2012. május 31.

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc


Magam sem tudom, hogy hányadán állok Jodi Picoult-tal. Nem olvastam el minden magyarul megjelent könyvét, sőt azt is elárulom, hogy a legelsőnek olvasott "A nővérem húga" lenyűgözött. Aztán beláttam, hogy a többi nem annyira, mert kiszámíthatóvá váltak. Arra gondolok, hogy az említett sem lenne ennyire elsöprő, ha most olvasnám pl. 5-nek.

Olvasmányos, könnyen befogadható. Érdekes: egy tizenéves híressé válik az iskolai lövöldözéses-igazságszolgáltatása miatt.
Mindig valaki mellett kitartunk, állást foglalunk, tetszik vagy éppen nem tetszik a viselkedése. Keresem az igazamat, örülök, ha bejön.., boldog lehetek, ha utálkozhatok, ha drukkolhatok, ha sírhatok, ha nevethetek, ha elgondolkodhatok, ha átértelmezhetem a saját nevelésemet, kapcsolataimat. S még sorolhatnám.
A Tizenkilenc perccel ugyanígy voltam. Talán Claudia írta, hogy minden szereplővel együtt volt gondolatban, hogy mindenkit megértett a maga módján. (vagy valami ilyesmit)
Én nem teljesen, hiszen mindig azt gondolom, hogy én jobb vagyok, mint bizonyos karakter.

Én jobb anya vagyok a bírónőnél, ezt tudom. Jobban próbálok odafigyelni a gyermekeimre, így talán a NAGY kamaszkor sem fogja úgy elmérgesíteni őket, hogy bármelyik oldalra is beálljanak: hogy velük szemétkedjenek, vagy ők legyenek a szemetek. Vagy, hogy nem követem nyomon a szobában zajló életüket. Sok a gondolatom, de ebből is azt szűrtem le, hogy Peter anyukájánál is jobb vagyok. Próbálom a kényes, könnyen kibillenthető egyensúlyt megtartani a gyerekek között, ami természetesen nem tud sikerülni, és nem feltétlenül miattam, hanem, mert a kisebbek úgyse úgy látják. Én jobb vagyok, de mi van, ha egyszer majd nem leszek az? Valamiért.


Nagyon szerettem Petert, s bár tudtam, hogy nem segíthetek neki, hogy elítélendő, de annyira fájt érte végig a szívem, hogy ez miatt el lehet fordulni tőlem, a gondolataimtól, de ez van. Ilyen lett, ilyenné tették őt a körülmények.
S, hogy Josie-ról mi a véleményem? Ugyanaz: ilyen lett, ilyenné tették a körülmények, a félelmei, hogy akkor ő milyen lesz, melyik oldalon lesz. Rá haragszom, azt gondoltam volna, hogy értelmesebb, azaz, értelmes ő, de sok éven keresztül képtelen volt kimutatni úgy, mint 5-6 éves korában, amikor még képes volt orrba vágni.
Nehéz az élet!- de mondta bárki is, hogy könnyű lesz?!

Nem értem, hogy 16-17 évesen miért a kisebbek, a hátrányosabb helyzetűek kihasználása a cél? Tényleg ez van Amerikában? Minden film,könyv ilyeneket állít be. A kontrasztokat, hogy nem fogadunk be.
Megint csorba esett az én álomvilágomon, mert körülöttem minden oké volt. Sőt a még as tesóm iskolai dolgaiban is, pedig ő nem az a jó tanuló fajta volt.... stb.
Lövöldözések, kábítószerezések mindenhol, biztonsági őrök az iskolákban. Tényleg ide tartunk?

..és, hogy a könyvről többet írjak: nem tudok. Az ember összeveti más tapasztalatokkal. Akár sajáttal, akár máséval. A könyv tetszett, jobban, mint néhány másik. Sokkal jobban. De kimerültem az olvasása során. Drukkoltam Peternek, hogy jó legyen neki. Örülök sok mindennek is: a jónak, a gondolatoknak. Így vagy úgy.... kinek hogy.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...