2012. augusztus 15.

Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret

"Hugo Cabret a forgalmas párizsi vonatállomáson él, teljes titokban. Az árva kisfiú az épület rejtett járataiból felügyeli a pályaudvar óráinak működését. Ám amikor a sorsa, akárcsak az általa javítgatott fogaskerekek, összekapcsolódik egy könyvmoly kislány és a pályaudvar mogorva játékboltosának történetével, élete és legféltettebb titka is végzetes veszélybe kerül."

…állandóan arra gondoltam, hogy nehogy megálljanak az órák…. 
tik-tak, 
bim-bam 
.. csak halljam őket, csak lássam mögötte Hugo szemeit, amikor ki-kiles a forgatagra, az emberekre, és a felhúzhatós egérre 
…álom, álom, kitalálom… 
nem kellett kitalálni az álmait, ott voltak a sorok között 
megvalósult vagy nem- szerintem nézőpont kérdése 

Ahogy elgondolkodtam a könyvön, elszomorodtam.
Elszomorodtam, pedig nem lett volna annyira nagy okom rá, hiszen Hugo története teljes egész volt, s nem mondható hepiendnek, de kellemes érzésként hatott rám.
Akkor miért szomorodtam el?
Az álmok miatt.
A gyermeki álmok miatt.
Meddig mernek álmodni? Hogyan szűnnek meg ezek a vágyakozások? Meddig maradnak meg, hogy célokat tűzzünk ki, hogy az álmokból valóság- vagy ahhoz közeli élmény lehessen?
Én, csak a saját gyermekeim álmaira tudok gondolni, hogy azokat mennyire nem tudom megvalósítani, hogyan "ölöm ki" esetleg ezeket.
Hugo Cabret -talán- megtanított arra, hogy ne kezeljem ezeket a vágyakat elérhetetlennek, ne mondjam nekik, hogy ez nálunk pl. lehetőség vagy anyagi- vagy egyéb okok miatt- lehetetlen. Hogy ösztönözzem őket, hogy ne adják fel.


Szerettem ezt a kisfiút. Megtanított arra, hogy merjek, akarjak, -jobban- küzdjek. Néztem, húztam, tekertem, szereltem vele. Nyomoztam, terveztem, megoldottam. Néha én voltam Isabelle. Sajnáltam, hogy nem avat bele a bizalmába.

Leskelődnöm kellett. Néha én voltam az, aki kukucskál.
De én dobtam ki a megszokott szemetesébe a maradékomat, sőt én tartottam fel az asszonyt, Madame Emile-t, hogy ne menjen még ki a pékség elé a tejért és friss croissant-okért, hogy lophasson, azaz inkább vehessen belőlük.
Mit írja még róla?
Ő az, aki annak az embernek is visszahozta az örömet, az álmot, aki ezt mondta korábban:
"Egy üres doboz vagyok, egy kiszáradt óceán, egy elfeledett szörnyeteg, semmi, semmi, semmi.."

Még sokat szeretném olvasni a könyvet.
Még sokat szeretném nézni a filmkockákat a könyvben.
Félve nézem meg a filmet, de úgyis megteszem hamarosan.

Gyönyörű képek. Gyönyörű írás. Szomorú írás. Szomorú Hugo. Majd, öröm, vidámság, ÉLET. Így nagybetűsen.

(A könyvet könyvtári példányként olvastam, de marad kívánságlistás.)

5*

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...