2012. július 31.

Abraham Verghese: Könnyek kapuja

"A bizalom is a szeretet gyümölcse."

Bevallom őszintén, hogy sokkal könnyebben jönnek a gondolataim olyan történetek, könyvek esetében, amelyhez tudok saját példát, történetet kapcsolni, vagy amelyekben valami nem ragadott magával. 
Most nem jönnek könnyen a gondolatok, nincsenek ikreim, saját gyermekeket nevelünk Európában, orvos sem vagyok, sőt az "inkább-nem-nézek-oda" típusú beteg vagyok, és a könyv nagyon tetszett, negatív kritikát nem alkothatok!
Magamat is megleptem kissé: mert Afrika és Ázsia történelme, történetei nem mindig kerülnek közel hozzám; másrészt nem meglepve, mert tudtam, hogy a fülszövegben ismertetett történet (Az apáca és dr. Stone rövid életű szerelmének következményei súlyosak: az egypetéjű ikerfiúk születése a fiatal nővér életét követeli, az orvos pedig elmenekül, magára hagyja az újszülötteket. A két fiú, Siva és Marion keveset tudnak szüleikről, édesapjuk soha többé nem jelentkezik, egy indiai orvos házaspár neveli fel őket nagy szeretetben.) be fog szippantani. 

Olvastam, rendületlenül olvastam kifulladásig; a könyv letételét csak a londoni olimpia közvetítése szakíthatta félbe. S, akkor mit is tudnék mondani, amivel felkeltem az emberek figyelmét? Csak annyit, hogy a könyv beletartozik a tökéletes kategóriába.

"Tetteinken és mulasztásainkon világok sorsa múlik, még akkor is, ha mit sem sejtünk róla."

Az író, orvos létére olyan nagyszabású, aprólékosan megírt történetet alkotott, amelyben a térség történelmét, fejlettségét figyelembe véve szőtte a szereplők sorsát, afrikai -nem egyszerű gyógyító munkáját olyan módon, hogy elgondolkodhattam a saját életem, könnyezhettem, a figyelmem sosem lankadt.

"Az ember gazdagságának igazi mértéke a gyerek. Végül is mi egyéb marad utánunk ezen a földön…? "

Siva és Marion, a fiúk életébe bepillantva, Marionnal -aki meséli a történetét- együtt felnőve éreztem azt a töménytelen, nem csökkenő szeretetet, amivel őket elárasztották; hallottam az indiai zenét, éreztem talpaim alatt a talajt, velük reménykedtem,  imádkoztam értük és a betegekért egyaránt.

Siva és Marion, akik tükörképeik egymásnak, egypetéjű ikrek, azokkal a "csodákkal", amelyekről már mindenki hallhatott. Csodákkal, kapcsokkal, szoros kötődésekkel. Kötődések, amelyek lazábbá is válhatnak. 
A könyvben megjelenő gyógyítási történetek, családi történések, szerelmek és szenvedések olyan kifinomultan jelennek meg az író tollából, amelyre kevesen képesek. Érdekfeszítően, cseppet sem unatkozva folyik, csordogál a történet, mely egyszer véget ért. Véget kellett érnie. Mindenre fény derült, minden a helyére került, az élet változik, és nem mindenki mindig boldog.

Elgondolkodtam Marion életén. De nem jutottam sokra, mert összehasonlítani semmi értelme nem lett volna. Végig kell menni vele az úton. Vele játszani, vele tanulni, vele segíteni, vele fejlődni, vele élni.

Tetszett. Helyén volt benne minden.
A könnyek kapuja nálam sokszor nyitva volt, és hagytam, folyjon csak nyugodtan.

"Hogyan is haladhatnék tovább, ha nem látom, honnan jöttem? " .. én is próbálok e szerint haladni tovább.



5.


Athenaeum Kiadó
2012




2012. július 26.

Oláh Gábor: Holnap más leszek

Huhh, nem tudok hosszan írni erről a könyvről, de ajánlom a fiataloknak, a fiatal-kamaszodó gyermekek szüleinek, és mindenkinek akiket érdekel a 16-17 éves mai korosztály. A gondolataik, amelyekbe nem engedik be a szüleiket. 

Rövid értékelésem:
Kérek minden szülőt, hogy beszélgessen a gyermekeivel! Beszélgessen és hallgassa meg őket! Ne csak a személye legyen ott, hanem a teste, a lelke, a törődése, a feltétel nélküli szeretete! Vallom, hogy ha erre odafigyelünk, mi szülők, akkor a mi gyermekeink nem lesznek "Nórák", akik szájából elhangzik a "Holnap más leszek".

