2012. szeptember 29.

Alex Miller: Lovesong - Végzetes szerelem Párizsban

Ez a könyv egy nagy Hűha! a számomra.
Vártam egy könnyed történetet, mit sem törődtem én ezzel a végzetes szerelemmel a borítón, vagy éppen a hátoldalt elolvasva (szigorúan a könyv harmadánál, nehogy valami spoilerbe ütközzek) a "tragikus kimenetelű szerelmi kaland"-ot!

Könnyednek könnyed, ha a tartalmát, az olvasmányosságát tekintem. Tetszettek a karakterek, elképzeltem őket külső és belső tulajdonságaikkal együtt. Ellenben maga a történet, a benne szereplőkkel történt események, kiemelve itt Sabihát vagy éppen férjét John-t, egyből visszavonom a könnyedségét.

Sabiha tunéziai leányzó hirtelen, a húszas évei elején járva kerül Párizsba nagynénjéhez Houriához, hogy segítse őt gyászában, és segítsen neki a Café Chez Dom kis éttermében lévő munkálatokban, ahol a helyi vágóhídon dolgozó észak-afrikai bevándorlóknak kínálnak házias ételeket és menedéket, és ahová turisták nemigen jutnak el. Itt ismerkedik meg a fiatal lány egy ausztrál fiatalemberrel, akivel gyorsan egymásba szeretnek, és megkezdik életüket e helyen.

A könyv két szálon halad: az egyik a fent említett házaspár, akik sok évvel később már Melbourne egyik külvárosában élik életüket, de ott lebeg az a dolog, esemény fejük felett, ami Párizsban történt velük. 

A másik szál egy ausztrál író vonala, aki megismerkedik John-nal, beszélget vele, a beszélgetéseik, illetve Ken bölcs hallgatásai által alakul az új könyvének története, miközben halványan és röviden az ő élete aktualitásait, töprengéseibe is bepillanthatunk.

E rövid ismertető után csak annyit tudok mondani, hogy olvassátok el, mert kíváncsi vagyok a véleményeitekre főleg Sabihát illetően. Sabiha, akiről nem tudok véleményt mondani, mert vitatéma lehet. Nem tudok véleményt mondani, mert nem kerültem ilyen helyzetbe, de azt látatlanban tudom, hogy nem így oldottam volna meg a problémámat, és ha mégis véleményt kellene mondanom, akkor inkább az elítélem őt, teszem le a voksomat.
Sabiha az a nő, aki kisgyermekkorától kezdve az anyaságra vágyott, aki -szerintem- nagyon egoista volt. John pedig egy olyan férfi, aki nem látta a fától az erdőt sok esetben. A 100%-os szerelem Sabiha iránt, ami benne lakozott, számomra hihetetlen. Na nem a 100%, az hihető... inkább a kerek egész, amit olvastam.

Az a fajta rögeszme, ami végig kísérte Sabiha életét, fájdalmas és kiábrándító volt. Innen, kívülről. Az egyfajta magánya, az egyedülléte, amit ő érzett, hogy nem váltott, nem ment másik útra, nem volt alternatíva. Szimplán egy darab másik megoldás létezett. Éltek egymás mellett, sokszor idegennek érezték magukat.

"Ja, hogy te vagy az: John Petterner! Istenem, igen, most már emlékszem. Hát persze! Te vagy az a férfi, akihez hozzámentem, és akivel együtt töltöttem azt a sok üres, értelmetlen évet abban a hülye étteremben, az Esclaves utcában. Mekkora ostobaságnak tűnik most mindez! Milyen nyomorult kis életünk volt, istenem!"

Pedig szerintem nem volt az. Én John mellett (is) álltam. Sajnáltam. 

Mindenesetre nekem azt jelentette a történet most hirtelen, hogy én is átestem, vágyódtam ilyenek után, megtapasztaltam egy rövid ideig, akár tapasztalom is, de akkor legyen ez is egy jel, hogy ne vágyódjak annyira, mert még a végén nem teljesül  Pedig azt is tudom, hogy sem a könyvek, sem más történetek nem befolyásolják a vágyaimat, az életemet. 

"A berber asszonyok sem ösztökélik sietségre tevéjüket, mikor átkelnek a tuniszi országúton: olyan nyugalommal vonulnak, mintha egy ősi, belső utat követnének, amit csak az ismerhet, aki részese közös emlékezetüknek Ez az út mindig ott lesz előttük, függetlenül attól, milyen újabb és újabb akadályokat raknak eléjük az emberek."

(Kíváncsi lennék a másik verzióra.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...