2012. január 29.

Stieg Larsson: A tetovált lány

Mindig valami külső szellő fuvallata miatt kezdek bele egy krimibe. Általában kedvem sincs hozzá, mert finnyás vagyok, ráadásul a krimik nekem mindig a filmekhez kötődnek. Nos, most megint szembejött velem ez a tetovált Lisbeth, és csak azért tettem vele egy kísérletet, mert a könyvtárbérletemet kihasználva az ovi melletti könyvtárban éppen bent volt egy példány (sehol máshol nem, ami megközelíthető nekem), ami csak rám várt. Szó szerint, mert miközben nézegettem és kerestem a sikerkönyvek polcán, addig egy idősebb Úr a könyvtárosnál érdeklődött a könyv felől, amire én felkaptam a fejem (és magamban elátkoztam azt a tulajdonságomat, hogy nem szeretek kérdezősködni, hanem inkább önállóan megoldom a dolgokat), és közelebb somfordáltam. A könyvtáros Hölgy válasza az volt, hogy éppen félretette, mert darabjaiban van és be kell köttetni, erre én csak elhaló kissé elnyújtott nyögő hangon közöltem mindkettőjüknek, hogy "óóó, én is azért jöttem csak".
Nem tudom milyen fejet vágtam, mert miközben egyre közelebb értem hozzájuk, az Úr közölte, hogy vigyem, ő a filmet választja majd, a Hölgy pedig előszedte a kissé salátás példányt, odaadta és nagyon szigorú tekintettel közölte, hogy vigyázzak a lapokra, nehogy eltűnjenek, és sikerkönyv, csak két hetem van!

Nos, ilyen felelősséggel a hátam mögött, már nem is mertem "nem elolvasni". Lassan indítottam az ovis kötelezettségek miatt, majd a hétvégén már Mikaellel keltem, feküdtem és háltam.
Aztán most az van, hogy tetszett. A hűűű elmaradt a végén, de csak azért, mert az korábban érkezett.

Összegezve, csak, hogy ne írjak spoilert: szerintem nagyon összeszedett regény! Mindenképpen 5!

5: Blomkvist, Salander, Millennium, Vanger, Wennerström
——————————————————————————
1. Szövevényes.
2. Elmélkedős.
3. Pörgős.
4. Belemerülős.
és
5. Hú bakker!

Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi 5. - Remény


Menthetetlen vagyok, én bírtam ezt a részt.
Nem is tudok mit írni, mert nagyon személyes lenne, az pedig nem ide való, ilyen mértékben, mert
Félelmetes a sok hasonlóság(om)… 
Jókat vihogtam, Reni apját a hólapáttal toltam volna le a lépcsőn, meg Kingának néha benyomtam volna egyet, hogy Ébresztőőőőőőő, de szerettem, pedig  növekvő szimpátiám meredeken zuhanni kezdett lefelé a szemétségei miatt. 
Szerintem Reni jellemfejlődése is megér egy pozitív gondolatot: lassan felnő, tud visszavágni, egyre jobban...

Bevallom, hogy nem hiányzott Arnold, még a telefonhívásait is utáltam.
Én eddig is bírtam Cortezt (vííííííííííííííííííííííííííííííí- *pirul*), most is, és azt hiszem, hogy meg is értettem...... vagy nem, de nagyon próbáltam. :)


…és végre-végre-végre!!!!!!!!!!! ezt mindenki értse úgy, ahogy gondolja, de ha belegondolok, hogy mi jöhet még, akkor már előre megijedek.  Várom a következő részt, és úgy gondolom, hogy abban valami olyasmi fog történni, amit utálni fogok
 
Tisztára pillangó-repkedős
P.S. Csak egy dolgot nem értek, vagy nem tudok feldolgozni: miért olvas Reni Zsoltiéknál, a garázsban?
Teljesen olyan érzésem volt, mint mikor Varga Katalin: A kesztyű című meséjét olvasom, gondolva a hangyácskára, aki a klubdélutánon...:

"Délután egy kicsit pihentek. Majd saját mulatságára mindenki muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona!
a pocok hegedült,
a cinke zongorázott,
a béka szájharmonikázott,
a szarvasbogár trombitált
s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált." 