"Ha olyan nagy szarban vagyunk, akkor nem kellene ilyesmire szórni a pénzt, mint pszichológus, aki csak pislog és hallgat. Olyan ez, mint a bejárónő, aki a mama helyett takarít, a pszichológus meg órabérben hallgat a szülők helyett..."

Ha hosszabban fejteném ki, akkor azt tudnám az előbbi mondataimhoz hozzátenni, hogy Oláh Gábor könyve egy nagyon mai fiatalnak a gondolatait tartalmazza, akit a szülei küldenek "agyturkászhoz" egy olyan eset miatt, ami minden felelős szülőt megrémítene. Nóra, ez a nagyon mai fiatal 16-17 éves kamaszlány, teljes családban él, szerintem fantasztikus, polgári gondolkodású nagyszülői háttérrel, akik nevelik, pátyolgatják, ha szükséges, rohannak, ha kell, és akkor állnak rendelkezésre, ha a lánynak szüksége van rájuk. Mondhatott bármi negatívat Pi-ről, akkor sem hittem el neki.

Kedveltem Nórát, voltak pillanatok, amikor szorosan öleltem volna magamhoz őt, és nem engedtem volna el hosszú ideig. Akivel együtt sírtam volna, akinek a kezét fogtam volna elalváskor, és a gonosz álmait hessegettem volna az éjszaka folyamán. Komolynak és okosnak tartom őt, tisztán-látónak, aki keresnie kell a jót, mert nem biztos magában. Szerintem két lábon áll a földön, és sajnáltam, hogy addig eljutott hogy a halál-témája központi szerepet kapott életében. Akivel együtt nevettem volna, és aki mellett mindig ott lettem volna, amikor kell és megoldható. Akit meghallgattam volna, és akit kérdeztem volna.

A könyv nagyon 21.századi budapesti: megtalálhatóak benne a mostanában történt, nagy vihart kavart esetek, építkezések; az internetes világ, a veszélyek, a válság, és még sok esemény, aminek mi is "részesei" lehettünk, így közelebbinek éreztem az olvasottakat. De pont ez a pici hátránya is: sok minden volt beletömörítve, ebbe a néhány oldalba. Szerettem olvasni Nóra történetét, jó lett volna bővebben olvasni az elhangzott mondatait. Szerettem volna még hallgatni, még, ha olykor fájt is. Nem mondom, hogy több pszichológusi beszélgetést szerettem volna, hisz.... (de ezt nem mondom tovább). 
Kedvelem a fiatal korosztály mai történeteit, hiszen mama vagyok én a hibáimmal együtt. 
S hogy mi a történet vége?........... Passz, de természetesen az én befejezésem mindenképpen egy happy end.

"Gyakran eszembe jut a cipő, a lány cipője, ami ott maradt valahol abban a zsufi lépcsőházban.....
Bezzeg az ő szülei boldogok lennének, ha délig henteregne az ágyban, odahoznák neki a kávét és a vajas-mézes kiflit, sonkát és lágy tojást meg ami finomság csak van, és bármit megtennének neki, ha azon múlna, hogy megint ott legyen velük. Ez a probléma, hogy ez csak akkor áll elő, ha meghal az ember, és akkor már nem igazán tudja élvezni."

4/5 és 5 között valahol félúton!

A könyvet a Cicero Kiadó adta ki.
2012

Andrew Nicoll: A derék polgármester

"..nincs a világon az a szeretet, aminek elpazarolását megengedhetnénk magunknak. Akár egy cseppjét is. Ha egyáltalán rátalálunk, nem számít, hol, jól el kell raktároznunk, ki kell élveznünk, amennyire csak lehet, amilyen hosszan csak lehet..."

Szeretem azt az érzést, amikor összefüggéseket találok két egymás után olvasott könyvben.
Szeretem, ha ezek elgondolkodtatásra késztetnek. 
Érdekes volt számomra az a felfedezés, amit "női sorsok" címén aposztrofáltam a nagyon 21. századi "Mindörökre behálózva" és igencsak nem mai korban játszódó "A derék polgármester" című könyv elolvasása közben, után.

Kíváncsi voltam, hogy mitől derék, ha derék? Kíváncsi voltam, hogy derekassága megmarad-e a könyvsorok végéig? Kíváncsi voltam, hogy én deréknek gondolom-e ebben a mai világban, amiben én felnövekedtem, élek, ahol jellemem szilárdul.

