2012. május 4.

Emma Donoghue: A Szoba

Húúú, ha mondhatom egy "anyák-napi" könyv. Nekem. Most, így néhány nappal előtte. Természetesen nem a habos-babos-minden happy oldalról tekintve, hanem onnan nézve, hogy Anya hogyan élte túl ezt a 7 (vagy mennyi is pontosan?) évet.
Nem számoltam pontosan hány nap volt a könyv.. max. négy hét, ami alatt megismertük az eltelt 7 évet, az eltelt max. háromezer napot, a 60-akárhányezer órát, a többszázezer nyikorgást, a Szoba-beli életet!

Hogy miért nevezem anyák-napinak? Megemelem a kalapomat Jack édesanyja előtt.
Hogy túlélte.
Hogy feldolgozta.
Hogy addig élte át, annyi mindenen képes volt túltennie magát, amíg muszáj volt.
Hogy önzőnek tűnt olykor? ki nem tesz rá! Mindig a gyerek szemével látom a dolgokat, most még könnyebb dolgom volt, mert az ő szemszögéből volt leírva. De: ott voltam? meg tudtam volna csinálni? túléltem volna?
Képes lettem volna a 3,5*3,5 méteres szobában élni? Úgy gondolom, hogy joga volt szenvednie néha-néha!
Éltetek már 20-24 négyzetméteres lakásban, ahol alig fér el az Életed? Ahova galériát építenek legtöbben? Ahonnan mindig a kimenni-akarok-érzés uralkodik, hogy ne a körfolyosót lássuk, ahol az Életbe nézhessünk? A 12 négyzetméter volt az Életük, egy tetőablakkal. Ebben volt mindenük: a konyhájuk, a szobájuk, fürdőszobájuk, a nappalijuk, a sportpályájuk és Jacknek egy szekrénye.

Egy 19 éves egyetemista, akinek teltek a napjai, múltak a legszebb hónapjai, akinek gondolataiba be szerettem volna tekinteni. Hogy miért tette úgy, ahogy? Mert ösztönösen jól tette. Úgy gondolom. Könnyű ítélkezni, én is megtettem volna biztosan, de ez most ad egy kis elgondolkodni-valót, hogy nem szabad. Persze tudom, de annyira máshogyan élünk, és annyival könnyebb másokat elítélni, mint magunkban is keresni valami szálkát (vagy gerendát).
Mennyire másképpen hangzik itt a balból folyó krémesebb, mint ha te élnéd át a te 5 éveseddel.
Sokat tudnék írni, de miért tenném? Nekem ezt adta a Szoba. Egy túlélést, egy megértést, egy mélyebb belegondolást, ami magával hozta az életben való sok-sok problémát a bonszai-fiútól kezdve a szeparációs szorongásig, az Anya összezuhanásától a nagyszülőkkel való találkozásig. Sok-sok apró és hatalmas probléma. Csak gondolkodom, gondolkodom, és úgy érzem, hogy kevesen lennének képesek erre. A tettre,  a tisztán látásra. Hogy lehet mindennél mindig jobb, és lehet mindennél sokkal rosszabb is.
 Akár fikció, akár megtörténhet, akár-akármi. Sok anya a nagy igazi valóságban nem képes ilyesmit, ilyen mélységben tenni a gyerekéért. Ennyit se, kevesebbet se sokan.

A könyv befejeztével még nem volt vége. Olyan mintha drukkolhatnék tovább nekik.

Boldog anyák napját!


(Egy kis levonás: a vége felé hiányoltam egy kis plusz dolgot a miértekről, a nagyszülői dolgokról, hogy a kisfiúval többet beszélgessenek, azaz szerettem volna egy kicsit bemutatni neki a világot. Olyan volt, mintha bolyongani hagyták volna őt. Talán 1 évet még hozzáadtam volna az életkorához, de ez gyermek- és helyzetfüggő is. Néha elég volt az 5 éves kor is.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...