2012. december 30.

Jó-, jobb- vagy ugyanolyan évet!... vagy amilyet szeretnél...


Angyalokkal vagy sem, de mindenképpen kívánom mindenkinek azokat a helyzeteket, amikor egy könyv kikapcsol, feltölt, boldoggá tesz, kiszabadít, felszabadít és minden olyan helyzetet teremt, ami jó.

Boldog új évet kívánok!





http://www.layoutsparks.com/1/150218/city-of-angels-3-1.html

2012. december 29.

Ismét próbálkozom

@Lobo várólista-csökkentő projektét az idén csúfosan bebuktam. :)

2013-ban újra próbálkozom (ezekkel a könyvekkel is). :)





Itt a polcom.



2012. december 24.

Fekete István: Régi karácsony



Értékelés helyett, részletek, mondatok, idézetek a könyvben található írásokból. Én ezzel a könyvvel hangolódtam advent időszakában.
Várakoztam, csendesedtem, reménykedtem.

december 1. 
Amikor elsőt harangoztak éjféli misére, elállt a hó. A harangszó lassan megverte az ablakokat, aztán kiszállt a határba. Végiglengett az utakon, megsimogatta a sóhajtó nádast, és kerengett az erdő felett, hol fehér pompában álltak a fenyők, és hócukros tobozkáikat szívesen odaadták volna valakinek._
december 2.
.. és ha bent meggyújtottuk a kis gyertyát, kivilágosodott az egész épület valami boldog, meleg világossággal, mint a szívünk abban az időben.
december 3.
És mi birkatürelemmel viseltük Jancsi fölényét, amíg egy napon Bodó Vince kereken megmondta, hogy ha Jancsi nem hoz semmit, csak parancsolgat, hát egyszerűen szájon vágja.
- Engem? – kérdezte Jancsi.
- Téged!
És mivel Vince szótartó fiú volt, Jancsi meggondolta a dolgot, és aznap délután már két teljes szakállal és egy lepedővel jelent meg, mondván, hogy a lepedőben ő lesz az angyal, a szakállakat pedig öregapja subájából vágta ki.
A betlehem kész lett, és csodálatosan szép lett. Ha meggyújtottuk benne a kis gyertyát, megmelegedett a szívünk is, és szívünk melegénél a Szent Család is élni látszott.
december 4.
A lámpa világossága ekkor csodálatosan elhalványodott a cigányok arcának ragyogása mellett. Eltűntek, és pillanatok alatt megjelentek, s a hangolás meleg pendülései megcsókolták a falakat, végigtáncoltak a törött lábú székek között, és megsimogatták szívünket.
december 5.
-Karácsonyra már nem leszünk otthon…
-Bizony, aligha itt nem karácsonyolunk… de szép a karácsony a Dunán is.
Imre tehát a legközelebbi megállónál kis fenyőfával érkezett, és terjedelmes csomagokkal.
-Ezt majd én bontom ki.
Ekkor már apró jégtáblák úsztak a vízen, és mély korrogással marták a hajó vasfalát.
december 6.
És mentünk haza szótlanul. A lámpát eloltotta, keze meleg volt, az éjszaka világos, pedig csak úgy magukban tündöklöttek a csillagok.
december 7.
Mivel pedig a meglepetések ideje a karácsony, a gyantaszagú, gyertyákkal ékes fenyő alatt, a vasút és a kapszlispuska mellett egy kis csomag is szerénykedett.
december 8.
Ilyenkor megcsendesednek a hajnalok.
december 9.
Kiült a homályos templomba, az oltár mellé, s most már egészen jól érezte magát, mert ott volt mellette egy karcsú fenyő.
december 10.
Nem tudom, másutt hogy van, de nálunk a rokonságot a karácsony osztályozta, illetőleg az ajándékok, amelyekkel ezek a rokonok kirukkoltak.
december 11.
Pár nap múlva karácsony, és nekem az új csizmákat mindig a Jézuska hozta. Pontosan és megfelelő méretben. Ebben megingathatatlanul hittem…(………………….). De még pislogott bennem valami remény, ami aztán a fenyőszagú, gyertyaszagú fényességben teljesen elveszett.
december 12.
És egy este – …- telthasú felhők jöttek észak felől, és szállongani kezdett a hó. A tétovázó kis pelyhek aztán megsűrűsödtek, és a falu vidám ablakszemei előtt látni lehetett, hogy vastag már a csend párnája, és szakad a hó még egyre, pedig a feltámadt szél zengve játszik a fagyos ágak hárfáján; benéz az ablakokon, és viszi a híreket a temető felé.
december 13. 
A parázs már csak hunyorgott a kályhában, és a hamu alól kifolyt a szobába a csend.
december 14.
- A szánkót is behoztad?
-Be, Rozi néni, be… mert ezt a szánkót én Péternek adom… karácsonyra.
december 15.
Csendes reggel volt, párás, majdnem enyhe, pedig már decembert írt a kalendárium. Ha kiáltott volna valaki, messze hangzott volna, de nem kiáltott senki, hiszen a roráték ideje volt már, amikor nagyobbakat pihennek a gépek és emberek, s a vonat is olyan nyugodt dohogással futott a ködös völgyben, mintha tudta volna, hogy nemsokára úgyis feljön a Csillag, és békességet hirdet az embereknek.
december 16.
Aztán megzendült a hegy, a messzeség, és szétszállt az egész világon a vágy, a Szeretet és a Béke halhatatlan muzsikája.
december 17.
Később meggyújtottam a gyertyákat, és karácsony lett egyszerre, kívül és belül, közeli és tűnő, messzi múlhatatlan karácsony. Egyedül voltam, és mindenki bennem volt.
december 18.
Egyedül voltam, de nem hiányzott senki. Sötétlő alkonyattal gyertyát gyújtottam, eloltottam a lámpát, és ünnep lett egyszerre körülöttem.
december 19.
.. ezeket a szerény ajándékokat nem mi adjuk, hanem rajtunk keresztül a jó Isten…
december 20.
Az éjszakából régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében.
december 21.
Ilyenkor – így karácsony táján- a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok, mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése.
december 22.
Jövök-megyek én is a kis fenyők között, és régen ellobbant karácsonyokra gondolok.
december 23.
És a falu is mintha csendesebb lett volna, mint máskor. Még a kutyák is hallgattak a karácsonyest várakozásában, s nekem eszembe se jutott megrúgni a kis kapukat…
december 24.
A szegénység és a szépség betlehemi csillaga ragyogja be útjait, tájékait…