2012. január 21.

Janne Teller: Semmi


Keressük az élet értelmét! Ti mit adnátok be a közösbe? Mit vetnétek oda a Fontos Dolgok Halmára?

Be kell bizonyítani, hogy vannak dolgok, amik igenis számítanak.
Vagy mindenhol a semmi van? azaz sehol sincsen semmi érdemesre méltó? sem bennünk, sem rajtunk kívül?

Érdekes ez a adolog a könyvekkel kapcsolatban: az aktuális érzések, állapotok velünk történtek határozzák meg, hogy mit emelünk vagyis emelek ki az aktuális olvasmányból? Ebből mit? Tegnap voltunk felvételizni, vidámságból letörtség lett, számít ez valamit? vagy semmit nem jelent? Most azt érzem, hogy semmit! Az élet megy tovább, haladunk előre, aztán lehet, hogy minden összejön úgy, ahogy szeretnénk. Semmi is minden.

Ami egyszer a mindent jelentette, válhat-e később semmi-vé?
Az egykori Réka-babám, a nagyon vágyott Moncsicsim-hol lehet?- egykor minden, most semmi.

Ismét egy könyv, aminek kapcsán elgondolkodom a fiatalságról (ha már az enyémre annyira nem emlékszem), itt vannak ezek a 8. osztályosok, és meg szeretnék győzni az osztálytársukat (azaz volt osztálytársukat), hogy sok mindennek van értelme. Hogy van egy felnőtté-válás, ami zökkenőmentes is lehet. Így le kell mondaniuk 13-14 évesen a legkedvesebb dolgukról, legyen szó kedvenc könyvről, horgászbotról, szandálról vagy éppen egy hörcsögről. Mit tud Pierre Anthon, amit ők nem tudnak? Amit én esetleg nem tudtam?

Basszus, mi 7.-8-ban még a kocsik rendszmát néztük, és a babonák beteljesülését vártuk.
Mi sima divattalan gatyákban coffokkal a fejünkön (amik nem kékek voltak) jártunk és tanultunk.
Ma ugyanez a korosztály, legalábbis egy részük már melírozott hajjal és piercingekkel jár, hülyeségeket és szexuális tartalmakat nyom fel a fb-ra magáról, amit a szülők nem is ellenőriznek. A könyvbeli gyerekek pedig felelősségük teljes tudatában teszik meg áldozataikat, amiket a többiek kérnek találnak ki, és nem is értem, hogy mi az a felsőbbrendű dolog, aminek hatására ezeket teljesítik. Ki kéri számon tőlük? Ez által bizonyítanak maguknak, ezek által lesz a semmiből-minden? Ezek által lépnek ki a gyerekkor biztonságos kapuján? Honnan veszik ezeket az ötleteket? és ki nem tesz rá nagy ívből, hogy Pierre Anthon szerint semmi sincs, semmi nem lényeg, és a szilvafáján sincs semmi. A francba, kiborultam, elsírtam magam olykor.

..és mi volt az értelme? "Az élet értelméért folytatott harcunkat a hazai és a világsajtóban is megnyertük. Csak az volt a furcsa, hogy a győzelmet vereségnek éreztük."

A győzelemből lett a vereség.. A büntetésből csodálat, majd Pierre Anton.... A fészer, a halom, a szandál, bicikli, focilabda........ és a többi dolog, mind-mind a múlté lett. ugyanúgy, mint a barátságok és a gyermekkoruk.... no és az a bizonyos szilvafa.

Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre


virtuális függőség- félelmetes
nem a körmünket rágjuk a postást várván, hanem a kávé mellett már a power gombot nyomjuk a gépen.
a szülők a gyereküket a neten hívják az esti vacsihoz.
megvesszük a szeretetet a szerelmet
reszketve-remegve várjuk, hogy fontosak legyünk
azonnali visszajelzések. még türelmetlenebb várakozások. 
egyébként untam, idegesített ez a beszélgetés. egyébként untam?- és mi idegesített? hogy Emma-Emmi olyan volt, amilyen mi a legtöbben nők?
nem szeretem emmit, hisz egy féltékeny nő, aki magához láncolná ezt a férfit.
nem szeretem, hisz semmi jó nem tesz: háttérből rányít, duzzog.
utáltam a nőt. téves információi vannak a bizalomról és a jó házasságról
én sajnáltam a férjet, és sajnáltam Leot. de tulajdonképpen sajnáltam a nőt is. vajon akarja, hogy sajnáljam?
vajon tudja-e egyáltalán, hogy mit akar elérni? ábrándokat kerget..

