2012. május 31.

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc


Magam sem tudom, hogy hányadán állok Jodi Picoult-tal. Nem olvastam el minden magyarul megjelent könyvét, sőt azt is elárulom, hogy a legelsőnek olvasott "A nővérem húga" lenyűgözött. Aztán beláttam, hogy a többi nem annyira, mert kiszámíthatóvá váltak. Arra gondolok, hogy az említett sem lenne ennyire elsöprő, ha most olvasnám pl. 5-nek.

Olvasmányos, könnyen befogadható. Érdekes: egy tizenéves híressé válik az iskolai lövöldözéses-igazságszolgáltatása miatt.
Mindig valaki mellett kitartunk, állást foglalunk, tetszik vagy éppen nem tetszik a viselkedése. Keresem az igazamat, örülök, ha bejön.., boldog lehetek, ha utálkozhatok, ha drukkolhatok, ha sírhatok, ha nevethetek, ha elgondolkodhatok, ha átértelmezhetem a saját nevelésemet, kapcsolataimat. S még sorolhatnám.
A Tizenkilenc perccel ugyanígy voltam. Talán Claudia írta, hogy minden szereplővel együtt volt gondolatban, hogy mindenkit megértett a maga módján. (vagy valami ilyesmit)
Én nem teljesen, hiszen mindig azt gondolom, hogy én jobb vagyok, mint bizonyos karakter.

Én jobb anya vagyok a bírónőnél, ezt tudom. Jobban próbálok odafigyelni a gyermekeimre, így talán a NAGY kamaszkor sem fogja úgy elmérgesíteni őket, hogy bármelyik oldalra is beálljanak: hogy velük szemétkedjenek, vagy ők legyenek a szemetek. Vagy, hogy nem követem nyomon a szobában zajló életüket. Sok a gondolatom, de ebből is azt szűrtem le, hogy Peter anyukájánál is jobb vagyok. Próbálom a kényes, könnyen kibillenthető egyensúlyt megtartani a gyerekek között, ami természetesen nem tud sikerülni, és nem feltétlenül miattam, hanem, mert a kisebbek úgyse úgy látják. Én jobb vagyok, de mi van, ha egyszer majd nem leszek az? Valamiért.


Nagyon szerettem Petert, s bár tudtam, hogy nem segíthetek neki, hogy elítélendő, de annyira fájt érte végig a szívem, hogy ez miatt el lehet fordulni tőlem, a gondolataimtól, de ez van. Ilyen lett, ilyenné tették őt a körülmények.
S, hogy Josie-ról mi a véleményem? Ugyanaz: ilyen lett, ilyenné tették a körülmények, a félelmei, hogy akkor ő milyen lesz, melyik oldalon lesz. Rá haragszom, azt gondoltam volna, hogy értelmesebb, azaz, értelmes ő, de sok éven keresztül képtelen volt kimutatni úgy, mint 5-6 éves korában, amikor még képes volt orrba vágni.
Nehéz az élet!- de mondta bárki is, hogy könnyű lesz?!

Nem értem, hogy 16-17 évesen miért a kisebbek, a hátrányosabb helyzetűek kihasználása a cél? Tényleg ez van Amerikában? Minden film,könyv ilyeneket állít be. A kontrasztokat, hogy nem fogadunk be.
Megint csorba esett az én álomvilágomon, mert körülöttem minden oké volt. Sőt a még as tesóm iskolai dolgaiban is, pedig ő nem az a jó tanuló fajta volt.... stb.
Lövöldözések, kábítószerezések mindenhol, biztonsági őrök az iskolákban. Tényleg ide tartunk?

..és, hogy a könyvről többet írjak: nem tudok. Az ember összeveti más tapasztalatokkal. Akár sajáttal, akár máséval. A könyv tetszett, jobban, mint néhány másik. Sokkal jobban. De kimerültem az olvasása során. Drukkoltam Peternek, hogy jó legyen neki. Örülök sok mindennek is: a jónak, a gondolatoknak. Így vagy úgy.... kinek hogy.

2012. május 30.

Simone Elkeles: Perfect Chemistry - Tökéletes kémia

Majdnem Fekete-fehér.
amerikai-mexikói
"eredeti"- bevándorló
gazdag-szegény
sikeres-elkerülendő
bőség- nélkülözés
felszínesség- őszinteség
mamaszeretet- mama-szeretetlenség
mintadiák- deviáns bandatag
elit - pór nép
Rózsadomb - "Nyócker"
...
..
.

Amolyan Hamupipőke sztori, fordítva. Kifordítva.
Valamiért tetszett.- pedig azt hittem nem fog.
Szokásosan nem bírtam az anyát.- elgondolkodtam én nehogy ilyen legyek.
Kicsit csöpögött csak. - amolyan még nem zavaró halk csippcsepp.

