2012. június 30.

Cecilia Ahern: Lány a tükörben

Jó néhány órán át hümmögtem magamban, hogy mit is olvastam, vagy mit is jelenthet számomra ez a könyv...
Hümmögök tovább, mert nem igazán tudom megfejteni a  közvetíteni kívánt mondandót.
Két rövidke novella, az egyik egy fiatal nőről szól (Lány a tükörben), akivel éppen a házasságkötése napján történik egy fura dolog; a második (Emlékek teremtője) pedig egy idősebb férfiről szól, akinek az egész élete, munkája érdekesnek mondható.

De hogy ne fussak a dolgok elejébe: Lila egy 28 éves hölgy, akinek egyetlen rokona N-Ellie, a vak nagymamája. Azt sejthetjük, hogy valami érdekes dolog lehet itt a háttérben, mert a házában lévő összes tükör fekete lepellel van befedve, s hogy ezeket miért nem szabad leszednie unokájának. Betegségéről, világtalanságáról a csattanó felé közeledve tudunk meg információkat. A történet teljességgel meglepett, vártam valami aranyos kis családtörténet-részletet, végül Tükörországban találtam magamat, s, ha belegondolok engem Alice történetei mindig is felzaklattak, így itt is meghökkentem kissé. No sebaj, volt lehetőség az utolsó pár oldalon egy kis javulásra, de tovább folytatódott a zaklatott állapotom emelkedése, így a katarzis mélyen ért, mikor is egy nagy sóhajjal rátértem a második történetre.
Vissza kellett ráznom magam az érdeklődés színterére, s amikor a fonalat nem tudtam felvenni, már megijedtem, de végül az emlékekkel foglalkozó öregúr története tetszeni kezdett. Magam sem tudom, hogy melyik volt az a pillanat, de megsajnáltam őt, az emlékét, hogy miért is teszi azt, amit tesz, és elgondolkodtam. Elgondolkodtam a saját emlékeimen, hogy melyekre emlékszem vissza szívesebben, és mit szeretnék elfelejteni. Aztán visszalapoztam, beleolvasgattam még egyszer és örültem, hogy ez volt a második.

Nem igazán tudom, hogy C.Ahern mit szeretett volna ezzel a két történettel kezdeni!  Alapsztoriként adva lenne két figyelemreméltó aprócska szösszenet, amit ki lehetett volna dolgozni rendesen, a háttérrel az életükkel. Igaz az első akkor sem tetszett volna ebben a formában, mert én sajnáltam Lilát, az életét, de sokaknak bejött volna. 

De így csak 2/3... jóindulattal.

2012. június 25.

Jodi Picoult: Gyere haza


Ha visszagondolok Jodi Picoult -általam olvasott- könyveire, és az általuk elért hatásra, sajnos azt kell mondanom, hogy kissé elegem lett. Még kettőt nem olvastam, azokat még talán .... de nem tudom elképzelni, hogy milyen témáról kellene írnia még, hogy szívesen kezembe vegyem. Pedig biztosan megteszem majd, de semmi jót nem jósolok.

Most kezdhetném, hogy az elsőnek olvasott "A nővérem húga" nagyot ütött, agyonütött. 
Aztán a "Törékeny" semmi újat nem hozott. Utána a "Házirend"-nél vegyes érzéseim voltak, de legalább érdekelt az autizmus témája miatt. 
A nemrég olvasott "Tizenkilenc perc" visszahozta a tetszést, de nagyon kíváncsi voltam az újra, a "Gyere haza" címűre, ami a leszbikusság témáját érinti, illetve azt, hogy lehessen-e egy ilyen párnak gyereke, beleszőve a volt férjjel kapcsolatos problémákat.

