2012. május 12.

David Nicholls: Egy nap

Befejeztem.
Em  és Dex.
Dex és Em.
Egyszer sírtam csak. (Egész jó aránynak tartom, hiszen mindig képes vagyok rá. Pl. az öttusapályánál állva a másik csapatban futó duci kisfiú kitartását látva is örömkönnyeim lettek, aki csak beért a végére, és megcsinálta!)
A sírás nagy erősségem.

Em és Dex: egy nagyon kedves lány, egy szenvedélyes és tisztán-látó fiatal hölgy; ő a lány aki "kékharisnyaként" jellemzi magát, aki dupla-kitüntetéssel diplomázott angol irodalom és drámából, aki rossz ember nem lehet, aki nem is rossz, sőt ellenkezőleg, szerintem túl jó, aki szenved az életében sokáig, aki nem találja a helyét, aki feminista, aki belül nem tud senkit elfogadni, aki végre aztán a sarkára áll és kialakul az élete. Itt csak az volt a gondolatom, hogy kissé elhúzta ezt Nicholls. Nem értem miért kellett? Olyan sokáig keresni-kutatni-élet-értelmét keresni - boldognak lenni minden területen. Mindezektől függetlenül  kedvelem őt.

"Úgy éld minden napodat, mintha ez lenne az utolsó"- ezt szokták tanácsolni, de őszintén, kinek van erre energiája? Mi van, ha esik az eső, vagy ha az embernek kicsit nyomott a hangulata? Az egész valójában teljesen kivitelezhetetlen. Sokkal jobb, gondolta Emma, ha egyszerűen csak megpróbálsz jó, bátor és vakmerő lenni, és nyomot hagyj magad után a világban. Nem kell teljesen megváltoztatni a világot, csak azt a kicsit, ami körülötted van. (...) Mondjuk változtasd meg az emberek életét a művészettel! Becsüld meg a barátaidat, maradj hű az elveidhez, élj szenvedélyesen, élj teljes és jó életet. Tapasztalj új dolgokat. Szeress és szeressenek viszont, ha lehetőséged van rá."

Dex és Em: az egyértelmű jellemzésből kiderült, hogy mi áll Dexter mögött, milyen élet, család, hogy mi áll Dex előtt, azaz milyen élet, és hogy milyen jellem ő. Egyértelműen láttam a 1989-től a zuhanást és ívelését egyszerre. Magamban korán mondtam a szavakat, amiket ráaggattam, mint pl. hedonista, alkoholista, drog-"ista"..., s jól ábrázolta az író őt: telesen el tudtam őt képzelni azzal a magamfajta "ki, ha én nem?" pöffeszkedéssel, ami sok-sok férfira jellemző! Nem bírtam őt, és ezt csak az csitította bennem, hogy később azért változott a jelleme.. de mi lett volna akkor, ha a munkája stb. nem változik? Akkor milyen lett volna? -*gondolkodik*
(Bevallom, hogy nagyon kedveltem az édesapját!)

Így csak azt tudom mondani, hogy kellemesen elvoltam a könyvvel, jó volt olvasni, de a vége felé voltak évek, amik már nem kellettek nekem, pedig tudom, sőt értem is, hogy szükségesek voltak. Akkor a közepére nem kellettek volna. Valahova.
A történet szépen ívelt, semmi gondom nincs vele. Nekem van gondom. Lehet, hogy csak elfelejtettem az én fiatal éveimet. De az én harmincas éveimet semmiképpen, mert azok itt vannak körülöttem. Sajnálom, hogy csak eddig jutottak el a 37-40 éves korukig. Vagy azt sajnálom, hogy ennyi minden van körülöttük már. Persze, persze sokan mondhatják, hogy "jaj, de jó!", hogy ennyi mindent megtapasztaltak, de úgysem ezt akarták volna ők. Itt a képbe jön a "fától az erdőt... " dolog, biztos egy hatalmas nagy, több-százéves vastag  törzsű tölgy volt előttük. Olyan hiányérzetem maradt: valahol, valami kellett volna.

Egyszer sírtam csak. Mert, miért ne? Nem hittem el azt a dolgot. Aztán tettem volna egy pontot ide. Vége.

........ sírtam volna tovább. 


[A film még előttem van.]

(Bárhogy is csűröm csavarom a dolgot, hosszas vívódás után 5-ből indult, tartotta magát, majd reggel 4/5-re saccoltam, végül az összkép miatt 4 lett. Jóindulatúan, mert könnyeden olvastam. Ami nem rossz, csak nem lett kedvenc, mindössze egy romantikus tragikomédia. Vagy "komitragédia".)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...