Tibo Krovic a polgármesteri széket 20 éve őrzi és melegíti egy Pont nevű helységben valahol a Balti-tenger térségében munkálkodik és szerelembe esik a titkárnőjébe. Lassú, csordogáló szerelembe. Nemcsak derék, segítőkész, becsületesen végzi munkáját, ellátja hivatalát, kedveli Pont apraja és nagyja.

Agathe Stopak egy boldogtalan házasságban élő férjezett nő, aki mindennap, a hivatali órákban egy polgármester titkárnőjeként dolgozik, és egy más életről álmodozik. Boldogtalan házasság, de semmiképpen nem mondanám boldogtalan embernek.
Ő is egy olyan nő, mint legtöbbünk: szeretne szeretni és szeretve lenni. Olyan, aki képes változtatni, képes tenni a boldogságért, de a biztosra szeretne menni, így esendő nőként-emberként hibázhat is. Aki ahhoz húzódik, akitől ezt megkapja. Felteszem azt a kérdést, hogy mi lesz vele, ha egyszerre több férfi is feltűnik a színen? 

Örömöket és fájdalmakat olvastam. Drukkoltam és ítélkeztem. No persze, ezt mindig könnyebb kívülről megtenni, csak az én életembe ne szóljanak bele illetéktelenek!-mondjuk sokan.

Tibo Krovic, aki titokban sok apróságra képes, talán olyanokra is, amelyek őt, saját magát is meglepik. Olyan figyelmességeket halmoz fel a kiválasztott számára, amelyektől sok hölgy olvadozna. Derék polgármesterünk is napról-napra erősödött, és alig vártam a végkifejletet, a történet alakulását.

Andrew Nicoll úgy szőtte a életük egy szeletének alakulását, hogy a lassan hömpölygő történetből tökéletes jellemábrázolással ismerhettem meg a szereplőket. Nehezen indult a számomra, hiszen minden bekezdést, mondatot és szót megrágtam, elemeztem, hogy semmi ne kerülje el a figyelmemet. S ahogy haladtam előre és fogytak az oldalak, úgy haladtam egyre gyorsabban, úgy drukkoltam és ellendrukkoltam a szereplőknek egyre jobban és jobban, és úgy zártam szívembe egyre inkább Agathet. 
Bevallom őszintén mérlegelnem kellett, hogyan viszonyulok Tibo Krovic polgármester Úrhoz, elemeznem kellett hivatali és személyes énjének összemosódó életét, hogy mi az ami vezérli tetteiben, hogy én meddig és mit viselnék el a szeretett hölgy személyében? Az író nagyon aprólékosan, szépen vezette a történetet, beleszőve Szent Walpurnia, a szakállas szűz történetét, akihez a pontiak fohászkodtak segítségért, aki feláldozta magát a ponti asszonyokért. Ő az a szent, aki figyelemmel kísérte ennek a két főhősnek és annak a néhány további szereplőnek az életét.

Elolvastam, bezártam a könyvet. Elgondolkodtam.

A derék polgármester:
- a szeretet könyve?
- a szerelem könyve?
- a szeretetlenség könyve?
vagy esetleg az önfeláldozásé?

Én tudom, hogy nekem melyik, ajánlom a szépirodalmat, a szép fogalmazást, a lassú vonalvezetést, a elgondolkodást kedvelő személyeknek ebben a rohanó világban!

4/5, azért mert a misztikus részt nehezen fogadtam be. Kissé átgondoltam, átalakítottam, tudom, hogy volt funkciója, de nehezebben éreztem magam e sorok olvasásakor.

Kiadja a GABO Kiadó.
2012

2012. július 22.

Melanie Gideon: Mindörökre behálózva

"Csak, hogy tudja, nem szeretem a Facebookot, és nem vagyok "csetelő" típus. A rövid, hirtelen üzenetek fárasztanak és megzavarnak, mint azt a tizenéves lányt, aki sms-ezés közben esett bele a nyitott szerelőaknába. A Facebook is egy akna, engem leginkább egy nyúlüregre emlékeztet."

Félelmetes ez a 21. század.
Természetesen mi érezzük ezt, az a korosztály, akik megtapasztalták a lassúságot, a vágyódásokat egy vezetékes telefon után, akik számára nem volt egyértelmű és elérhető mindig minden, nem integetett egy termékből 100 fajta a boltok polcairól, akik kevesebbel is beérték.
Nem, nem sírom vissza a fejlődést, az internetes kapcsolatokat, az internet hasznosságát, de nagyon remélem, hogy eljön az időszak, amikor mindenki képes lesz ésszel, nem pedig ész nélkül használni.

