élnek a szigeten, ahol már történtek halálesetek, és Minou mamája is eltűnt egy éve.

A könyv története néhány napot ölel körül, mikor is a parton a lány és a papája találnak egy holttestet. Ezt a halott testet hazaviszik, hidegen tartják három napig a következő hajó megérkeztéig. Miközben nézik a holtestet és beszélnek, mesélnek neki, filozofálgatnak vele, úgy bontakozik ki egy másik történet, ami Minou lelkében és emlékeiben lakozik.
Megismerjük életvidám, fantáziával megáldott, mosolygós-nevetős mamáját (aki pont az ellentettje a férjének), aki egy cirkuszi előadás után tűnt el. Minou szerint csak elment és majd visszatér. Ő csak mesél a halott fiúnak; ő csak mesél írásban a mamájának, aki egyszer majd biztosan visszatér, s miközben megismerjük édesanyja természetét és szigetbeli életét is, úgy jövünk rá egyfajta igazságra.

Papája olyan karakter, akit nem tudtam bekategorizálni. Kedveltem is meg nem is. Valahogyan kevés volt az információ, de azt mindenképpen megtudtam, hogy Descartes leszármazottjának tekinti magát....
Olykor (sokszor) olyan volt, mint aki magára hagyja a saját lányát. Olyan, aki csak saját magával van elfoglalva, olyan, mintha lassan megőrülne. Aki folyamatosan a végső igazságot keresi. Érdekes. Olyan, mintha besavanyodott volna ebbe a szigeten belüli életbe, amin nem is csodálkozom, de elmehetett volna, ha akart volna.

Miért éltek itt ezek az emberek? Természetesen válaszokat is kaphatunk a könyvből, megismerjük a kislánnyal való kapcsolatukat, beszélgetéseiket, de azt hiszem, az okok, a miértek igazi feltárása, egy másik történet lehetne. Itt most nem ez a lényeg, hanem Minou, aki itt élt, aki ezen körülmények között cseperedett, s akinek ezek az emberek voltak a társaságai.

Minou kedves, a sziget tette ilyenné, így már meg is értettem a gondolatait, már nem is csodálkoztam, s ahogy egyre mélyebben kerültem bele ebbe a hideg örvénybe, ahogy egyre mélyebbre ástam, úgy rajzolódott ki minden.

A három nap eltelt.
A hajó megérkezett.
Minou is megérkezett.

Nem tudom, hogy mese, fantázia vagy éppen a valóság... így csak René Descartes sorait tudom a könyvből kimásolni:

"És minél tovább, minél figyelmesebben vizsgálom az említett jelenségeket, annál egyértelműbben és határozottabban megbizonyosodom róla, hogy mindez igaz."

Libri Kiadó
2012.

2012. december 16.

Böjte Csaba: A szeretet bölcsője - A házasság mérföldkövei

Néhány hete, amikor egy ismerősöm felhívta a figyelmemet egy könyves akcióra, máris rendeltem meg Böjte Atya könyveit, amik közül az elsőt el is kezdtem. Ízlelgetem.
Amikor most megakadt a szemem ezen a gyönyörű kiadványon- egy másik ismerős segítségével-, máris birtokolni akartam!

Böjte Csaba gondolatai mindig elgondolkodtatnak, és éppen azért, mert nagyon egyetértek velük. Még akkor is egyetértek, ha nekem nem mindig sikerül ezen gondolatok szerint élnem.
A szeretet bölcsője -  A házasság mérföldkövei
A könyv, ami összefoglalja az Atya gondolatait a házasság közben bejárt útról, legyen szó a házasság előtti párkapcsolatról, a gyermeknevelésről vagy éppen az idős korról.
Miközben olvastam a sorokat, fejezetről-fejezetre önigazolást kaptam, olykor megsimogatták lelkemet az olvasottak, máskor pedig jól arcul csaptak.

Bevallom őszintén, nem csak a házasságomra, nemcsak a családomra vonatkozó gondolatiságok jutottak eszembe, nemcsak az ezekre vonatkozó apró-cseprő vagy akár kicsit nagyobb problémák kerültek előtérbe.
Bármerre nézek napjaimban, valahol mindig meghúzódik valami konfliktus. A munkának is szentelt egy fejezetet, amit nekem nagyon jó volt -kellett- olvasni. Ha messzebb tekintek, akkor a barátságok is megjelennek, a "Keress szövetségeseket..." vagy éppen "A megbocsátás...." fejezetekben... Nos, itt van némi elszámolnivalóm.

"A szavak nem ugyanazt jelentik mindenkinek. (...) Ezért kell sokat beszélgetni, megtanulni egymás szótárát."
Arcul csapott, simogatott, simogatott, simogatott.