Óvjuk, védjük a gyerekeinket, a legjobbat, a nekik valót (akit elképzeltünk?) szeretnénk; megrettenhetünk, ha hazaállít valaki mással.
Ó, hány szülőtől hallom, hogy majd védi a lányát, már most hessegeti a fiúkat. Aztán, mi lesz belőle? Majd meglátjuk.

Nem mindig jó a minta. Nem mindig követendő a minta. Hiába jó, néha más a követendő.

Csipp-csepp... boldogság. Most tetszett. A vége nem, az a "sok évvel később" dolog nem kellett volna nekem.



2012. május 12.

David Nicholls: Egy nap

Befejeztem.
Em  és Dex.
Dex és Em.
Egyszer sírtam csak. (Egész jó aránynak tartom, hiszen mindig képes vagyok rá. Pl. az öttusapályánál állva a másik csapatban futó duci kisfiú kitartását látva is örömkönnyeim lettek, aki csak beért a végére, és megcsinálta!)
A sírás nagy erősségem.

Em és Dex: egy nagyon kedves lány, egy szenvedélyes és tisztán-látó fiatal hölgy; ő a lány aki "kékharisnyaként" jellemzi magát, aki dupla-kitüntetéssel diplomázott angol irodalom és drámából, aki rossz ember nem lehet, aki nem is rossz, sőt ellenkezőleg, szerintem túl jó, aki szenved az életében sokáig, aki nem találja a helyét, aki feminista, aki belül nem tud senkit elfogadni, aki végre aztán a sarkára áll és kialakul az élete. Itt csak az volt a gondolatom, hogy kissé elhúzta ezt Nicholls. Nem értem miért kellett? Olyan sokáig keresni-kutatni-élet-értelmét keresni - boldognak lenni minden területen. Mindezektől függetlenül  kedvelem őt.

"Úgy éld minden napodat, mintha ez lenne az utolsó"- ezt szokták tanácsolni, de őszintén, kinek van erre energiája? Mi van, ha esik az eső, vagy ha az embernek kicsit nyomott a hangulata? Az egész valójában teljesen kivitelezhetetlen. Sokkal jobb, gondolta Emma, ha egyszerűen csak megpróbálsz jó, bátor és vakmerő lenni, és nyomot hagyj magad után a világban. Nem kell teljesen megváltoztatni a világot, csak azt a kicsit, ami körülötted van. (...) Mondjuk változtasd meg az emberek életét a művészettel! Becsüld meg a barátaidat, maradj hű az elveidhez, élj szenvedélyesen, élj teljes és jó életet. Tapasztalj új dolgokat. Szeress és szeressenek viszont, ha lehetőséged van rá."

Dex és Em: az egyértelmű jellemzésből kiderült, hogy mi áll Dexter mögött, milyen élet, család, hogy mi áll Dex előtt, azaz milyen élet, és hogy milyen jellem ő. Egyértelműen láttam a 1989-től a zuhanást és ívelését egyszerre. Magamban korán mondtam a szavakat, amiket ráaggattam, mint pl. hedonista, alkoholista, drog-"ista"..., s jól ábrázolta az író őt: telesen el tudtam őt képzelni azzal a magamfajta "ki, ha én nem?" pöffeszkedéssel, ami sok-sok férfira jellemző! Nem bírtam őt, és ezt csak az csitította bennem, hogy később azért változott a jelleme.. de mi lett volna akkor, ha a munkája stb. nem változik? Akkor milyen lett volna? -*gondolkodik*
(Bevallom, hogy nagyon kedveltem az édesapját!)

Így csak azt tudom mondani, hogy kellemesen elvoltam a könyvvel, jó volt olvasni, de a vége felé voltak évek, amik már nem kellettek nekem, pedig tudom, sőt értem is, hogy szükségesek voltak. Akkor a közepére nem kellettek volna. Valahova.
A történet szépen ívelt, semmi gondom nincs vele. Nekem van gondom. Lehet, hogy csak elfelejtettem az én fiatal éveimet. De az én harmincas éveimet semmiképpen, mert azok itt vannak körülöttem. Sajnálom, hogy csak eddig jutottak el a 37-40 éves korukig. Vagy azt sajnálom, hogy ennyi minden van körülöttük már. Persze, persze sokan mondhatják, hogy "jaj, de jó!", hogy ennyi mindent megtapasztaltak, de úgysem ezt akarták volna ők. Itt a képbe jön a "fától az erdőt... " dolog, biztos egy hatalmas nagy, több-százéves vastag  törzsű tölgy volt előttük. Olyan hiányérzetem maradt: valahol, valami kellett volna.

Egyszer sírtam csak. Mert, miért ne? Nem hittem el azt a dolgot. Aztán tettem volna egy pontot ide. Vége.

........ sírtam volna tovább. 


[A film még előttem van.]