Alice egy nő. 44 éves. Van férje-William, két gyermeke-akikért mindent megtenne, boldog családja, barátai, ami nagyon fontos az unalom ellen. Sőt, még munkája is van. Természetesen ott vannak a problémák, de hol nincsenek? Képzeleg, beképel dolgokat, jobbat szeretne, többet szeretne, romantikát szeretne. Aki hiányolja, hogy nem beszélgethet William-mel facebookos posztjaikról. Aki ebben a hálózati csapdában él, online, on-lány. S hirtelen egyszer a spam-ek közül egy házassági-tanácsadó, vagy az emberek házasságával foglalkozó oldal levelével találkozik, hogy vegyen részt egy 90 kérdésből álló kérdőív kitöltésében. Így ő lesz a 22-es feleség, a kérdező pedig a 101-es kutató.
Néha olyannak tűnt, mintha végigálmodta volna ezt az egész történetet, pedig tényleg ez a valóság sokaknál. Ellaposodott élet, virtuális kalandok, kapcsolatok. Személytelenség, ahol mások lehetnek, ahol más kapcsolatokba bonyolódhatnak.
Függőség, amellyel nagyon kell vigyázni.

"Én is úgy kezelem az életet, mint valamit, amit ki kell aknázni, aztán be kell csomagolni közfogyasztásra. Minden poszt, minden feltöltés, minden lájk, minden érdeklődési kör, minden komment egy produkció. De mi történik a színésszel, ha üres nézőtérnek játszik? És mikor ürült ki így az igazi világ? Amikor elhagyta mindenki az internetért?"

Alice olyan, mit sok millió nő, aki szeretetre, romantikára vágyik 20 év házasság után. A férje, William pedig az a férfi, aki a legtöbb férjben megbújik, aki nem veszi észre, hogy mi kell a nőnek. Vagy éppen észreveszi, de 22-es feleség hárít. Tisztelet a kivételnek, van másmilyen férfi, de ő a lesarkított változat.
Alice, 22-es feleségként belegabalyodott egy hálóba. A hálózat hálójába. Más személy, s mint a legtöbb nő, ő is boldog lett a helyesléstől, a bókoktól, attól, hogy megértésre lelt a gép másik végén. Valamelyiken.
Többféle ötletem is kialakult olvasás közben, amik formálódtak, átalakultak, majd végül kialakult jócskán a vége előtt. Végig reménykedtem, hogy Alice észhez tér, felébred az álomvilágából, csökkenti a csipogások, "levele érkezett" vagy egyéb virtuális hangzások iránti vágyódását, és nem marad 22-es feleség, hanem visszaváltozik Alice-szé, aki örül, ha a bolognai szósz mindent betöltő illata otthonossá teszi a lakásukat.

Hamar elolvastam a könyvet, teljesen benne tudtam lenni a történetben, s bár nem tudom elképzelni, hogy velem ez előforduljon, azért ott cincogott egy pici egér a fülem mellett, hogy biztos ez? 
Úgy érzem, hogy tökéletesen tudom követni a virtuális életemet, fejlődőm napról-napra, az újdonságok lassan elavulttá válnak. Úgy érzem, még tudom kontrollálni a gyerekeim életét és időtöltéseit.

Sok film és sok könyv használta fel ennek a világnak az örömeit és buktatóit, kimeríthetetlen tárházat biztosít a fantáziával rendelkező hozzáértő alkotóknak. Melanie Gideon is kihasználta. És milyen jól! Ajánlom minden ma élő virtuális és valóságos személynek!

Mindenképpen 5!


"..... ki kell szállnom a tanulmányból."

2012. július 20.

Sabina Berman: Én, Én, Én

Elolvastam, a könyvet, és már nem is tudom, hogy ki az az ÉN...
Én, én, én.
Én és a tonhal.
Én, a tonhal és a nagynéném.
A lenyűgöző véletlen, hogy én vagyok.
...
..
.

Karen élete. Karen gondolatai. Karen nehézségei, fantáziája, küzdelmei.
Egy lány, akit elvadult állapotban talál meg a nagynénje. Egy lány, aki fiatalként kezd élni, akiről kiderül, hogy azért volt ilyen borzasztó állapotban, mert autistaként született. Édesanyja természetesen ezt nem tudta, gyengeelméjűnek titulálta, ütötte-verte, a pincébe száműzte,- még szerencse, hogy nem erről szól a könyvben, mert olvasatlanul becsuktam volna. Ehelyett egy nagynénit ismertem meg, aki vette a fáradtságot, hogy megfigyelje unokahúgát, és a neki megfelelő, vagy majdnem megfelelő életet biztosította neki. Járt egyetemre, bevette a vállalkozásba, és hitt abban a 10% zseniségben, ami Karen 90%-os gyengeelméjűsége ellen szállt harcba a személyiségében.

