2012. október 24.

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

Megint egy olyan könyv, amelyről nem tudom eldönteni a tetszésem mértékét. Hogy világos legyek, akkor azt mondom, hogy a nagyon tetszésem mértékét, mert a történet hömpölygött, csendesen, halkan és lassan; nem szólt nagyot oldalanként, hanem valahogy egészében volt hangos. Egészében kiáltott. Egészében volt teljes. Így ismét a pillanatnyi gondolataim, azaz inkább érzelmeim befolyásoltak. Azok az érzelmek, amelyek az idő folyamatos eltelésével egyre több emléket és gondolatot raktároznak el és hívnak elő.
Lehet, hogy nem is a történet egésze tetszik, hanem egy apró momentum.

A könyvre rátérve: tetszett, de kellettem én is (és az emlékeim), hogy ennyire tetsszen. Kellettek hozzá azok a könyves emlékek, amelyekre szívesen emlékszem vissza, amelyekben ezek a fekete-fehér ellentétek megjelentek, amelyeket mindig csodálkozva olvasok, nagyon naivan, hogy miért is történtek ilyenek, hisz a feketéket is Isten teremtette, vagy ha úgy jobban tetszik, ők is ugyanolyan emberek, mint mi fehérek.

Az alabamai Maycomb városában utolsó gondtalan nyarát tölti egy testvérpár, Jem és négy évvel fiatalabb húga Scout. Az őket anya nélkül nevelő Finch ügyvéd megpróbál tökéletes apaként viselkedni, ám neki sem könnyű. Izzik körülötte a levegő: egy színes bőrű férfit véd a bíróságon… Ráadásul váratlan események, misztikus jelenések, nyugtalanító hírek zavarják meg a család nyugalmát. A gyerekek élete is gyökeresen megváltozik: a felnőtté válás varázslatos és fájdalmas útja immár elkerülhetetlen számukra…


Ne bántsátok a feketerigót, mert ő csak énekel, nem bánt senkit, nincs kárára senkinek és semminek!

A könyv egy történet egy családról. A fentiekben írtak ellenére nem törődtem a hosszú időszakon keresztül elhúzódó fekete-fehér ellentétekkel, nem törődtem, hogy milyen nehéz lehetett Finch ügyvéd helyzete, (hiszen majdnem minden ilyen történetben szerepel egy jó, aki nem ítélkezik, hanem segíteni próbál) csak egy kicsit érdekesebbé tette, kiemelte azokat a fontos dolgokat, jellemeket, amelyek miatt felcsillant a szemem, amely miatt a lelkem mélyéig elgondolkodtam, elérzékenyültem. Sok helyen olyan részeket olvastam, amelyek beleillenének a Mesék testvérekről könyvbe, ott is azok közé, amelyek megmelengetik a szívemet. 
Hogy minden pillanatban ott vannak egymásnak, hogy a más testvéreknél, az ilyen korkülönbség miatt, vagy éppen a báty-húg viszony miatt fennálló feszültségek, ellentétek csökkentett állapotban, elenyésző mennyiségben jelentek meg. Hogy segítettek, hogy ott voltak, hogy támogattak. S, ha éppen nem? akkor ott volt az apa Atticus, aki özvegyként egyedül nevelte őket. S bár egyszer csak hirtelen megjelent a nővére, Alexandra néni, aki más értékeket hivatott képviselni főleg a kislány nevelésénél, mégis a helyére került minden a történet végére.
Atticusért (Finch) rajongtam, röviden ennyi. Szimpatizáltam vele. Elgondolkoztam rajta, hogy ténylegesen létezett-e ilyen ember abban az időszakban. Ekkora szívvel, ekkora empátiás készséggel, ekkora önismerettel, ekkora szeretettel, ekkora ösztönnel, hogy a gyermekeit is így tudta nevelni. Fittyet hányva az elvárásokra, teljesen másképpen, mégis jól.

S direkt a végére hagytam a narrációt, gyermeki mesélést. A kislányt, Scoutot, aki egy értelmes, érzékeny 8 éves-nem mindennapi lány. Szerettem őt, szerettem naivitását, őszinteségeit az iskolában, az életben. Aki mert kérdezni, és mert válaszolni és mert cselekedni, aki támogatott és támogatást kapott. Aki felnyitotta mások szemét is. Akinek sikerült úgy beilleszkednie a társadalomba, ahogy csak egy nyitott gyereknek sikerülhet.

Aki ténylegesen és mindörökre megértette, hogy a feketerigókat miért is nem öljük meg.....


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...