nehéz volt végigolvasnom. A sarokba hajítottam volna, nem tudom, hogy miért nem tettem. Valószínűleg kíváncsibb voltam, mert foglalkoztatott. 
olvasmányos, mert elgondolkodtató, mert pörgős, mert érzelmeket megindító és elindító, mert ilyenek vagyunk mi emberek. Gyarlók, szeretetéhesek, hibákkal teli. 
emlékeket hozott elő, amik már az elfeledett kategóriába kellene, hogy tartozzanak. Sőt a kitörölt, lomtár kategóriába, amit ürítünk. Sőt én nem is lomtárazok, egyszerűen Shift+Del-t használok. Törlök, de nem sikerül tökéletesen. Ugyanúgy, mint mikor már nem jó az ablaktörlő a kocsin. 
bakker, én is ilyen vagyok………. vagy nem?
..és nincsenek véletlenek. AZ van, ami, keressük meg miért van így, és keressük mindig a jobbat, ami abből a nem véletlenből származik, származtatható. 
Remélem fáj Emminek, Emmának vagy akár magamnak a régmúlt 20.századból.

Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 4.- Barátok



Barátságok, szerelmek, jellemfejlődések, zenélések, átalakulások, változások,csalódások, jellemezték ezt a részt, és soha nem gondoltam volna, hogy Harry Potter is visszatér az életembe. Sőt, Voldemort is! :D
Azért kicsit viccesnak hatott, hogy Dorián jeges hóval dobálta meg Virágot a csalódottságában.
Az osztályközösség kialakult, és azt is érzem, hogy keresik magukat. Véleményem szerint, az írónő is egyre jobban érzi és tudja mit is szeretne írni, hogyan is szeretné a szereplők szájába adni a szavakat, a mondatokat.
 A szereplőket tekintve érdemes megemlíteni, hogy most már jobban szimpatizálok a szülőkkel. Arnold lecsúszott egy kicsit, nem is értem, hogy ha Renire nem figyel, ha nem érdekli Cortez, ha alig kedvel néhány gyereket az osztályból és a gimiből, akkor mért magyaráz a lánynak? Hogy veszi a bátorságot, hogy felsőbb rendűnek érezze magát?
Kinga mindenképpen nagyot nőtt, mondjuk már a 3. részben is éreztem ezt az irányú "fejlődést", de kicsit visszavehetne Renivel kapcsolatban, a jóindulat utáni szemétkedések még fájnak, de hát... mindegy.
Reni egy lúzernek tűnik, de már képes enyhén megcsillantani a büszkeségét. Én abszolút megértem, s bár továbbra is azt mondom, hogy nem voltam stréber és nem voltam ennyire "vesztes", mégis vele izgulok, érte izgulok, mert én benne látom magamat. Szánalmas vagy nem, ez van. Falom a sorokat folyamatosan és tök hihetetlen ciki és wow és LOL, és hűűűűűűű meg minden, de ennyi idősen is képes vagyok ezért a 10B-ért izgulni és drukkolni. Arnold különleges, de mint mondtam veszített, és nekem nem volt ilyen barátom, én a jó csapathoz tartoztam, és azért sem, mert könnyen szerelembe estem $, így ezt nem tudhatom, de Reni elveszett lesz. Tuti.
Hogy miért lesz elveszett? Hát.. nem értettem, hogy miért nem mondhatja el ezt a fene nagy titkot, de dramaturgiailag így volt jó, mert konfliktusokat szült, ami nem hagyja ellaposodni a dolgokat. Nekem nem volt ilyen Arnold-féle barátom. Azaz volt, de nem ennyire hosszú távon. Valamelyikünk úgyis a másikba szerelmesedett... , aztán két irányba ment tovább az utunk. Tisztára izgulok, hogy mi is lesz a 11. osztályban...
és fájón kell most várom, míg befejezem a köv. kötetet, hogy mi lesz velük.
Összességében egyre jobb, egyre jobban tetszik, és már "vénülő" eszemmel is izgulok a gyermekekért, a fiatalokért, hogy mindenkinek jó legyen, hogy mindenki belássa, hogy szorgalmasabbnak kellene lenni, hogy a könyvben lévő szereplők pozitív oldalukkal válhassanak "követendő személyekké, példákká" a valós olvasó fiatalok számára, és izgulok, hogy úgy folytatódjon, ahogy én szeretném. :)