A történet középpontjában egy tonhalfeldolgozó üzem van, vagyis inkább a tonhalak. A tonhalak és a hozzájuk kapcsolódó politikai és egyéb harcok, konfliktusok, gondolok itt az állatvédő aktivistákra.

De inkább elkezdem még egyszer ezt a mondatot, mert nekem itt a lényeg: 
A történet középpontjában egy tonhalfeldolgozó üzem van, vagyis inkább a tonhalak.Vagy a tonhalak lelke. Vagy a tonhalak hospice-os elpusztulása. vagy.. Karen álmai, elképzelései.
Bevallom őszintén, maga a tonhal-téma sok volt nekem. Nagyon sok.  Elhiszem, hogy ezt le kellett írni, hogy megértsem Karen gondolatait, az üzem kialakulásának, fejlődésének lépéseit, mert ezek közvetítették Karen autista gondolkozásait, de néhány oldalt kihagytam volna és olvastam a mindennapokról. Amikor nem a tengeren van. Amikor nem érzem az orromban a halak illatát szagát. Amikor egyéb gondolatait ismerem meg, és nem kibogoznom kell, hogy ő az 1 cm-es hajat szereti, hanem le is vághatom neki. Hogy a részletekbe beavat. Az életének részleteibe. De így csak azt érzem, hogy elmehetnék egy hajóra, részt vehetnék a tonhal-halászatban, feltéve, ha nem ájulnék el és nem hánynám magam össze, és feltéve, ha valaki elkap és erőszakkal felvinne, mert önszántamból meg nem nézném. Ezek hiányoztak.

Karen nem csak megálmodta a fantáziadús ötletét, hanem tudósként meg is valósította. A Rém hangosan -ban imádtam Oscart a találmányaival együtt. Most egy olyan embert ismertem meg, aki búvárruhában lógva érzi jól magát, vagy éppen a tenger mélyén.
Aki ugyanúgy, mint a többi autista nem szeret (nem néz) más szemébe nézni, nem fog kezet senkivel, de mégis több sokunknál. Aki képes volt fejlődni, változni, és változtatni.
 

Ismét egy olyan könyv, amit végig kell olvasni, hogy véleményt tudjunk mondani, hiszen annyi mindent hordoz magában ezekről az autista személyekről.

2012. július 18.

Jodi Picoult: Elrabolt az apám

".... bizonyos fokig mindenki hazudik. Az emlékek olyan különbözőek, mint a festőtanoncok képei: az egyik kékre veszi az alapot, mások inkább vörösre. Egyesek erőteljesek, szigorúak, mint Picasso; mások pedig inkább gazdagok, mint Rembrandt volt. Van, aki perspektívában rajzol, van, aki nem. Az emlékek a saját szemünk által élnek - nincs két egyforma kép ugyanarról a dologról."

Kinek mit jelentenek a könyvek?
Kinek mit hoznak elő a könyvben olvasott gondolatok? Előjönnek-e hasonló események, van-e következménye ezeknek? Letöri-e az olvasót, vagy éppen tovább tud haladni a sorok követésében?

Az olvasás után hogyan értékeli az elolvasott könyvet? Meg tudja-e fogalmazni a gondolatait? Vagy meg akarja-e fogalmazni azt?

Jó gyermekkorom volt-szerintem, de benne vannak azok dolgok, amiket elrejtettem, és néha előjönnek. Vannak olyanok, amikre emlékszem. Gondolom okom van rá.

Ennyit az előzményekről. A könyvről csak annyit szeretnék mondani, hogy összességében tetszett. Sok minden nem. Sok minden unalmas volt, de lekötötte a figyelmemet, de sietni akartam vele, hogy hamar elolvassam, hogy kiderüljön a lényeg, Andrew-t felmentik-e vagy sem. Nem izgultam, lesz, ami lesz.

Andrew egy édesapa, aki elrabolta a saját lányát kb. 4 éves korában. Új életet kezdtek messze az eredeti lakóhelyüktől, boldogok voltak, de erre a cselekedetre 28 év után fény derül. Itt kezdődik Andrew Hopkins arizoniai kálváriája, amelynek keretében ismét a bíróságon találtam magam. Megismertem a lányát, Deliát, annak barátait, szerelmét, kislányát. És megismertem a tett hátterét és jelenét.

