2012. július 18.

Jodi Picoult: Elrabolt az apám

".... bizonyos fokig mindenki hazudik. Az emlékek olyan különbözőek, mint a festőtanoncok képei: az egyik kékre veszi az alapot, mások inkább vörösre. Egyesek erőteljesek, szigorúak, mint Picasso; mások pedig inkább gazdagok, mint Rembrandt volt. Van, aki perspektívában rajzol, van, aki nem. Az emlékek a saját szemünk által élnek - nincs két egyforma kép ugyanarról a dologról."

Kinek mit jelentenek a könyvek?
Kinek mit hoznak elő a könyvben olvasott gondolatok? Előjönnek-e hasonló események, van-e következménye ezeknek? Letöri-e az olvasót, vagy éppen tovább tud haladni a sorok követésében?

Az olvasás után hogyan értékeli az elolvasott könyvet? Meg tudja-e fogalmazni a gondolatait? Vagy meg akarja-e fogalmazni azt?

Jó gyermekkorom volt-szerintem, de benne vannak azok dolgok, amiket elrejtettem, és néha előjönnek. Vannak olyanok, amikre emlékszem. Gondolom okom van rá.

Ennyit az előzményekről. A könyvről csak annyit szeretnék mondani, hogy összességében tetszett. Sok minden nem. Sok minden unalmas volt, de lekötötte a figyelmemet, de sietni akartam vele, hogy hamar elolvassam, hogy kiderüljön a lényeg, Andrew-t felmentik-e vagy sem. Nem izgultam, lesz, ami lesz.

Andrew egy édesapa, aki elrabolta a saját lányát kb. 4 éves korában. Új életet kezdtek messze az eredeti lakóhelyüktől, boldogok voltak, de erre a cselekedetre 28 év után fény derül. Itt kezdődik Andrew Hopkins arizoniai kálváriája, amelynek keretében ismét a bíróságon találtam magam. Megismertem a lányát, Deliát, annak barátait, szerelmét, kislányát. És megismertem a tett hátterét és jelenét.

Ki tenné meg? ..és ki nem…?
Ha számszerűsítenem kellene, akkor 3,5 lenne, de ezt nem tartom jónak és hitelesnek és lényegesnek -a számszerűsített értékelést. Van, amelyeknél megy, van amelyeknél meg sem próbálom, hiszen ezek azok a könyvek, amelyek a saját életemet hívják elő, amiről nem szeretnék beszélni. De, ha innen nézem, akkor a negatív tapasztalatok csökkenthetik a csillagozásomat, a pozitívak növelhetik akár.
Ajánlom olvasásra, mert könnyen befogadható, érdekes -igazi "amerikai"- alkotás, melynek olvasásakor vélemények formálódnak. Ki mellett, ki ellen állhatunk. Mondjuk nálam nem volt kérdés, de én utálom az alkoholizmust, a mágiát, szóval a vége nem is volt befolyásoló tényező.
Jodi Picoultnak van egy stílusa, amit megszokhat az olvasó, ami visszaköszön minden könyvéből, néha csavar a vége, néha nem, vagyis nekem nem csavaros, pedig lehet, hogy annak szánta.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...