Azt hiszem, a "mindenevő" olvasóknak -életkoruktól függetlenül- ajánlom. Jó kis szórakozást nyújt.

4/5




2012. január 18.

Francisco X. Stork: Marcelo és az igazi világ

Marcelo okos fiú-cölöpházban lakik egy fán, sérült gyermekekkel dolgozik egy lovas farmon, de édesapja kérésére (utasítására) a 17 éves kori nyarát vele kell töltenie. Ez a feltétele annak, hogy utolsó éves tanulmányait a megszokott helyen, a Patterson-ban tölthesse, és ne egy hagyományos gimiben kelljen tanulnia, érettségiznie.
Az apja, aki ragaszkodott mindig ahhoz, hogy fiának nincsen semmi baja. De tudta... hisz nem engedte Gump-nak szólítani (Forest Gump után)

Elvitte őt, mert reménykedett.
Elvitte őt, mert nem ismerte.
Elvitte őt, mert ismerte.

Ha belegondolok, hogy a szülőknek  milyen fázisokon kell végigmennie, hogy elfogadják a diagnózist, akkor csak azt tudom mondani, hogy így tizen-akárhány évvel később sem tért napirendre Arturo, az édesapa . A "nagy-könyvekben" előírt sorrend egyes mozzanataihoz még mindig vissza-visszatér a reakciója (sokk, tagadás, harag.....), s nem ezt várnám tőle. Bár nekem könnyű dolgom van, oszthatom az észt, nem én vagyok benne ebben az élethelyzetben. Így csak azt tudom mondani, hogy bármikor olvasok autistákról könyvet, mindig előkerül a sajnálat érzése. Nem is tudom, vajon ez-e megfelelő szó, de amikor Marcelo bekerült abba az ügyvédi irodába, egyszerűen megsajnáltam. Már a vonaton, amikor még át sem érezte a feladatait, csak az apja által említett mondatokat értelmezte a maga nyelvén.

Jó kis történet barátsággal, ami talán több annál, izgalommal, őszinteséggel, a saját hangunk, a saját zenénk keresésével és komponálásával, a saját helyünk/zugunk keresésével. Mit, hogyan, miért? ..Miét nehéz az igazi világban élni?

18 oldallal a vége előtt mérhetetlen szomorúságot éreztem. Megálltam, becsuktam a könyvet. Nem szerettem volna ilyet érezni, mert kilátástalannak láttam a dolgot. Pedig Marcelo csak kicsit "más"..
Szomorúságot éreztem, hogy ez történt, hogy így történt, pedig örömet is érzek, mert Marcelo beletanult az igazi életbe, megtanulta, megérezte az igazi világ temérdek szennyét.
Nem lett volna jobb neki mindvégig ott, abban a világban ahol eddig volt? Nem lett volna neki jobb mindig a saját fa-házikójában? nem tudhatom, így csak szomorkodom ismét, hogy ezeknek az autizmussal élő személyeknek, legyen szó erről a -legjobbnak mondott- Asperger-szindrómás fiatalemberről, mennyire más az életük, mint nekünk, mennyivel jobban szenvedhetnek, ha mi is szenvedünk, mekkora fáradtságot okozhat nekik az élet, ha már nekünk is fáradtságot okoz...
Még ez a kedves Marcelo is rájött, hogy kevesebb fájdalom van az ő világában, az emberek jobban szeretik és elfogadják egymást.

Így, a nyár vége felé, a események megtörténte után vajon hová fog tartozni Marcelo? Hisz valahova tartoznia kell.. hol van az a hely?

2012. január 9.

Michael Cunningham: Az órák

Értékelés helyett.