2012. december 21.

Áldott karácsonyt kívánok!

Boldog Karácsonyt azoknak akik erre járnak, és gondolatban azoknak is, akik nem, de szeretnek olvasni, vagy éppen azért, mert szükségük van a jókívánságokra!

Békességet, örömöt, jóságot, megbocsátást, alázatot!

Szépet és jót, egészséget, barátságot!
Jókai Mór: Melyiket a kilenc közül?

Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, aki semmiképpen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni.
Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentúl ne viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magisztrátus megparancsolta volna, hogy ezentúl a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy nem bírják elszaggatni, amit ő egyszer megvarr: volt is dolgoztatója elég, fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel, és János gazda mégis – mégis – nem tudott zöldágra jutni, ahogy németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. – Hanem persze ez csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott állapotban legyen is.
Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiú, hogy egy leány, és az olyan egészséges volt, mint a makk.
– Ó, én uram Istenem! – sóhajtozék gyakran János mester minden újabb számnál, amint lőn hat, lőn hét, lőn nyolc; mikor lesz már e hosszú sor után punktum? Egyszer azután eljöve a kilencedik; az asszony meghalt, és azután ott volt a punktum.
János mester egyedül maradt a kilenc gyermekkel a világon.
– Hej, sok van azzal mondva.
Kettő, három már iskolába járt, egyet, kettőt járni kellett tanítani, másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.
Mikor cipőt kellett szabni, egyszerre kilenc cipő! mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre kilenc karéj! mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!
– Ó, én uram és Istenem, de megáldottál engemet; – sóhajtozék magában elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol egyiket, hol másikat, a ki álmában rosszul viselte magát. Kilenc biz ez, egész kerek kilences szám. No de hála érte az úristennek, még nincsen ok a panaszra; mind a kilenc egészséges, jó erkölcsű, szép is, jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilenc darab kenyér, mint egy orvosságos üveg, inkább kilenc ágy egymás mellett, mint egy koporsó közötte; az úr Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát, anyát, még akinek nyolc marad is, ha egyet elvesznek belőle.
Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra; az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilencen keresztül dolgozzák magukat az életen, s nem engedik át helyüket senkinek; nem ártott azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér.
Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból, mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; ami ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Hazafelé futtában minden utcaszegleten látott aranyos, ezüstös báránykákkal, cukorbabákkal rakott asztalokat, amiket jámbor kofák árulgatnak olyan gyermekek számára, akik magukat jól viselik; meg is kérdik elébb, hogy a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen meg is állt: talán venni kellene belőle? micsoda? mind a kilencnek? Az sok volna. Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá. Nem; majd ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is, jót is, ami el sem törik, el sem kopik, s aminek valamennyi örülhet, mégsem veheti el a másiktól.
– No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok, – szólt, haza érkezve kilencfejű családja körébe. – Tudjátok-e azt, hogy ma van karácsonyestéje? Ünnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.
A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették a házat.
– Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon szép énekre, amit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra tartogattam, karácsonyi ajándéknak!
Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába; majd lehúzták azért a szép énekért.
– No! mit mondtam! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell állni. Így ni, amelyik nagyobb, előbbre, amelyik kisebb, hátrább.
Úgy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb az apa térdére és karjára jutott.
– Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán utánam.
Azzal komoly áhitatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé János mester azt a szép hangzatos éneket, ami így kezdődik:
„Krisztus urunknak áldott születésén…”
A nagyobb fiúk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a taktusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm, mikor mind a kilenc egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a szép dalt, amit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes éjszakán, s talán még most is énekelnek, amidőn ilyen szép kilenc ártatlan lélek őszinte örömének harmóniás hangja kéri onnan felülről a visszhangot tőlük?
Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a mennyben.
Hanem annál kevésbé örülnek odafenn az első emeleten. Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egymaga kilenc szobában: egyikben ül, a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki tudná, mire használja a többit?
Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem tudja, mennyi?
Ez a gazdag úr éppen nyolcadik szobájában ült ez este, és azon gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? miért nincs a hirlapokban semmi érdekes? miért nincs e nagy szobákban elég levegő? miért nincs a ruganyos ágyban csendes álom? amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének.
Eleinte nem akart rá ügyelni, hogy majd vége szakad, hanem a mikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot.
Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására.
Éppen végezték azok a verset, amint benyitott hozzájok, s János mester egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábú székéről.
– Kend János mester a csizmadia, ugye? – kérdé tőle a gazdag úr.
– Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?
– Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.
– Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.
– Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei közől, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.
János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt az! egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?
– Hogyne adná? Persze, hogy odaadja! hiszen az nagy szerencse.
– No válasszon kend közőlök hamar egyet; aztán menjünk. – János mester hozzáfogott a választáshoz:
– Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferencke: ez már segít nekem a mesterségben, enélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi; azután itt van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje; ó, szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velök a nagyságos úr?
Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.
– No porontyok! válasszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? szóljatok no; álljon elő, aki akar.
A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta; a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé huzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott bele, s bujt a nagy úr elől.
Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.
– Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úr Isten nekem adta őket.
A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.
János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót „ezer pengő”, és most a markába nyomva érzé.
A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és elhallgatott.
Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.
A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.
Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.
– Nem szabad énekelni.
Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is el kezd dudolni: „Krisztus urunknak áldott születésén”.
Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirugta maga alól a széket; kinyitotta a ládát, kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.
– Nagyságos jó uram! instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer forintnál.
Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra:
„Krisztus urunknak áldott születésén.”
S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház. Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy unalmas világban.
1856

2012 - könyvekben

Két éve is volt egy játék, tavaly is leírtam néhány könyvcímet, és most is felvések magamnak néhány könyvet az idei, 2012-es olvasásaimról....

A múlt év legjobb könyvei (nem gondolom, hogy érmeket kellene osztanom. Inkább úgy mondanám, hogy őket olvastam nagyobb örömmel, vagy éppen elgondolkodtatott, arcul csapott, vagy éppen elgondolkodtatott):

Jan-Philip Sendker: Hazatérés (abszolút érmes lenne)
Máté Angi: Az emlékfoltozók  (abszolút érmes lenne)
Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok (abszolút érmes lenne)
Abraham Verghese: Könnyek kapuja (abszolút érmes lenne)
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! (abszolút érmes lenne)
Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret (abszolút érmes lenne)
Hidasi Judit: Április út
Strandberg-Elfgren: A kör
Isabel Allende: Kísértetház
Jenny Downham: Amíg élek
Boldizsár Ildikó: Királylány születik
Stieg Larsson: A lány, aki a tűzzel játszik
Gayle Forman: Ha maradnék
Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér
Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok
Emma Donoghue: A szoba
Jodi Picoult: Tizenkilenc perc
Ljudmila Ulickaja: A mi Urunk népe
Leiner Laura: Szent Johanna Gimi 5- Remény :)
....
..
.

Könyv, amit idén, ismét a kezembe vettem (és el is olvastam): 
Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve
J. K. Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája
J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly
Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában

Sorozat: 
Stieg Larsson: Tetovált-trilógia
Leiner Laura : szent Johanna összes

Boldog voltam/lettem ettől a könyvtől:
Máté Angi: Az emlékfoltozók
Jan-Philip Sendker: Hazatérés
Leiner Laura: Szent Johanna Gimi 5- Remény :)

Szomorúvá tett:
Máté Angi: Kapitány és Narancshal
Jenny Downham: Amíg élek
Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Erőt adott: 
Emma Donoghue: A szoba

Leginkább alulértékelt könyv, véleményem szerint:
Catherine Ryan Hyde: Számíthatsz rám!