Ki tenné meg? ..és ki nem…?
Ha számszerűsítenem kellene, akkor 3,5 lenne, de ezt nem tartom jónak és hitelesnek és lényegesnek -a számszerűsített értékelést. Van, amelyeknél megy, van amelyeknél meg sem próbálom, hiszen ezek azok a könyvek, amelyek a saját életemet hívják elő, amiről nem szeretnék beszélni. De, ha innen nézem, akkor a negatív tapasztalatok csökkenthetik a csillagozásomat, a pozitívak növelhetik akár.
Ajánlom olvasásra, mert könnyen befogadható, érdekes -igazi "amerikai"- alkotás, melynek olvasásakor vélemények formálódnak. Ki mellett, ki ellen állhatunk. Mondjuk nálam nem volt kérdés, de én utálom az alkoholizmust, a mágiát, szóval a vége nem is volt befolyásoló tényező.
Jodi Picoultnak van egy stílusa, amit megszokhat az olvasó, ami visszaköszön minden könyvéből, néha csavar a vége, néha nem, vagyis nekem nem csavaros, pedig lehet, hogy annak szánta.


2012. július 13.

Suzanne Collins: Az éhezők vidala

Gyorsan elolvastam ezt Az éhezők viadalát, és nem tudom hova tenni ezt a könyvet. Ismét az a ritka pillanat jött el, hogy idemásolom a könyv fülszövegét, hogy azt egészítsem ki néhány gondolatommal, érzésemmel:

Észak-Amerika romjain ma Panem országa, a ragyogó Kapitólium és a tizenkét távoli körzet fekszik. A Kapitólium kegyetlenül bánik Panem lakóival: minden évben, minden körzetből kisorsolnak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük Az Éhezők Viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé.
A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal – számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembe kerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel.

A téma távol  áll tőlem, s ha nem olvasta volna ennyi kedves ismerősöm (virtuális és ismert), akkor lehet, hogy a kezembe sem veszem, hisz eddig is találkoztam már vele néhányszor.
De kölcsönkaptam, és belevetettem magam.

Aztán ma olvastam, olvastam és olvastam. Alakultak a gondolataim, de csak olvastam tovább, alakultak tovább, még csak azt sem mondhatom, hogy rosszabbodott a véleményem, de rájöttem, hogy nem tudok normálisan véleményt mondani, vagy reálisan értékelni, mert ez egy olyan könyv számomra, ahol nagyon kijött, hogy nem én vagyok a célközönség egyik tagja. Nem kedvelem az ilyen írásokat, történeteket. Az igaz, hogy Katnisst megkedveltem, szívesen megismertem volna jobban, de mint ő is mondta, nem szeret magáról beszélni. Nem szeret, s nem is tud. Ám a Viadal, a kiválasztás módja, mikéntje, majd a harc a Hivatásosakkal, kiborított. Ezeknek a gyerekeknek, fiataloknak az értelmetlen küzdelmét utáltam olvasni. Nekem teljesen mindegy, hogy ez fikció, akkor is. A gyerekek a könyvben is gyerekek. Ott, fikcióként is el tudom képzelni, hogy ugyanúgy, mint valamelyik nyerős játékban: Csak egy maradhat..., a többinek mennie kell, nem is akárhogyan.

Szóval, azt tudom mondani, hogy nem valószínű, hogy a továbbiakban elolvasom a maradék két kötetet. Remélem minden rendben lesz velük, és átveszik a hatalmat a Kapitólium ellen!

2012. július 12.

Lori Lansens: A LÁNYOK

Lányokról olvasni egy fiú után más.
Örömökről olvasni egy hatalmas bánat és sok rossz után mindenképpen más.
Másságról olvasni másság után mindenképpen más, hiszen mindenkitől különbözünk mi magunk is, hát még ők.
A lányok, Rose és Ruby ketten vannak, Kevin egyedül volt -ez is más.

A legnagyobb különbség az én szememben az volt, hogy ők ketten, a sziámi ikerségükkel együtt is tartalmasabb életet éltek, mint a fiú.