Ahhoz képest, hogy azonnal írom a véleményemet, egyből az elolvasás után, itt állok elgondolkodva, mélán és némán. Órák teltek el, nem egy nap és nem kettő, és befelé fordultam, figyeltem, hogy tényleg mekkora az én hárításom. 
Ezt mondták, és jééé, tényleg, biztosan van, a konfliktuskerülésem miatt. Nem igazán azt mondom, hogy nem vitázom, mert nagyon tudok vitázni, de csak akkor, ha a becsületemről a boldogulásomról, a családomról, a munkámról van szó. Egyébként nem. Feleslegesnek tartom, mert belefutottam már olyan vitapartnerbe, aki csak a saját magáét hajtotta. 
Szóval hárítok, talán ezért nem fogadtam el ezeket a nőket, szereplőket tökéletes mértékben. Nekem depresszív volt, szenvedés volt, nem találtam meg önmagamat semelyik szereplőben, és ez fájt. vagy kevés volt.
Három nő, három élet, három kor, három nap. Összefüggnek, egyik hatással van a másik kettőre, ott van Virginia Woolf  írása, élete a háttérben. Nekem hátborzongató volt Mrs Brown.... sajnáltam, hogy kilátástalannak látja, hogy így látja, hogy szenved.... megoldotta.
Virginia Woolf írt, visszavágyott, szenvedett.. megoldotta.
Clarissa szeret, szenved, szervez, kérdéseket tesz fel, megmenteni szeretne, de kit? saját magát vagy mást? vagy a lányát, vagy a barátnőjét vagy?................. mindegy, megoldódott.

Három nő, három megoldás. Magamra ismertem?- mint mondtam, egyelőre nem, de még keresem..
Magadra ismersz?

2012. január 3.

Elena Ferrante: Nő a sötétben

Én most nem tudok itt az anyaságról írni. Sőt nem tudom elemezni sem ezt a történetet. Szóval alig tudok írni.
Van ez a nő, akire végig haragudtam, aztán ki tudja, hogy miért? Azért mert magamra  is ismertem benne, vagy azért mert gyökeresen ellentétes, mint én, és haragszom rá.
Passz, remélem a másodikat, szóval van egy tengerparti történet (i love), napozás nyár, meg sár, meg kukacok, na de ne fussak előre, minden napos, heppi, vidám, aztán nem is tudom, hogy ez a 48 éves nő, aki elhagyta a gyerekeit, majd visszatáncolt, majd a gyerekek hagyták el őt, na ő most mit is akar az életétől? Mit szeretne Ginotól, mit szeretne Elenától, a babájától, a családtól? Mit szeretne bárkitől is, ha még önmagával sincsen tisztában- vagy éppen nagyon is tisztában van?

Utáltam őt...brrrrrr... sötétben tapogatózom vele együtt.

Azt írja: "Jól csináltam. Milyen boldog voltam, amikor Bianca kiszakadt belőlem, néhány percig a karomba tarthattam, és ráébredtem, hogy ez életem legintenzívebb örömszerzése."
Igen, én is így gondolom.. éppen ezért haragszom. Nagyon haragszom. Hogy mit vállal fel ebben a könyvben? Hát az egész életét. S bár vaciláltam, a 4,5 – 5 csillag között, mert utáltam, mert gyűlöltem, mert kegyetlenül őszinte, mert igen, vannak ott gondolatok, bár szerencsére tőlem még? távol állnak, de az írásmód miatt, a történet miatt mindenképpen 5. De kedvenc nem, soha… Az nem lehet. Nekem fájnak a tettei. Nagyon. 
Remélem én különb vagyok-leszek.

2012. január 2.

Dr.Henry Cloud & Dr.John Townsend: Játszmák nélkül (Hogyan kezdjünk hozzá a nehéz beszélgetésekhez?)

