2012. július 31.

Abraham Verghese: Könnyek kapuja

"A bizalom is a szeretet gyümölcse."

Bevallom őszintén, hogy sokkal könnyebben jönnek a gondolataim olyan történetek, könyvek esetében, amelyhez tudok saját példát, történetet kapcsolni, vagy amelyekben valami nem ragadott magával. 
Most nem jönnek könnyen a gondolatok, nincsenek ikreim, saját gyermekeket nevelünk Európában, orvos sem vagyok, sőt az "inkább-nem-nézek-oda" típusú beteg vagyok, és a könyv nagyon tetszett, negatív kritikát nem alkothatok!
Magamat is megleptem kissé: mert Afrika és Ázsia történelme, történetei nem mindig kerülnek közel hozzám; másrészt nem meglepve, mert tudtam, hogy a fülszövegben ismertetett történet (Az apáca és dr. Stone rövid életű szerelmének következményei súlyosak: az egypetéjű ikerfiúk születése a fiatal nővér életét követeli, az orvos pedig elmenekül, magára hagyja az újszülötteket. A két fiú, Siva és Marion keveset tudnak szüleikről, édesapjuk soha többé nem jelentkezik, egy indiai orvos házaspár neveli fel őket nagy szeretetben.) be fog szippantani. 

Olvastam, rendületlenül olvastam kifulladásig; a könyv letételét csak a londoni olimpia közvetítése szakíthatta félbe. S, akkor mit is tudnék mondani, amivel felkeltem az emberek figyelmét? Csak annyit, hogy a könyv beletartozik a tökéletes kategóriába.

"Tetteinken és mulasztásainkon világok sorsa múlik, még akkor is, ha mit sem sejtünk róla."

Az író, orvos létére olyan nagyszabású, aprólékosan megírt történetet alkotott, amelyben a térség történelmét, fejlettségét figyelembe véve szőtte a szereplők sorsát, afrikai -nem egyszerű gyógyító munkáját olyan módon, hogy elgondolkodhattam a saját életem, könnyezhettem, a figyelmem sosem lankadt.

"Az ember gazdagságának igazi mértéke a gyerek. Végül is mi egyéb marad utánunk ezen a földön…? "

Siva és Marion, a fiúk életébe bepillantva, Marionnal -aki meséli a történetét- együtt felnőve éreztem azt a töménytelen, nem csökkenő szeretetet, amivel őket elárasztották; hallottam az indiai zenét, éreztem talpaim alatt a talajt, velük reménykedtem,  imádkoztam értük és a betegekért egyaránt.

Siva és Marion, akik tükörképeik egymásnak, egypetéjű ikrek, azokkal a "csodákkal", amelyekről már mindenki hallhatott. Csodákkal, kapcsokkal, szoros kötődésekkel. Kötődések, amelyek lazábbá is válhatnak. 
A könyvben megjelenő gyógyítási történetek, családi történések, szerelmek és szenvedések olyan kifinomultan jelennek meg az író tollából, amelyre kevesen képesek. Érdekfeszítően, cseppet sem unatkozva folyik, csordogál a történet, mely egyszer véget ért. Véget kellett érnie. Mindenre fény derült, minden a helyére került, az élet változik, és nem mindenki mindig boldog.

Elgondolkodtam Marion életén. De nem jutottam sokra, mert összehasonlítani semmi értelme nem lett volna. Végig kell menni vele az úton. Vele játszani, vele tanulni, vele segíteni, vele fejlődni, vele élni.

Tetszett. Helyén volt benne minden.
A könnyek kapuja nálam sokszor nyitva volt, és hagytam, folyjon csak nyugodtan.

"Hogyan is haladhatnék tovább, ha nem látom, honnan jöttem? " .. én is próbálok e szerint haladni tovább.



5.


Athenaeum Kiadó
2012




1 megjegyzés:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...