Ahogy a párkapcsolati egységről ír, ahogy a gyermeknevelésről ír: gyönyörű. Minden gyermeket váró házaspárnak, párnak kötelezővé tenném ezeknek a fejezeteknek az elolvasását. De félő, hogy aki olvassa, az így tesz, aki pedig nem tesz így, a legtöbben nem is olvasnak ilyen irodalmat. Itt megtaláltam azokat a mondatokat, amit én is vallok:

"Abban mindenki egyetért, hogy a legfontosabb, hogy szeressük a gyermekeket. A különbség annyi, hogy sokan mást értünk azalatt, mit jelent a gyermeket szeretni."

"A szülőnek nem kell semmilyen extra mutatványt végeznie, éli - remélhetőleg a tőle telhető legszebben, legtisztábban, legőszintébben - a maga életét. Minden pillanatban nevel ..."

Az egész kötet gyönyörű mondatai elgondolkodásra és számadásra késztettek. Megerősítettek vagy éppen elbizonytalanítottak. A kezdő fejezettől, hogy Isten szép ajándéka vagyok, hogy nem vagyok sodródó falevél, a családalapításomon keresztül az elmúlásig. Benne azokkal a tanításokkal, amiken keresztül megyünk: az örömök, a bánatok, a fájdalmak, a hit kérdése, a család fogalma, a körülöttünk és velünk élőkkel kapcsolatos fontosságok, a munka iránti szeretet, az otthon melege,végig-végig az elengedésig-elbúcsúzásig-eltávozásig. Szeretetet tanít, vagy éppen fogalmakat magyaráz el helyesen, hogy a tévutunkról eltérítsen.  ... hiszen mérföldkövekről van szó... nem kis út az életünk megtétele, próbáljuk helyesen, jól, isteni segítséggel, iránymutatással.

"A boldog házasság és a boldog élet egyik titka, hogy az ember arra törekszik, hogy ajándékká váljon, és mindent, amit kapott, Isten szép ajándékaként megköszönjön."

Köszönöm Böjte Csaba!
.... és elnézést, bocsánat mindenkitől az -esetleges- elmúlt napokért...


Helikon Kiadó
2012

2012. december 13.

Jan-Philipp Sendker: Hazatérés - avagy egy szívdobbanás meghallásának művészete

Szeretem, amikor megtalál, rám talál egy könyv; vagy éppen, ha egy friss megjelenés azonnal kíváncsivá tesz, és beigazolódik az a fajta jó, az a fajta kellemes, amire számítok.

A Hazatérés ilyen könyv volt most. Megláttam, megszereztem és olvasni kezdtem. Aztán néhány nappal később, most este befejeztem, és elgondolkodtató elégedettséggel nézek magam elé, és azon tanakodom, hogyan is kezdjek hozzá az értékeléshez, hogy sokan kedvet kapjanak hozzá...

Julia egy amerikai felnőtt nő. Illetve Amerikában született, felnövekedett félig amerikai nő, aki a jogi pályán dolgozik. Egyedülálló, egy bátyja van. Édesanyja fehér amerikai, édesapja pedig burmai, aki egyetemi évei alatt ismerkedett meg későbbi feleségével, családot alapítottak, egy sikeres Wall street-i ügyvéd lett belőle.
Nyomoztak utána, keresték, de nem találták, így a férfi családja élte tovább életét a fennmaradt kérdésekkel, hiányokkal, töprengéseikkel. Ezek a hiányok pedig megsokasodtak, hiszen semmit nem tudtak a férfi életének első 20 évéről.
Hirtelen előkerültek a papa régebbi iratai, s egy fellelt levél hatására Julia repülőgépre ült, 3-4 napig tartó utazás után megérkezett Kalavba, ahol U Ba, egy helyi lakos vette pártfogásába és mesélni kezdett neki.

Ebből a mesélésből kapunk képet az egész csodálatos történetről. Megismerjük Tin Vin-t, Mi Mi-t, a helyi lakosokat. Megismerjük az akkori Burma életét, képet kapunk egy csodálatos szerelemről. Amikor gyorsan olvasunk, mert nagyon tetszőt, érdeklőt olvasunk. Amikor nagyon lassan olvasunk, mert U Ba olyan szépen mesél, hogy csak hallgatnánk tovább.
A könyv egy élet története. Két élet története.

Mi Mi és Tin Vin története.
Egy mozgássérült és egy vak fiú története.
Megismerkedésük és életük története Burmában.
Szerelem.
… és közvetve Julia története, aki egy félig amerikai nő.

Szép, elgondolkodtató, merengő. Misztikusan valós. Amikor el sem hisszük, amit olvasunk, de aztán valahogyan mégis. Amikor könnyezünk esetleg, vagy elgondolkodunk a miért?-eken. Sok dolgot, mi itteni népek nem is tudunk elképzelni! Sok dologról nincs is tudomásunk, ezt Julia is érzi, aki nehezen tudja háta mögött hagyni az amerikai létet, a gondolkodást, a logikus érvelés képességét. De őt is beszippantja U Ba meséje, története, s közben mi is válaszokat kapunk.