A lányok című könyv egy fejüknél összenőtt ikerpárról szól, akiket egy 50 éves gyermektelen házaspár vesz magához, és neveli fel őket. S bár nem tudnak egymás nélkül mozogni, létezni és élni, mégis képesek független szuverén egyéniségként élni az életüket.
Egyikük él-hal a könyvekért, a baseball-ért, az írásért; míg a másikuk utál tanulni, kutatja a településen megbújó és fellelhető indiánok által megmaradt maradványokat, imádja a szappanoperákat és a tévékészüléket.

Nem igazán tudok mit írni róluk. Az életük, a szeretetük, az egymás mellettiségük fantasztikus. Hallottam már az ikrek között lévő jó kapcsolatról, az "egymásért mindent!" összetartozásról, de azért így összenőve nem tudjuk, mit tennének ők is. Érdemes elolvasni, hisz mi kesereghetünk a gyermekeink között meglévő lázadásokról, pimaszságokról, vitákról, megcsapásokról, amiket esetleg nehezen viselünk, de ha szükségesnek tartják külön tudnak vonulni. Itt viszont nem. Együtt-egymásért.
Miközben olvastam egy strandon két napon keresztül a könyvet, láttam két kislányt, akik szimplán, csupán baráti kapcsolatban voltak egymással, de az egyik olyan bicskanyitogatóan beszélt és bánt a másikkal, hogy majdnem szárnyam alá vettem az elesettet. Hisz folyamatosan láttam, hogy érvelt, védte magát, de a másik........... fújj, még a saját kissé kamaszodó lányomnak is feltűnt, hogy ő egy barátságtalan (na nem így mondta) kislány. Ezeket sok percen, több alkalmon át megfigyelve még jobban felerősödött Ruby és Rose közötti kapcsolat. A szeretet, az események, Lovey néni és Stash bácsi odaadó szülői háttere, akik próbálták őket a lehető legjobban felnevelni. Azt hiszem sikerült nekik.

A könyv Rose könyve, ő szerette volna megosztani az olvasókkal az életét. Néhol jelentkezik 1-1 fejezettel Ruby, így teljes képet kaphatunk róluk, megismerhetjük őket, örülhetünk velük, drukkolhatunk nekik, vagy éppen vigasztalhatjuk őket.

"... És bár fára sose másztam, de feljutottam egy hegyre, és ez nem akármi."


Sokan nem érünk fel a mi hegyünkre, vagy azt sem tudjuk, hogy feljutottunk, így nem is értékeljük esetleg.


S ahogy kezdődik: "Sosem néztem a húgom szemébe. Sosem fürödtem egyedül. Sosem álltam egyedül a fűben éjszaka és emeltem karjaim a csábító hold felé. (....)Soha egy titkos beszélgetés, egy magányos séta. Sosem másztam fára. Sosem szürkültem bele a tömegbe. Annyi mindent nem csináltam, viszont nagyon szerettek. És ha úgy alakulnának a dolgok, ezerszer is leélném az életem így, ahogy vagyok, csakhogy ennyire szeressenek."

Sokan képtelenek az önzetlen szeretetre, a másikért való felelősségvállalásra, a gyermekek őszinte nevelésére. Ajánlom nekik is és mindenkinek! Az értékek, a szépség ugyanúgy megtalálható, mint a kellemes időtöltés a sorok között.

Ha lehet kedvencet avatni, akkor azzal a bizonyos 2%-kal Ruby nyert 51%-kal.

(4. Valami nekem nem kellett volna a könyvbe, valamiről bővebben szerettem volna olvasni, szerettem volna néhol nagyobb katarzist, ill. néhol nem volt megmagyarázva a sziámi ikerséghez kapcsolódó idegen kifejezés.)

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

Beszélnünk kell Kevinről...
De nehéz.
Nehéz, mert nem tudom, hogy miféle genetikai mutáns alkotás ez a fiú.
Nem igazodtam ki rajta.
Elhűltem rajta.
Csodálkoztam rajta.
Mint mindenki vagy legalábbis sokan, én is akaratlanul összehasonlítottam a Tizenkilenc perc Peterevel és az ő sorsával, de mégis azt kell mondanom, hogy annyira különbözőek ők. Annyira mások és máshonnan, hogy el is vetettem hamar azokat a dolgokat s tényezőket, amelyeket a hasonlóság számlájára írtam.
Azonnal eszembe jutott Lessing Az ötödik gyerek című műve, amelyben az édesanya eltávolodását is megfigyelhettem, de vele sem foglalkoztam tovább.
Kavarogtak a gondolataim, olvastam a Franklinhez, az apához írt leveleket, amelyben kibontakozott egy család élete, egy fiú Kevin cseperedése a körülötte lévő problémákkal, a személyiségében lévő mássággal, a megjelenő problémákkal.

