2012. szeptember 15.

Karen Thompson Walker: Csodák kora


Ki ne szeretett volna, életében legalább egyszer hosszabb napokat, vagy nappalokat? Ki ne szeretne olykor csak egy órácskával többet egy napjába beleszorítani, mert úgy érzi, hogy nem fér bele az adott 24 órába. Mondjuk nekem általában elég, elég jól bírok szelektálni a teendők között, de biztos volt fiatalkoromban nekem is olyan, hogy ne érkezzen még el az adott óra, hogy ne kelljen hazamennem, hagy maradjak még ott, ahol annyira jó nekem. ...és még folytathatnám.
De vajon jó lett volna, ha ez megtörténhetett volna?

Csodák kora.
Én a csodák szó hallatán inkább a pozitív történésekre, dolgokra asszociálok. Ezek helyett pedig belecsöppentem Az út című könyv hangulatába, vagy éppen az Armageddon című filmet néztem, amikor kilátástalanság áradt a sorokból. Nem hasonlítottam össze egyik alkotással sem, mert természetesen teljesen másmilyen minden tekintetben, de ahogy hagytam magam mögött a könyv lapjait, a fejezeteket, be kellett látnom, hogy itt a pozitivizmus nagyon halványan jelenik meg Julia életében.

Julia egy 12 éves, visszahúzódó, kaliforniai kislány. Az ő egy éves visszaemlékezéseit olvashatjuk a könyvet forgatva, így nem is vártam magasröptű fogalmazást. Az írásában olvashatjuk azokat a változásokat, amelyeket a Föld lassulása okozott. Amikor a Föld forgása lassulni kezdett, még sokáig nem lehetett érzékelni a napok peremén domborodó plusz időt. Sokáig nem, de aztán olyan is bekövetkezett, amikor egy nap 72 órán keresztül tartott, vagy még hosszabb ideig.
Amint fogytak a lapok, és éltem Julia mellett, nem tudtam nem elgondolkozni, hogy én mely idő szerint éltem volna:  hivatalos 24 órás verzió szerint, vagy a valósidősök táborát gyarapítottam volna, akik az elején a naplementéhez, napfelkeltéhez igazították életüket.

Julia és egyben a Föld lakosságának történetét olvasva: féltem. Örülök, hogy nem élek ilyenben. Örülök, hogy bolygónk lassulása miatt és az e következtében létrejött természeti- gazdasági- és a családi állapotokban történt bekövetkezett változásokat, nem beszélve az egészségügyi panaszok hatványozott megjelenéséről, nekem nem kell megtapasztalnom. Éppen elég nekem a napi problémák feldolgozása.

Julia egy kiskamasz, aki a változásokat először nem is érzékeli igazán. Egy visszahúzódó fiatal, akit elhagy a barátnője, aki reménytelenül szerelmes, akinek lába remegni kezd, amikor meglátja a fiút, aki az iskolai ebédidejét egyedül tölti a könyvtárban. Aki észreveszi az édesapján történt változásokat, akinek édesanyja az őrületbe kergetne engem. A nagypapáját kedveltem. A napok teltek, a hetek és hónapok is a 24 órás verzióban számlálva. Eltelt majdnem egy év, majd végül még több, ez utóbbit nehezen feltételeztem.
Kilátástalanság, monotonitás, reménytelenség.

Nem egy „hihetetlenül klassz” a sci-fi témában sokat olvasó személy számára, de nekem, aki semmi ilyet nem olvas, sőt kerüli ezeket a könyveket, sőt kevés kreatív fantáziával rendelkezik, tetszett. Érdekes volt.  Ez a fiatal gyermek szájából elhangzó írás nekem pont elég volt, így nem kellett szakszavakkal bajlódnia, nem kellett tudományosan fogalmaznia, nem bocsátkozott fizikai- és egyéb magyarázatokba, s belekerülhetett a napjait körülölelő szerelmi témakör is.

A vége jár a fejemben, rányomta a hangulatot az amúgy sem fényes napomra. 

5.


(P.S. Ha belegondolok, hogy a saját lányom is 11 és jövőre lesz 12, akkor tulajdonképpen akár ő is írhatta volna. Pont ezért, s mert nem tudom elképzelni, hogy a korosztálya ilyen történetet leír, én 14-15 éves narrátort képzeltem volna el.)

Libri Kiadó
2012

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...