A regény fő témája, történéseiben megismerhetjük Zoe és Max-et, egy 40-es házaspárt, akiknek a gyermekük éppen 28 hete lakik a pocakban, ami lombikban kínkeservesen fogant meg. Aztán paff, vége, a gyermek a korai érkezés miatt már élettelenül érkezik. Max megunja az évek alatt felgyülemlett problémát, Zoe pedig mindenáron gyermeket szeretne. Max megunja, elhagyja, elválik tőle, mert míg Zoe a gyermeket akarja mindenáron, addig a férj a feleségét szeretné visszakapni mindenáron. Életük két nagyon különböző, és a saját életüktől is nagyon gyökeres fordulatot vesz. Max megtér, Zoe leszbikussá válik, Vanessában találja meg partnerét. Néhány hónap múlva felcsillan a remény, a lefagyasztott embriók felhasználását illetően. Ám Max annyira, de annyira hívő lett, és annyira elítél mindent, mint a lelkésze, hogy pereskedés indul a "meg nem született" tartósított embriókért...

Legjobban egy dolog tetszett: Zoe zeneterapeuta munkája, a zenélése, hogy ezzel segít. Ezt annyira tudnám élvezni a sok megpróbáltatással együtt. 
Egyébként a könyvet nem tudom értékelni. Nem tudom mit éreznék, ha a gyerekem leszbikus lenne, csak annyit tudok, hogy nem ítélkezem. Megkövezhetnek, de kb. olyan téma, hogy egy hetero pár is tud gusztustalanul feltűnően viselkedni, szóval ha a lányok nem feltűnősködnek, engem nem zavar. Még az sem, ha minimális dolgot tesznek. Szóval nem tudom, mi lenne, hogy éreznék, de azt tudom, hogy ne is ismerek ilyen nőket, párokat, nem tudom a viszonyulásomat, a problémáikat. A könyvben ez a rész nem érdekelt, amolyan ismeretterjesztő volt. (Néha úgy éreztem magam, mint mikor a kutyás fórumokon fellázadnak a kutyatulajdonosok, hogy miért nem vihetik a kutyájukat a Balatonba, hiszen az ő ebük tisztább és nem wc-zik bele, mint sok embertársuk....)
Ha az egyház és Max oldaláról nézem a könyvet, akkor azt kell mondanom, hánynom kell! Ettől a nyomulástól felfordul a gyomrom. Gondolom Amerikában is van ezer egyház és szekta, ezt muszáj volt Jodinak kihasználni és beírni, gondolok itt a tüntetésekre, meg a sok térítő dumára. Komolyan, én hívőnek tartom magam, de ezt utáltam olvasni. Max állítólagos megtérése, meg az alkoholizmusa, meg a szerelme, meg a többi próbálkozása.. szót sem érdemel. A lelkész szemét beszólásai..... jaj, ezek a házaló térítők is ilyenek? (Egyébként kimutattam volna, hogy ha valaki csak csütörtökönként szeretkezik, lehet, hogy nem fog teherbe esni...- bár biztos ki volt számolva. :D)

Azt egyből tudtam, hogy kicsoda Lucy, vártam már, mikor lesz bevetve, de szerintem eléggé elfuserált vége lett belőle.

Nem is tudom, miről kellene írnom, azt sem értettem, hogy Vanessa miért nem tett egy lépést. Gondolom nagyon erős elvi kérdések voltak előttük a "meg nem született gyermekek" tekintetében, csak úgy felmerült bennem................ ezek az élményeim.

Ahogyan nem tudom, hogy mit éreznék, ha a gyermekem leszbikus lenne, azt sem tudom, hogy mi lenne, ha gyermeket szeretne. Van egy olyan gyenge érzésem, hogy nem biztos, hogy jó ötletnek tartanám, hiszen óvónőként látok defektesen nevelt kisfiúkat, akik esetleg papa nélkül mama és nagymama társaságában a szappanoperákon nő fel. Természetesen az ellenérveket is ismerem, hogy egy alkesz papával, vagy bántalmazó szülővel sem jobb, szóval, nem tudom egyértelműen a választ. Ha lenne rá okom, nyomós indokom akkor mérlegelnék. Szóval a nemtetszésem inkább a történet menetére vonatkozik, meg az erőteljes vallási vonalra.