Mennyit beszélgetnek az emberek egymással? Házaspárok, jó barátok, egymásnak sokat jelentő kollégák.... mindenhol előfordulhat egy olyan helyzet, ami rossz irányba terelheti a kapcsolatot. Olykor fontosnak tartjuk az őszinte megbeszélést, de ugye minden kezdet nehéz, és olykor félünk megtenni az első lépést. Várunk, hogy a másik megtegye, hogy a másik kezdeményezzen. De mi van akkor, ha nem érezzük jól magunkat, így kényelmünk érdekében nekünk kell konfrontálódni, odafordulni, szembenézni? Ez felvet egy másik kérdést: hogy lehet úgy beszélgetni, beszélgetést kezdeményezni, hogy a másik ne sértődjön meg? Hiszen alkatilag, személyiségjegyekben mindenki másmilyen. Nem mondhatjuk ki egyértelműen, hogy a megszoktuk a másik -velünk szemben nyújtott- viselkedését, hogy ő ilyen, hogy mi ilyenek vagyunk. Mindig ott van a változás lehetősége. Talán éppen jó, hogy most új év kezdetén, a nagy fogadalmak tételekor vettem kezembe ezt a könyvet. Hogy lássam az én életem, a nem megfelelő kapcsolataimban is  lépni tudjak.

Olykor nem is a rossz árnyéka lebeg egy barátság, házasság, kapcsolat felett, hanem teljesen más okból maradunk távol. Talán nem is történt semmi, mégis ez a helyzet. A távolság. Ha belegondol az ember, hány "akármilyen" kapcsolatától került már távol? Vagy az eltávolodás miatt, vagy mert nem akarták a másikat a beszélgetésükkel megbántani, vagy...
Mennyi ilyen beszélgetést nem kezdeményezünk, hogy szeretve maradjunk, hogy ne bántsuk meg a másikat, hogy ne haragudjanak ránk, hogy ne tűnjünk fel rossz fényben?

Visszakanyarodva, a Játszmák nélkül című könyv segít eligazodni a kapcsolatokban, utat mutat az eredményes konfrontációhoz szükséges fogalmakban (problémák, megfelelő egyensúly, megfelelő téma, a személyes én s te megkülönböztetése ...), majd segítve a megértést, lépésről-lépésre levezeti azt (helyzeteken keresztül), hogyan tudatosítsuk a problémát, hogyan reagáljunk, milyen reakciókat lehet kiváltani, hogyan viselkedjünk....
A könyv kitér a gyerekek s a szülők felé irányuló konfrontációra is, hiszen ez mindig egy kényes téma, hogy a gyermekeink növekedésével hogyan változtassunk beszélgetéseinket, kapcsolatunkon, hogyan tudjuk szép lassan elengedni a kezüket egyre több oldalon és tekintetben. 
Az utolsó fejezet pedig összefoglalóan és segítségképpen kérdéseket tartalmaz csoportos beszélgetéshez.

Ízlelgetni, tanulmányozni mindenkinek ajánlom, hogy ha  sor kerül rá, akkor a "nagy beszélgetéseinket "mindenképpen sikeresnek könyvelhessük el.

A könyvet köszönöm a Harmat Kiadónak!

2012. január 1.

Peter Marshall: Tombol a hold

Az 1960-as években Angliájában...

Lassan beinduló történet, amelyben megismerjük Bruce-t a pökhendi, édesen szemtelen, nőket-szerető és kedvelő, a bátyját sok mindenben felülmúló fiatal -16 éves- srácot és találkozunk  Anette-tel, a fiatal lánnyal, aki okos, orvosnak készül, és úgy tűnik, hogy tudja mit szeretne az életével kezdeni.

Hömpölygés, kapcsolatok, események, majd hirtelen a két egészséges fiatal kerekesszékbe kényszerül gyermekparalízis betegsége miatt (soha, semmilyen körülmények között sem használom a tolókocsi kifejezést-utálom), és életük -véleményük szerinti- megfelelő folytatása miatt otthonba kerülnek.

A könyv bepillantást ad az olvasónak, hogy az élet megy tovább, a homokóránk apró-láthatatlan szemcséi peregnek lefelé, van ami mögöttünk lesz, van ami még előttünk áll. Bruce és Anette élete is más síkon halad, mint ahogy ők ezt régebben elképzelték, de képesek voltak ezt folytatni, majd együtt folytatni. 
Problémáik közös problémákká egyesültek, szerelmük, azaz köztük lévő kapcsolat segítségével próbáltak megoldásokat találni az előttük álló akadályok leküzdésében. 
Hogy könnyű volt-e ez abban az időben? Hogy sikerült-e nekik? Hogy örült-e velük az egész otthon? Hogyan élték meg a közös perceket? - Érdemes elolvasni vagy azért, hogy tisztán lásson az ember, vagy azért, hogy elmondhassa: Én eddig is kiálltam a mozgássérültek érdekében.