Különböző fázisokon estem át a könyv olvasása folyamán. A kezdeti utálattól eljutottam a sajnálatig, sőt talán még kedveltem is Evat. Kedveltem, hisz Kevin mindig az ő fia marad. Bármi is történik. Ahogy írta a leveleket, mutatta be saját magát, talán életében először merült bele ennyire saját magába, talán ebben a néhány hétben, hónapban merült le magában alfától-omegáig úgy, ahogy kevesek képesek. Olvastam a levelekben felbukkanó réges-régi történeteket a fiú gyermekkorából, rájöttem, hogy nagyon sok mindent megtett, hogy a gyermeket megfelelőnek mondható módon nevelje. Olvastam az életét, a gyerekeivel történteket, fogtam a fejem, hogy miket meg nem tett az a galád kölyök, hogy a rosszindulat mennyire benne van velejéig, olvastam a testvérrel, Celiaval kapcsolatos eseményeket és aztán szóhoz sem jutottam. Kapkodtam a levegőt, ütöttem-vertem gondolatban a bokszzsákot, majd elgondolkodtam, hogy mi a helyzet Celiaval. Én is megszültem volna, én is akartam volna, és valószínűleg én s maradtam volna a gyerekekkel. Ellenben kidobtam volna Franklint. Csak Eva őt szerette a legjobban.
(Nem akadtam ki a nevelőnő vagy éppen bébiszitter dolgon, hiszen köztudott, hogy Amerikában kevesen tudnak otthon maradni a gyerekekkel. Vagy nem akarnak, de ez más kérdés, ugyanúgy mint több apró dolog, ami nem foglakoztatott az olvasás közben. Inkább úgy merültem bele, mint egy szülő, vagy mint egy pedagógus, aki nem tudja, hogy mit tenne bizonyos helyzetekben. Egy nagy levegővétel után a névválasztási vitát és érvelést is besöpörtem a szőnyeg alá.... nálam fel sem merült hogy az én nevemet viseljék a gyerekeink. Sőt még kötőjeles formában sem.)

Visszatérve a könyvre: nehezen befogadható, de tökéletesen megírt és összerakott mondatokból összeillesztett történet, ahol nem tudom mit fogok kapni, hiszen csak azt tudtam, hogy szuperlatívuszokban beszéltek az emberek a könyvről. Nem tudom, hogy ki Kevin, de hamar kiderül, hogy azon a csütörtökön valami borzasztó dolog történt. Aztán kiderül, hogy mi, és lassan képet kaptam, a hogyanról is. A miért?-et nem értem? Hogy emlékezzenek rá? Hogy legyen valaki? Hogy ő legyen az, akiről beszélnek? Brutális és borzasztó.
Ha belegondolok abba, hogy ez megtörténhet... Nem az eset, hanem, hogy egy gyerek megszületik, és így nevelkedik.
Franklin az apa, kiborított. Majdnem mindig. Az, hogy hülyének nézte a fiát, az, hogy hülyének nézte a feleségét. Utáltam őt. Nagyon.
Kevin megtette. Zseniális módon, de hisz elég hamar megtanulja mindenki, hogy a zsenit és az őrültet egy hajszál választja el egymástól. Kevin melyik? .... Egy esendő gyerek, aki későn kezdett el félni. Nem mentheti fel senki és semmi.

Az olvasás során rengeteg teória keringett bennem. A végén olvasott volt az egyik. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, de a levelek olvasása során ott suttogott valami folyamatosan, hogy ezek a levelek nem egyszerű levelek lehetnek. De voltak más összeesküvés-elméleteim is, így kissé megemelkedett a szemöldököm.

Írnék még sokat az olvasás közbeni gondolataimról, de minek? Felejthetetlen történet mindenkinek, minden oldalról tekintve. Lehet ítélkezni, lehet elítélni, mindig az a könnyebbik oldal. Mit tettem volna? Honnan a fenéből tudjam! Szerencsére nem én írtam azokat a leveleket. A munkámat úgy tudom jól (?) végezni, hogy azt mondom mindenki jót akar a gyermekének, próbálja úgy nevelni a sajátot, csak éppen nem mindenkinek ugyanaz a jó...

"Mamának lenni nehéz. Sehol sincsen megírva, hogy előbb legyé' tökéletes, oszt csak utána essé' teherbe. Maga biztos mindent megtett. Há' nem itt van most is ezen a lepratelepen, egy ilyen szép vasárnap délután? Még mindig próbálkozik."


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...