2012. június 21.

Tóth Olga: Csupasz nyulak

Egyik oldalon egy év, egy nyolcadik osztályos lány.
A másikon néhány hónap, egy felnőtt nő.

Egy év, vagy néhány hónap, miközben megismerünk két lányt. Hogyan éltek, hogyan lettek, vagy éppen hogyan nem akarták egyiket vagy éppen a másikat. Megismerjük a körülöttük élő embereket, szülőket a stílusukkal együtt.

A nyolcadikos csak azt kívánta, hogy szeressék őt, hogy mindenki szeresse, hogy sikeres legyen, hogy híres felnőtt legyen. Díjat nyert, talán összejön neki az álma.

Eszter, nevezzük nevén a másikat, szerette volna az Édesanyja szeretetét kivívni. Szerette volna megismerni az arcát, mert a hátát már nagyon ismerte, ismeri. Kibontakozik az élete. Egy élet, két élet, sok élet, a lányban lévő élet. Csupaszon állt előttem, láttam a gondolatait is.
Olvasom a sorokat, megismerem őket, és rájövök, hogy borzasztóan élnek. Családi kapcsolatok, kötődések hiánya, felismerése annak, hogy most nem így van (általában); elgondolkodni azon, hogy vajon hány családnál ment ez így? Borzasztó. Sok emberben annyira beleégett a múlt, az akkor átélt dolgok. Mi -talán- fel sem foghatjuk. Aztán arra is gondolok, hogy aki nem hallott a XX.század második felében történt vagy meglévő társadalmi dolgokról, az azt mondhatja, hogy nem is érti miről van szó, de bizony, szerintem ez ma is megtörténhet valahol, valakiknél. Más fényben, de ott lehet a csíra, sajnos!

Eszter és a húga. Sokszor egybemosódott a két szál. Sokszor egy személyt kreáltam magamnak. Annyira könnyű volt ezt megtennem. Eszter és a húga, valahol Pest megyében, ahová a HÉV jár. Megborzongok... félelmetes, talán ott, ahol én élek? Vagy máshol... Van néhány HÉV..

Akaratlanul eszembe jut két Eszter.
Az egyik egy barátnőm, aki a jég hátán is megél, de ennek a típusnak születni kell. Tanulni nem lehet.
A másik Eszter a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról Esztere. Tudom, hogy a történet, de ez az Eszter az, aki ott keresi önmagát, a szabadságát, és mindenét... Ott volt a fejemben...
"Arra születtünk, hogy tiszta szívvel szerethessünk,
S boldogok legyünk, boldogok legyünk.
Arra születtünk, hogy mégse dobjuk el hitünket,
Hogyha szenvedünk, hogyha szenvedünk."

Olvastam, és tudtam, hogy mit szeretnék, hogy hogyan szeretném, és annyira drukkoltam, de félsikert értem el. Kevés volt a helyzet adta legtökéletesebbnek. De lehet, hogy ez a legjobb hosszú távon. Egy arc nélküli anyától messze menni.. el, el. Meg akarom találni Esztert!

Bánat- és örömkönnyek zápora......

"Arra születtem, hogy kisgyerek legyek,
S anyám mellett lassan játsszam az éveket.
Arra születtem, hogy felnőtt is legyek,
S megértsem a szóból azt, amit lehet.
S végül arra jöttem én a világra,
Ó hogy elhiggyem azt, hogy nem vagyok hiába.

Arra születtem, hogy megszeressenek,
S megszeressem én is azt, akit lehet.
Arra születtem, hogy boldog is legyek,
S tovább adjam egyszer az életemet.
S végül arra jöttem én a világra,
Ó hogy belehaljak abba, hogy éltem a világban."



Eszter és húga.... jó lenne, ha lenne folytatás, és azt olvashatnám, hogy egymással vannak. Valahogy.