Egyszer azt mondta egy tanárom, hogy nem mindegy, hogy egy kéregetőnek, utcán élőnek mit adunk. Ha tudunk neki adni,  ha szeretnénk neki adni valamit, akkor kérdezzük meg, hogy mit szeretne? Ő erre akkor jött rá, amikor egy gyorsétterem ajtajában egy kéregető asszonynak hamburgert adott, aki fogatlan mosolyával megköszönte azt, e nem fogadta el, hanem ezt mondta neki: "Egy kávét kaphatnék?"

Én tudom mit adtam volna ennek a két huszonéves fiatalnak. Egy közös szobát, a barátságomat.... stb. hisz Anette meg is fogalmazta: "Nem is akarok én abba az időbe visszamenni, amikor még használható volt a testem."
Mit adtam volna Anette-nek? ... egy saját ápolót. pl.
Hogy mit adtam volna Bruce-nak?... nehéz kérdés. Annyira megkedveltem, hogy szinte bármit- gondolom. Ha nem megyek bele ebbe a fantáziadús mondatba, akkor azt mondom, hogy odaadtam volna neki az arcomat, amely világ egyik ablaka mögött áll, akit nézhet, akit szerethet, akinek sírhat.

Nézzünk körül, vegyük észre a más embereket! Nézzünk körül, és vegyük észre, hogy lehet segíteni, hisz lehet. Egy képeslap megvásárlásával, telefonszám felhívásával, személyes szeretettel..... bárhogy, akárhogy, mindenhogy.

A Hold helyében én is tombolnék dühömben!

A Szent Johanna gimi 3.- Egyedül

Ezt is befejeztem, ennek is vége, és be kell vallanom, hogy a 3 könyvből eddig ez tetszett a legjobban. Végre láttam más személyiségvonásokat a szereplőknél, megcsillant 1-2 más tulajdonságuk is a megszokottaktól eltérően. Bárkit is nézek, kicsit mások, kicsit idősödtek, és az osztály is összekovácsoltabbnak látszódik. 

Szerelem?? Az is van benne, mondjuk eddig is volt mindenféle, ha Virág, sztárokhoz fűződő plátói szerelmeit vagy éppen Arnold könyvek iránti szerelmét is ideszámítom.

A szülők már csak ilyenek maradnak, végérvényesen rájöttem, hogy én nehogy ilyen legyek! :)

Ha a szereplőket nézegetem, akkor mindenképpen látható Reni "fejlődése", azaz  hogy visszavág már néhány embernek, nem csak siránkozik, nem hagyja magát feltétlenül lealázni.
Kinga is lassan túllép a kamaszkori szemétségeken, lassan számító üzletasszonnyá válik, de megcsillan benne a másokra odafigyelő női tulajdonság is, amit persze, azonnal leplezni, elrejteni szeretne mindenáron. 
Arnold kedves, jó fej, de most idegesített egy kicsit a csendességével, hogy csendesen duzzog, csendesen otthagy, csendesen zavarja, a csacsogás. Nem azt mondom, hogy csiviteljen ő is a lányokkal , mert akkor megutálnám a jellemét, hanem inkább elfogadóbb lehetne a legjobb barátnőjével.
A fiúk is bandáznak már, s bár ugyanúgy zavar, hogy nem tanulnak, és ezen még vihognak is (könyörgöm, hol vannak a szülők??), már nem érdekel annyira.

Vicces szövegek, volt, hogy hangosan vihogtam, és ez jól esett.

Egyébként félve olvasom a könyveket, mert Renin keresztül újraélek dolgokat, de ez van. most mondhatom hogy még mindig inkább Renire hasonlítok (a szüleim a hátterünk semmiképpen sem!!), de a szereplők életkorának növekedésével egyre kisebb mértékű ez a hasonlóság, hála és WoW!
(De sok esetben átéreztem, hogy miért is "Egyedül" a kötet címe.)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...