(Bárhogy is csűröm csavarom a dolgot, hosszas vívódás után 5-ből indult, tartotta magát, majd reggel 4/5-re saccoltam, végül az összkép miatt 4 lett. Jóindulatúan, mert könnyeden olvastam. Ami nem rossz, csak nem lett kedvenc, mindössze egy romantikus tragikomédia. Vagy "komitragédia".)

2012. május 4.

Emma Donoghue: A Szoba

Húúú, ha mondhatom egy "anyák-napi" könyv. Nekem. Most, így néhány nappal előtte. Természetesen nem a habos-babos-minden happy oldalról tekintve, hanem onnan nézve, hogy Anya hogyan élte túl ezt a 7 (vagy mennyi is pontosan?) évet.
Nem számoltam pontosan hány nap volt a könyv.. max. négy hét, ami alatt megismertük az eltelt 7 évet, az eltelt max. háromezer napot, a 60-akárhányezer órát, a többszázezer nyikorgást, a Szoba-beli életet!

Hogy miért nevezem anyák-napinak? Megemelem a kalapomat Jack édesanyja előtt.
Hogy túlélte.
Hogy feldolgozta.
Hogy addig élte át, annyi mindenen képes volt túltennie magát, amíg muszáj volt.
Hogy önzőnek tűnt olykor? ki nem tesz rá! Mindig a gyerek szemével látom a dolgokat, most még könnyebb dolgom volt, mert az ő szemszögéből volt leírva. De: ott voltam? meg tudtam volna csinálni? túléltem volna?
Képes lettem volna a 3,5*3,5 méteres szobában élni? Úgy gondolom, hogy joga volt szenvednie néha-néha!
Éltetek már 20-24 négyzetméteres lakásban, ahol alig fér el az Életed? Ahova galériát építenek legtöbben? Ahonnan mindig a kimenni-akarok-érzés uralkodik, hogy ne a körfolyosót lássuk, ahol az Életbe nézhessünk? A 12 négyzetméter volt az Életük, egy tetőablakkal. Ebben volt mindenük: a konyhájuk, a szobájuk, fürdőszobájuk, a nappalijuk, a sportpályájuk és Jacknek egy szekrénye.

Egy 19 éves egyetemista, akinek teltek a napjai, múltak a legszebb hónapjai, akinek gondolataiba be szerettem volna tekinteni. Hogy miért tette úgy, ahogy? Mert ösztönösen jól tette. Úgy gondolom. Könnyű ítélkezni, én is megtettem volna biztosan, de ez most ad egy kis elgondolkodni-valót, hogy nem szabad. Persze tudom, de annyira máshogyan élünk, és annyival könnyebb másokat elítélni, mint magunkban is keresni valami szálkát (vagy gerendát).
Mennyire másképpen hangzik itt a balból folyó krémesebb, mint ha te élnéd át a te 5 éveseddel.
Sokat tudnék írni, de miért tenném? Nekem ezt adta a Szoba. Egy túlélést, egy megértést, egy mélyebb belegondolást, ami magával hozta az életben való sok-sok problémát a bonszai-fiútól kezdve a szeparációs szorongásig, az Anya összezuhanásától a nagyszülőkkel való találkozásig. Sok-sok apró és hatalmas probléma. Csak gondolkodom, gondolkodom, és úgy érzem, hogy kevesen lennének képesek erre. A tettre,  a tisztán látásra. Hogy lehet mindennél mindig jobb, és lehet mindennél sokkal rosszabb is.
 Akár fikció, akár megtörténhet, akár-akármi. Sok anya a nagy igazi valóságban nem képes ilyesmit, ilyen mélységben tenni a gyerekéért. Ennyit se, kevesebbet se sokan.

A könyv befejeztével még nem volt vége. Olyan mintha drukkolhatnék tovább nekik.

Boldog anyák napját!


(Egy kis levonás: a vége felé hiányoltam egy kis plusz dolgot a miértekről, a nagyszülői dolgokról, hogy a kisfiúval többet beszélgessenek, azaz szerettem volna egy kicsit bemutatni neki a világot. Olyan volt, mintha bolyongani hagyták volna őt. Talán 1 évet még hozzáadtam volna az életkorához, de ez gyermek- és helyzetfüggő is. Néha elég volt az 5 éves kor is.)

2012. május 1.

No olvasás, no para

Nem is igazán tudom, hogy mi van velem.
Betegnek is tűntem.. vagy allergia van kibontakozóban (ill. folytatásban).
Folyamatosan fáradt vagyok, ez tavaszi vagy akármilyen vitaminhiány -ez is benne van a pakliban.
Rengeteg írni valóm van a suliba, lehetséges, hogy ez is frusztrál -nem hagy nyugodni.
A munkában is sok dolog aggaszt- olyanok is, amelyek meg sem érdemlik, de az én személyiségemet ez nem érdekli.

