2012. július 12.

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

Beszélnünk kell Kevinről...
De nehéz.
Nehéz, mert nem tudom, hogy miféle genetikai mutáns alkotás ez a fiú.
Nem igazodtam ki rajta.
Elhűltem rajta.
Csodálkoztam rajta.
Mint mindenki vagy legalábbis sokan, én is akaratlanul összehasonlítottam a Tizenkilenc perc Peterevel és az ő sorsával, de mégis azt kell mondanom, hogy annyira különbözőek ők. Annyira mások és máshonnan, hogy el is vetettem hamar azokat a dolgokat s tényezőket, amelyeket a hasonlóság számlájára írtam.
Azonnal eszembe jutott Lessing Az ötödik gyerek című műve, amelyben az édesanya eltávolodását is megfigyelhettem, de vele sem foglalkoztam tovább.
Kavarogtak a gondolataim, olvastam a Franklinhez, az apához írt leveleket, amelyben kibontakozott egy család élete, egy fiú Kevin cseperedése a körülötte lévő problémákkal, a személyiségében lévő mássággal, a megjelenő problémákkal.

Különböző fázisokon estem át a könyv olvasása folyamán. A kezdeti utálattól eljutottam a sajnálatig, sőt talán még kedveltem is Evat. Kedveltem, hisz Kevin mindig az ő fia marad. Bármi is történik. Ahogy írta a leveleket, mutatta be saját magát, talán életében először merült bele ennyire saját magába, talán ebben a néhány hétben, hónapban merült le magában alfától-omegáig úgy, ahogy kevesek képesek. Olvastam a levelekben felbukkanó réges-régi történeteket a fiú gyermekkorából, rájöttem, hogy nagyon sok mindent megtett, hogy a gyermeket megfelelőnek mondható módon nevelje. Olvastam az életét, a gyerekeivel történteket, fogtam a fejem, hogy miket meg nem tett az a galád kölyök, hogy a rosszindulat mennyire benne van velejéig, olvastam a testvérrel, Celiaval kapcsolatos eseményeket és aztán szóhoz sem jutottam. Kapkodtam a levegőt, ütöttem-vertem gondolatban a bokszzsákot, majd elgondolkodtam, hogy mi a helyzet Celiaval. Én is megszültem volna, én is akartam volna, és valószínűleg én s maradtam volna a gyerekekkel. Ellenben kidobtam volna Franklint. Csak Eva őt szerette a legjobban.
(Nem akadtam ki a nevelőnő vagy éppen bébiszitter dolgon, hiszen köztudott, hogy Amerikában kevesen tudnak otthon maradni a gyerekekkel. Vagy nem akarnak, de ez más kérdés, ugyanúgy mint több apró dolog, ami nem foglakoztatott az olvasás közben. Inkább úgy merültem bele, mint egy szülő, vagy mint egy pedagógus, aki nem tudja, hogy mit tenne bizonyos helyzetekben. Egy nagy levegővétel után a névválasztási vitát és érvelést is besöpörtem a szőnyeg alá.... nálam fel sem merült hogy az én nevemet viseljék a gyerekeink. Sőt még kötőjeles formában sem.)

Visszatérve a könyvre: nehezen befogadható, de tökéletesen megírt és összerakott mondatokból összeillesztett történet, ahol nem tudom mit fogok kapni, hiszen csak azt tudtam, hogy szuperlatívuszokban beszéltek az emberek a könyvről. Nem tudom, hogy ki Kevin, de hamar kiderül, hogy azon a csütörtökön valami borzasztó dolog történt. Aztán kiderül, hogy mi, és lassan képet kaptam, a hogyanról is. A miért?-et nem értem? Hogy emlékezzenek rá? Hogy legyen valaki? Hogy ő legyen az, akiről beszélnek? Brutális és borzasztó.
Ha belegondolok abba, hogy ez megtörténhet... Nem az eset, hanem, hogy egy gyerek megszületik, és így nevelkedik.
Franklin az apa, kiborított. Majdnem mindig. Az, hogy hülyének nézte a fiát, az, hogy hülyének nézte a feleségét. Utáltam őt. Nagyon.
Kevin megtette. Zseniális módon, de hisz elég hamar megtanulja mindenki, hogy a zsenit és az őrültet egy hajszál választja el egymástól. Kevin melyik? .... Egy esendő gyerek, aki későn kezdett el félni. Nem mentheti fel senki és semmi.

Az olvasás során rengeteg teória keringett bennem. A végén olvasott volt az egyik. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, de a levelek olvasása során ott suttogott valami folyamatosan, hogy ezek a levelek nem egyszerű levelek lehetnek. De voltak más összeesküvés-elméleteim is, így kissé megemelkedett a szemöldököm.

Írnék még sokat az olvasás közbeni gondolataimról, de minek? Felejthetetlen történet mindenkinek, minden oldalról tekintve. Lehet ítélkezni, lehet elítélni, mindig az a könnyebbik oldal. Mit tettem volna? Honnan a fenéből tudjam! Szerencsére nem én írtam azokat a leveleket. A munkámat úgy tudom jól (?) végezni, hogy azt mondom mindenki jót akar a gyermekének, próbálja úgy nevelni a sajátot, csak éppen nem mindenkinek ugyanaz a jó...

"Mamának lenni nehéz. Sehol sincsen megírva, hogy előbb legyé' tökéletes, oszt csak utána essé' teherbe. Maga biztos mindent megtett. Há' nem itt van most is ezen a lepratelepen, egy ilyen szép vasárnap délután? Még mindig próbálkozik."


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...