Mi a fontos? Mitől félünk? Lényegesek-e bizonyos dolgok?

Nyissuk a szemeinket vagy éppen halljunk a füleinkkel annyira, hogy mi is rácsodálkozzunk a szépségekre.

S a végén  mindenre fény derül!

"Néztem az ágy körül pislákoló gyertyákat, az embereket és a virágokat. Célhoz értem. Megtaláltam, amit kerestem. Meg akartam ragadni, bele akartam kapaszkodni, holott tudtam, hogy olyan ajándék ez, amit nem tudok a táskámba gyömöszölni, hogy magammal vigyem. Egy ajándék, amely nemcsak nekem szól. Ami mindannyiunké, ám egyszersmind senkié sem. Egy ajándék, amely életem végéig erőt ad."

5.

Tericum Kiadó
2012

2012. december 8.

Jenny Downham: Amíg élek


Már jó néhányszor írtam különféle bakancslistákról, ki mit szeretne még véghezvinni az életében mielőtt meghal. Megmászni a Mont Everestet, filmcsillaggal találkozni, olyan kívánságokat teljesíttetni, amelyeket anno (talán) a Három kívánság klasszikusnak mondható műsorban hallhattunk.


Olvastunk, vagy hallottunk beteg gyerekekről, nem egy könyvben ők a szereplők, nem egy történet szólal meg a hangjukon, így elképzelhetjük azokat az érzéseket, amelyeket mi NEM tudunk megtapasztalni, ha nem voltunk részesei így vagy úgy.

Tessa Scott, három szótag, 16 év. 4 éve leukémiás. Lehetne átlagos tini, de hónapjai vannak hátra. Átlagos tini lehetne, különböző kívánságokkal, álmokkal, de nem az. Haldoklik, ezért alkotott egy listát, amely dolgokat mindenképpen meg akar tenni, mielőtt meghal.  Mi, olvasók ebbe az utolsó kb. 9 hónapjába pillanthatunk bele, és talán elindít bennünk egy olyan folyamatot, amely elgondolkodtat, megrémíthet. Elítélhetjük, mert törvényellenes pontjai vannak. Elítélhetjük, mert hálátlannak tűnhet. Mellé állhatunk sajnálatból, mellé állhatunk, hogy könnyebb legyen neki, vagy csak azért, hogy tartsuk a hátunkat.

Szerintem nem az, nem hálátlan. De nem tudom megfogalmazni, hogy valójában milyen, hiszen nincsen viszonyítási alapom. Nincsen kamasz gyermekem, és Istennek hála, nincsen beteg gyermekem. Egy képet kaptam Tessről, hogy milyen lehet belül, hogy mik foglalkoztatják. Egy képet kaptam, hogyan élt, hogyan próbálkozott, milyen volt a kapcsolata az édesapjával. Mostanában állandóan belefutok olyan könyvekbe, amelyekbe az anya lelép. Fúj... no comment. No persze, itt is történik majd változás, de el sem tudom képzelni! A család (az édesapa és az öccs), a barátnő Zoey, aki önmaga egy érdekes karakter, az édesanya vagy éppen Adam. Ott voltak mellette így vagy úgy.

Tessa Scott, három szótag. Tudja, hogy mit akar, hogy mit szeretne. Láttam, hogy fogadta el egyre inkább a helyzetét, az élete végének közeledtét, hogy próbálta feldolgozni a megváltoztathatatlant. Hogyan volt képes döntéseket hozni. Mikor hozta meg a végső döntést.

"Tényleg meg fog történni. Mondták, hogy eljön az idő, de sokkal hamarabb jött, mint bárki gondolta volna."

Eszembe jutott, amikor egy videot láttam, ami egy kerekesszékbe kényszerült rákbeteg lány esküvőjét mutatta, és akkor annyira szerettem volna, hogy éljen még Tessa is, mert nem tudom elképzelni ezt a helyzetet, csak azt, hogy rossz. Nagyon rossz.
Tessa szembenézett mindennel: idegesen, őrjöngve, majd lecsillapodva. Én is ott ültem az ágyánál, sírtam, hüppögtem, és aztán becsuktam és sírtam tovább. Sirattam az életét, a szerelmét, sirattam mindent,

Ajánlom mindenkinek, aki befogadó az ilyen megindító történetekre. Amelyek felnyitják a szemeinket, hogy jobb helyzetben vagyunk mint ez a lány, hogy ne nyalogassuk a sebeinket, hanem gyógyuljunk, éljünk, nyissuk ki szemeinket a csodákra, amelyek körülöttünk vannak.
Ilyenkor könnyű ezt mondani.

Aztán eljön a pillanat. .. és én a végéig reménykedtem a lélegzetében.

"De semmibe sem tudok belekapaszkodni."
5.

Cicero Kiadó
2012.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...