Képtelen vagyok olvasni. Kezembe veszek egy könyvet, majd elolvasok egy oldalt, aztán leteszem. Aztán éppen belemerülök egybe, de már beugrik, hogy azt (meg azt) sokkal szívesebben olvasnám.

Az árvák hercegét majdnem két hete elkezdtem, és kb. a 100. oldalon tartok (vagy nem).
A Schopenhauer-terápiát két napja kezdtem el, érdekel is, de félretettem, mert az sem az igazi. Olvasatlanul viszem vissza a könyvtárba a kikölcsönzötteket, adom vissza amelyekhez fél év alatt nem volt kedvem.

Most leemeltem egy kedvencemet, a Levantei kikötőket, hátha ezt sikerül újra olvasnom. 

De nem biztos, mert határidők lebegnek előttem az iskolához kapcsolódóan. Azért megpróbálom.

Inkább az a bajom, hogy unatkozom. (Ha nem játszom a gyerekkel, és éppen "minden fontos várhat még", akkor sem találom a helyem. Most kellene mozognom, de a gyerek lefoglalja olyankor a tévét.)

Nem érzem ezt válságnak, lehet, hogy most kellene valami csöpögős szenny, vagy akármi, ami rövid. Vagy csak egy érdekes folyóirat. Vagy...?- könyvajánlatok.


(A képet a http://hungarfield.freeblog.hu -ról kölcsönöztem.)



Dr. John Townsend: Kamaszhatárok


Mikor mondjunk igent és hogyan mondjunk nemet a kamaszoknak?

Ki ne lenne/lehetne tanácstalan, amikor gyermeke kamaszodni kezd? Amikor a kamaszodásra jellemző tünetek kezdenek megjelenni rajta? Amikor nem is tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen? Mindenki valahogyan átesik rajta, valahogyan "túléli".

A könyv abban segít, hogy  a szülőknek tudniuk kell felismerni: mikor válnak túl korlátozóvá, illetve mikor egészséges és helyénvaló nemet mondani. 
A szülőknek, így nekem is képesnek kell lennem különbséget tenni, hogy a gyerek megfelelően tudja elsajátítani a felelősségvállalást és az önkontrollt.
Sokak számára a legnehezebb feladat, hogy a lázadást, a hisztit, a fenyegetőzést is próbáljuk meg szeretettel és határozottan alakítsák, módosítsák a gyerekeik számára kijelölt határokat. A könyvben nagyon tetszetősen ez így van megfogalmazva:
"A határok a fatörzshöz hasonlatosak. A fatörzs tartja egyben a leveleket, a gyümölcsöt, a gyökereket. Kezdetben minden erős törzsű fa gyenge csemete volt. Karóhoz kellett rögzíteni őket, hogy elbírják a saját súlyukat. Külső támaszra volt szükségük, mielőtt erős fává cseperedtek.
Hasonlóan zajlik a határok kialakulásának folyamata is."

Mik a mi elképzeléseink? Milyen céljaink vannak a tizenéves gyermekkel kapcsolatban? Fontos, hogy a közös hangnem kialakításával közelítsünk egymás felé, megfelelő időt hagyva mind magunknak, mind pedig a kamasznak.

A KAMASZHATÁROK című könyv 4 nagy fejezetből áll.
Az elsőben megismerheti a felnőtt a saját határait, ami a többi határ kijelölésében fog segíteni. Itt kerülhetnek előtérbe saját mlékeink, saját szüleinkhez való viszonyulásunk, a magatartásunk, a szülői reakciók. A rövidke fejezet lényegre törően fogalmazza meg, hogy ismerkedjünk meg a gyermekünkkel!

A második fejezet a kamaszok sajátos lelkivilágába, gondolkodásmódjába, érzésvilágának megismerésébe próbál bepillantani. Megismerhetjük azt a 4 alapvető képességet, amelyre feltétlenül szükségünk lesz a továbbiakban. (önmeghatározás, különállás, becsületesség, kitartás) A következő fejezet az egészséges határállítással és a határátlépés megszegésével foglalkozik, hogyan kell ezeket kialakítani, mely az a 4 oszlop, ami szükséges, a könyv utolsó fejezete pedig a kamaszok sajátos problémáival foglalkozik, és megkísérel segítséget nyújtani ezek megoldásában. Ez a negyedik rész hosszan taglalja a kis problémáktól a hatalmasokig terjedő lehetséges dolgokat, mint pl. az öltözködés, vagy éppen a drog vagy egyéb függőség problémáját (és még nagyon sok minden tartozik ide).

Átfogó, részletes, forgatni való mindenkinek.
Hogy megoldást találjon.
Hogy felkészüljön.
Hogy kimásszon belőle.
Hogy elkerülhesse.



Köszönöm a Harmat Kiadónak!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...