2012. október 2.

Shilpi Somaya Gowda: Az eltitkolt lány

Nagy elvárásaim voltak ezzel a könyvvel kapcsolatban, végül csak annyi sikeredett, hogy levettem a kívánságlistámról.
Szóval semmi különös dolog nem történt az én kategóriám, mércéim szerint.

Természetesen 1-2 ismerősöm áradozott róla, s a fülszöveg is kecsegtető (amit természetesen csak részben olvastam el), de íme idemásolom, mert nem szeretnék sokat fogalmazni.


Minden tekintetben igazi mű az anyaságról, a családról és a megbocsátásról.
Somer minden vágya megvalósul – a szerelme nemrég vette feleségül, és San Franciscóban éppen elkezdte orvosi pályafutását –, mígnem egy nap kiderül, hogy soha nem szülhet gyermeket. 
Ugyanebben az évben egy szegény indiai anya újszülött kislánya életének megmentése érdekében szívfájdító elhatározásra jut: a kisbabáját árvaházba adja. Döntése Kavitát egész életében kísérti, és olyan hullámokat vet, melyek a világ túlsó feléről is visszatérnek. 
E két asszony sorsát Asha, egy bombayi árvaházból örökbe fogadott lány köti össze. Ennek a két, láthatatlanul összekapcsolódó családnak a sorsát követjük nyomon egész addig, amíg Ashát önfeltáró utazása vissza nem vezeti Indiába. 
Ez a letehetetlen, mélyen megrendítő regény nem csupán a szeretet kitörölhetetlen hatalmáról és számtalan formájáról szól, hanem arról is, hogy választásaink és családunk miként határozzák meg előre nem láthatóan az életünket.


Izgalmas, letehetetlen, igazi mű... ilyenekkel kecsegtettek engem ezek a sorok, mégis azt kell mondjam, hogy eddig is elrettentett az indiai élet; eddig is hallottam az ott lévő anyagi-, társadalmi-, nemi- és egyéb különbségekről, ezen nem akadtam fenn. 
Hogy is van ez a mondás? A nő két dologért képes megmozgatni hegyeket: azért, hogy legyen gyereke, és azért hogy ne legyen gyereke.

Olvastam már gyermekéért síró, gyermekre vágyó, küzdelmekkel teli életről, ez sem rendített meg, mert nekem kevés volt. És nem azért mondom ezt, mert  nekem van két gyönyörű gyermekem, hiszen senki nem tudja az előzményeket, a múltat, a jelent vagy egyéb mást.

A történet fejezetei néhány fontos évbe engednek betekintést a különböző szereplők nézőpontjából tekintve, az anyaság szempontjából tekintve mégis a két nő a legfontosabb szereplő. Így ismertem meg Kavitát, és tényleg a szívem szakadt meg a szülésénél, itt tényleg megrendültem a következő események miatt, de aztán annyira más irányt vett a dolog, annyira hiányzott nekem a mélyebb és több érzelem hogy nem rendültem meg a továbbiakban. 
Ugyanígy látom Somert is: rettenetesen sajnáltam őt a kudarcok, a sikertelensége miatt, bizakodtam vele együtt, hiszen én ismerem a gyermeki csodát, aztán ez is megváltozott. Teltek az évek, olykor bepillanthattunk egy-egy napba, hétbe, hónapba, kirajzolódtak olyan érzelmek, amelyek addig nem voltak kidomborítva, így a helyükre kerültek az én gondolataim is, de sajnáltam, hogy csak akkor. 
Másképp éreztem volna Somer iránt, Krist próbáltam kifürkészni, s én szerettem volna Kavita mélyen elrejtett gondolatait is megismerni. Mélyen, merengve, álmodozva.
Valahogy előre sejtettem a lépéseket, a történéseket, nem csodálkoztam Asha tettein, belemásztam volna a lapok közé, hogy segítsek neki.

A vége meg is lepett meg nem is. Azaz, majdnem eltaláltam.

Nem mondom, hogy nem tetszett a történet, mert nem lenne igaz. De a Hűha! élmény, amit várok a könyvektől, teljesen mindegy milyen területen (történet, mondanivaló, életembe-vágó stb.), azt nem kaptam meg. Nem gondolkodtatott, mindent a szemem elé tárt betű formájában, nem merengtem, nem bambultam, nem állt meg a levegő bennem, nem kellett azt a sort/szót/mondatot még egyszer elolvasnom, csak úgy haladtam.
Ez pedig az 5-höz kevés nálam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...