2012. június 19.

Ljudmila Ulickaja: Történetek gyerekekről és felnőttekről

Beleszomorodtam ebbe a könyvbe. Nem mindenhol. Néhol.

Az elején teljesen megrémültem, mert az volt a fejemben, hogy a címe "Mesék.....". Felkiáltottam, hogy ezek nem is mesék, becsapódtam........ aztán megnéztem a címet, és finomodtak érzéseim a "Történetek............." cím olvasatán. Maradjunk annyiban, hogy nem használom a mese kifejezést.
A történetek olvasása közben folyamatosan elszomorodtam és elég kevés pozitív gondolatom  támadt. Aggódtam a gyerekekért, akik elhagyták a pénzüket; aggódtam Szerjózsáért, és haragudtam a szüleire, akik a fiút a dédihez száműzték a hugi születésekor... Elgondolkodtam a történeteken és elképzeltem azt a hátteret, amelyben ezek a történetek keletkeztek, azt az időszakot, amelyet mi már történelemnek nevezünk. Ilyenek voltak a mesék? Ilyeneket meséltek a gyerekeknek? Inkább maradjunk annál  ténynél, hogy ezek az események megtörténtek, és valaki elmesélte Ulickajának, aki egy kedvesnek tűnő, kedvesnek ható írást alkotott belőlük. Mert a vég sokszor vidám volt. De sokszor nem. Engem nyomasztott a hangulat, az illusztráció. Nem, nincs vele gondom, összeillenek a rajzok és történetek, de a lelkemnek néhány helyen erősek voltak. Vagy sötétek. Vagy másmilyenek voltak a karakterek, mint én elképzeltem őket.
Kedvelem Ulickaját, szeretem az írásait. Van amelyet jobban, van amelyet kevésbé. A Történetek állatokról.... kedvesebb volt számomra, de lehet, hogy csak azért, mert állatok szerepeltek benne. 
Általában nehezen viselem, ha a gyerekekkel valami történik: csúfolják, kihasználják. Legyen szó bárkiről.
6 történet, amelyek teljesen különböznek egymástól. A dédpapák különböző szeretetének megjelenítése, a rokoni kapcsolatok felvázolása, a nélkülözés mind-mind tetszettek. 6 történet különböző hatásfokkal. A viaszkacsa a kedvencem. A papírállatokat kedveltem, a többiben is találtam kedves momentumot, kivétel a "Minden jó, ha..."-ban.

Pedig minden jó, ha a vége jó!

...és ez így is van. Utolsó történet a Papírállatok", amelynek utolsó sorai:

"Az anya mosogatott, egy-egy könnye is a mosogatóvízbe hullott közben. A fiú úszott a boldogságban, és csak osztogatta-osztogatta a papírállatokat." Egyet kértem én is.

Kate Morton: Felszáll a köd

AKÁR SPOILERT IS TARTALMAZHAT.........

Felszáll a köd.
Amikor felszáll a köd, kitisztul az elénk terülő látvány úgy, mint ebben a történetben. A ködös Albion, ahol sok a sötétség, az eső, Riverton, ahol félhomály van a világosság tekintetében, és félhomály az igazságok tekintetében.
Az ilyen történetek esetében akaratlanul elgondolkodom azon, hogy én képes lettem volna-e így élni? Lettem volna férjhez-menésről álmodó fiatal hölgy, vagy lázadó teremtés?
Hannah, Emmeline a két Hartford lány, akik szemtanúi lesznek egy költő-ismerősük, R.S Hunter öngyilkosságának.

