2012. szeptember 8.

Hidasi Judit: Április út



Hogy nehéz volt a hetem?, hogy voltak mostanában  érzelmileg nehéz hónapjaim, akár éveim? - nem tudom, de a könyv ütött. Odacsapott. Gyomorszájon rúgott. Olyan érzékletesen jelentette meg Hidasi Judit az eseményeket, mintha moziban ültem volna. elképzeltem, ott volt, tördeltem a kezemet és a többi...

Aki ismernek, azok tudják, hogy nem olvasom a mai magyar trendi írónőket. Van okom: olvastam egyet, és csak őszültem tőle. Azóta messze elkerülöm ezt a fajta irodalmat. Hidasi Juditot nem ismertem, fülszöveget nem olvasok végig csak az első néhány sorát, így csak arra hagyatkoztam (néhány ismerős elismerő véleményén kívül), hogy a kilencvenes évek elején volt Vera 15 éves. Majdnem és akár én is lehettem volna. Szeretek emlékezni, no nem mindenre, de a kellemes dolgokra igen. Így elkezdtem, és nem szakadtam el. Ez nem holmi lányregény, hanem egy mély, elgondolkodtató történet.

A könyv Veráról szól, aki 15 éves. 15 éves lány, akár lehetne bármelyik lány. Van jó barátnője, vannak barátai és haverjai. Ismeri mindenki a kisvárosban a szülei munkája miatt: kosárlabdaedző és ügyvédnő. Van egy 10 éves húga. Bepillanthatunk Vera gondolataiba, lázadó magatartásába és mi már mondhatjuk, felkiálthatunk joggal: Emberek, figyeljetek már oda a gyereketekre! Nézzétek és lássátok is őt!
Vera elmenekül a kisvárosból.... valami történt. Meglepődtem, hogyan képes egy 15 éves lány ezt megtenni? Nem hittem el-bevallom. Hogy képes ezt megtenni? Én is átmentem sok mindenen, emlékszem a sírásokra... de eszembe sem jutott volna ez - gondoltam akkor.

15 évvel később:
Fájdalmas, szomorú, megrázó, akár szánalmasnak is tűnhet egy 30 éves nőtől, sőt bennem is felmerült, hisz én is voltam 30 éves... teljesen másmilyen élettel. 15 évvel később... Vera felnőtt nő, és elgondolkodom, hogyan élte túl: az emlékeket, a gondolkozást, a múltat. Hosszú műszak, mindig csak dolgozni- élni nuku, munka-munka, hogy kitisztuljon az agy, vagy éppen, hogy ne tisztuljon ki. Hogy ne kelljen gondolkodni.

"A nem alvás, a munka, a szótlanság, a zene, a filmek, az írás. Mind-mind függőségeim. Nem élhetek nélkülük."
Hogyan éltem volna én túl? Szánalmas vagy erős volt Vera? Néhány hét alatt olyan impulzusok és találkozások érték őt, amelyek elindítottak benne egy változást. 

Ahogy olvastam lassan megértettem. Helyére kerültek a dolgok. Kedveltem Dávót, aki annyit tudott adni. Önzetlenül. Fantasztikusnak gondoltam. Közel a mindenhatósághoz Vera életében. Aki segített, aki ott volt. Mindig. Jókor.
 "Nem tudom, mi az, amit tettél, kedves szomszéd, de az biztos, hogy a világnak hiányzol. Nagyon." 
Aki ezzel a váratlan barátsággal jót tett.
"Mindenkinek saját ritmusa van. És a gyógyulást nem lehet erőltetni.  A virágok is úgy nőnek. Ahogy akarnak. Egyszerre veted el a magokat, aztán van, amelyik azonnal kihajt. Van, amelyiknek több idő kell. De a maga módján, a maga tempójában előbb-utóbb mind előbukkan."

Ahogy lassan helyére kerültek a dolgok, úgy változott meg a szánalmasságról és a 15 éves lány elmeneküléséről a véleményem. Még mindig nem tudom, hogy ezt a lépést egy 15 éves lány meg tudja-e tenni. De azt gondolom, hogy lehet benne ráció, ha kevés is. 
...és akkor ismét párhuzamba hozhatnék dolgokat, de nem tehetem. Én biztos nem vagyok ennyire erős. És nem is történtek ennyire ilyen dolgok az életemben. Meg amúgy is? - miért tenném?

Vera életének köre -talán- bezárult. Muszáj volt neki. 

A mai szombati napomat megjelölte ez a könyv. Rágódom, hallgatom a zenéket. Igen, zenéket, mert Hidasi Judit beavatott a gondolataiba, a könyv zenéibe. És igen, fantasztikus lett volna cd-vel olvasni. De megtettem ma reggel, amikor hihetetlen sírásom közepette (ó, az utálatos szentimentalizmusom!) leültem a gép elé, végighallgattam a zenéket, olvastam a szövegeket fordító segítségével (jobban kellene angolul tudnom... :S), és kész voltam.

Hidasi Judit gondolataival zárom.

"Az apró órákból, az apró csodákból áll az életünk. És ezt én is így gondolom. Azt csak remélni merem, hogy igazán jelen tudok lenni bennük. Mert a végén semmi sem számít. Csak a kis dolgok. Mosolyok, gesztusok, érintések. És igenis hiszem, hogy a szavak. Azok is fontosak. Nem szabad kimondatlan szavakat hagyni magunk után..."
4/5 (igazából öt, de a fiatal Verával történt néhány esemény, és a könyv vége picit elgondolkodtatott)

(u.i. szerintem a fülszöveg nem adja vissza a könyv hangulatát.)

GABO Kiadó
2012


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...