Sok-sok évvel később egy filmkészítéssel foglalkozó nő, Ursula, felkeresi Grace-t a 98 éves asszonyt, aki Rivertonban dolgozott 14 éves korától, Hannah komornája és asszonya titkainak őrizője volt. Grace életét, életének ezt a szeletét ismerhetjük meg a lapokat olvasva. Kibontakozik előttünk egy család élete, története, szokásaik; megismerhetjük a cselédség életét, feladatait. S miközben belemerülünk az események forgatagába, telnek a hónapok, évek, változnak a körülmények, háborúk jönnek-mennek. Hannah karaktere kialakul, Emmeline is felnő a kislányságából (nem is akárhogy!), de sajnálom, hogy Hannah élete ilyen irányba kanyarodott. Persze tudom, hogy ez így volt kitalálva, de sajnáltam őt. Valahogy számomra kevés fontos információ lett kidomborítva, mondjuk természetesen éppen annyi, amennyit Grace tudhatott. Ez viszont nem volt elég nekem.

Sokat unatkoztam rajta. Egyik dologra egész hamar rájöttem, mondjuk azonnal- a családi szövevényekre. Aztán a másik dolog, ami a „titokkal” kapcsolatos idegesített. Mégpedig azért, mert Grace annyira sokat tudott, és nem egyszer bebizonyította, hogy meg is őrzi a rá bízott információkat, szóval nem kellett volna így…
Tény, hogy szépen megírt történet, kedvelem olvasni a leírásokat, a visszaemlékezéseket, ez mindenképpen pozitívum. tetszett az évek múlásával megtapasztalt társadalmi változások megjelenítése, mondjuk Emmeline kérdése, a mi az ábra? kicsit túlzó volt! Odaképzeltem magam Rivertonba és sokszor szerettem volna Mr.Hamilton lenni. Szerettem volna a titkokat meghallani, a titkokat megőrizni. De hiába voltam ott, hiába képzeltem magam oda, hiába váltam bármelyik szereplővé, akkor is unatkoztam, tényleg. Nem a kíváncsiság miatt siettem az olvasással, hanem, hogy vége legyen. Pedig nekem is meglepetés volt a vége. Teljesen más jelenetet képzeltem el, amolyan féltékenységi epizódot. Tulajdonképpen még bele is fér ebbe, de nem erre gondolok.

Azt hiszem büszke voltam Hannah-ra, még ha ezt a mondatot félve ejtem is ki!



2012. június 18.

Darvasi László: Pálcika, ha elindul

Érdekesen indult Pálcikával való kapcsolatom. Először nem tetszett, hogy nem láttam a karjait. Aztán rájöttem, hogy van neki, de hét ő pálcika, s ha ő Pálcika egy pálcika, akkor tulajdonképpen úgy néz ki, amikor áll, mint egy fogpiszkáló, azaz egy pálcika, aminek van egy feje. 
Azt hiszem lassan belezavarodok ebbe az eszmefuttatásba, így ezt abbahagyom.
Lehet, hogy én vagyok nagyon felnőtt, pedig gyermeklelkű szeretnék maradni, de nehezen fogadtam el a könyv stílusát. Kényszeredetten mosolyogtam, kerestem benne a mesét, az örömöt, a vidámságot, de fapofával ültem és olvastam.
Aztán hirtelen volt egy snitt(!), és érdekelni kezdett. Pálcika bement az óvodába, és ott voltak azok a gyerekek, amilyen én is szeretnék lenni. Ott voltak azok a gyerekek, akik örömmel fogadták őt, akik nem csúfolták őt, s ahol elkezdődtek nagy találkozásai más pálcikákkal, akik önvizsgálatra késztették, megismertették más fontos jellemzőkkel. Már az oviban megismerte a pálcikák széles spektrumú sokaságát, a ropikat, a marokkó játékot, a tűket, sőt egy sünivel is találkozott. S ezek a találkozások útja további részét is végigkísérték.
S most mindenki álljon meg az olvasásban, képzeljen el egy pálcikát maga elé, esetleg vegyen elő egyet, gondolkodjon el, hogy mi minden jut eszébe róla. S itt a lényeg!
Nagy fantáziával megírva találkozik Pálcikánk a többi rokonnal, ismerőssel, hasonló egyedekkel, mint ő. Gondolkodtam rajta, hogy felsoroljam-e azt a temérdek mennyiségű dolgot, amelyek megjelennek a színen, hiszen akkor elmondom a könyv szereplőit, amivel esetleg elrontom azt a fajta rácsodálkozást, amellyel én szembesültem a könyv olvasása során. Így nem mondom el, de írok egy-kettőről néhány dolgot:
- Miért voltak nagyképűek a kínai pálcikák?
- Miért volt hálás a fogpiszkáló?
- Miért nem akart színes frizurát Pálcika?
- Miért volt nagyképű a szívószál?
...
S mire a könyv végére értem, már megértettem a Pálcika örömeit, a pálcikák fontosságát, már én is mosolyogtam, hogy egy pálcika mi mindenre jó. Megismertem rémséges álmait a félelmetes lyukakról, s azt is megtudtam, hogy a lyuk mitől fél.

Mindenki, aki elolvassa a könyvet, elfelejti a saját gömbölyűségét, vagy előtérbe kerül saját pálcikasága, és olvasás közben megtanulja, hogyan kell pálcikázni.

2012. június 2.

Charles Martin: Maggie

A történet az "Egy új élet reménye" című könyv folytatása, ami ott folytatódik, hogy Maggie felébred a 3,5 hónapos kómájából. Felébred, felépül, és próbálják felvenni a ritmust, a továbbhaladást a kisvárosukban. Ahol a barátaik, rokonaik segítségével lassan-lassan megváltozik minden.

Maggie, akit annyira szeret a férje, hogy ilyen nincs is.
Mese habbal, abból a csöpögős fajtából, amit csak néha vesz be a gyomrom. Azt is elárulom, hogy miért veszi be: mert Charles Martin gyönyörűen ír. A kifejezések, a leírások nincsenek tele közhellyel, nincsenek tele ismétlésekkel, a fájdalomról is úgy ír, hogy átélhessük, érezhessük ugyanúgy mint a boldogságot. Lehet rajta könnyezni boldogságunkban és szomorúságunkban. Lehet rajta nevetni, bár ezen nem lehetett igazán.

Maggie, akinek ebben a második kötetben minden rezdülését megismertem. Akivel együtt sírtam az anyasággal kapcsolatos gondjaik miatt. Akinek minden hullámát: mélyét és magasát próbáltam átérezni. nem, nem élhettem át, hisz a közelében nem jártam ezeknek. 
D.S., azaz Dylan, amilyen férfi nincs. Vagy kevés. Talán az író ilyen, azért ír így. Vagy szeretne ilyen lenni, azért ír így. Vagy pedig tudja, hogy mit kell írnia sok hölgynek, azért ír így. Nem tudom.

Na jó, persze én is elmorzsoltam néhány könnycseppet máskor is, pl. Blue temetésekor………. vagy a pick-up eladásánál… :) vagy, amikor elképzeltem, hogyan néz ki Incifinci. :)))
Csipp-csepp… A történetben vagy a könnyek folytak ömlő esőként, vagy pedig a vér… Ez nem is annyira tetszett, de bírom ezt az írót, így nem adhatom alább, mert élvezem az írásait, a fogalmazását, ahogy a gyapotról ír, ahogy a szeretett nőről ír (:D) Peregtek az események, bevallom őszintén kicsit sok volt. Legalább lett volna valami nyugalom, hogy újra jöhessen a kegyetlenség, de csak jött, futott folyamatosan. Valahogy a kesergés halk maradt, maradtak az egyéni problémák, pedig sok-sok gond lett hirtelen. Tényleg ilyen az amerikai nép, amolyan "mindig mosolygunk"? Nem hiszem. Én a megoldásokra is kíváncsi lettem volna. Szerintem isteni filmet lehetne a két könyvből készíteni, forgatni, gyártani.

Kap egy 4.
A suliban ez a négyes már kivételezésnek számítana kicsit, de a szívem Martinhoz húz! 
:) 
Várom az új könyvét! 


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...