Túlértékelt könyv
Sándor Anikó: El Camino
Muriel Barbery: A sündisznó eleganciája

Amiről azt hittem, hogy nem fogom szeretni, de mégis: 
Szent Johanna gimi könyvek

Klasszikus, amit idén olvastam: ismét nem volt :S

Ami nagyon nem tetszett: 
Sándor Anikó: El Camino
Ben Sherwood: Merülj alá az álmokért

Amit valaha szerettem, de már nem: nem olvastam ilyet

Új kedvenc könyveket avattam:

Jan-Philip Sendker: Hazatérés
Máté Angi: Az emlékfoltozók
Máté Angi: Kapitány és Narancshal
Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok
Abraham Verghese: Könnyek kapuja
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret


Csalódtam: 
Ben Sherwood: Merülj alá az álmokért,
Sándor Anikó: El Camino

Legjobb romantikus (nem a "hagyományos romantikus vonal... én olyat nem olvasok-ált.):
Jan-Philipp Sendker: Hazatérés

Gondolkodásomat megváltoztatta vagyis nagyon erősen elgondolkodtam rajta
Emma Donoghue: A szoba

Kedvenc karakter:
Oscar (Rém hangosan és irtó közel) -még mindig;
Atticus- a Ne bántsátok a feketerigót! -édesapja

Azt hiszem ennyi... :), de a változtatás joga fennáll.

2012. december 17.

Mette Jakobsen: Minou szigete

Húúú!

Nagyon megosztott engem ez a könyv, nem is tudom, hogyan fejtsem ki, hogy ne áruljak el fontos és lényeges dolgokat, mégis meghozzam a kedvet az olvasáshoz, és, hogy ne csukja be idő előtt a könyvet olvasó.
Bevallom őszintén nem kötött le az elején, mert nem bírom, amikor saját gyermekem korabeli főhős kislány filozofálgat nagyon okosokat. Így szenvedtem anno a sündisznó eleganciáján is, de az a végére sem tetszett, ez pedig igen.

Ez a kislány Minou, aki "néhányadmagával" él egy kis északi szigeten, ahol hideg van, hó van, fagy van. Az itt lakók között sehol egy gyermeki lény rajta kívül, a kislány társaságát csak a papája, a Tiszteletes és a Ládás a kutyájával Neveninccsel alkotja. Ennyien élnek a szigeten, ahol már történtek halálesetek, és Minou mamája is eltűnt egy éve.

A könyv története néhány napot ölel körül, mikor is a parton a lány és a papája találnak egy holttestet. Ezt a halott testet hazaviszik, hidegen tartják három napig a következő hajó megérkeztéig. Miközben nézik a holtestet és beszélnek, mesélnek neki, filozofálgatnak vele, úgy bontakozik ki egy másik történet, ami Minou lelkében és emlékeiben lakozik.
Megismerjük életvidám, fantáziával megáldott, mosolygós-nevetős mamáját (aki pont az ellentettje a férjének), aki egy cirkuszi előadás után tűnt el. Minou szerint csak elment és majd visszatér. Ő csak mesél a halott fiúnak; ő csak mesél írásban a mamájának, aki egyszer majd biztosan visszatér, s miközben megismerjük édesanyja természetét és szigetbeli életét is, úgy jövünk rá egyfajta igazságra.

Papája olyan karakter, akit nem tudtam bekategorizálni. Kedveltem is meg nem is. Valahogyan kevés volt az információ, de azt mindenképpen megtudtam, hogy Descartes leszármazottjának tekinti magát....
Olykor (sokszor) olyan volt, mint aki magára hagyja a saját lányát. Olyan, aki csak saját magával van elfoglalva, olyan, mintha lassan megőrülne. Aki folyamatosan a végső igazságot keresi. Érdekes. Olyan, mintha besavanyodott volna ebbe a szigeten belüli életbe, amin nem is csodálkozom, de elmehetett volna, ha akart volna.

Miért éltek itt ezek az emberek? Természetesen válaszokat is kaphatunk a könyvből, megismerjük a kislánnyal való kapcsolatukat, beszélgetéseiket, de azt hiszem, az okok, a miértek igazi feltárása, egy másik történet lehetne. Itt most nem ez a lényeg, hanem Minou, aki itt élt, aki ezen körülmények között cseperedett, s akinek ezek az emberek voltak a társaságai.

Minou kedves, a sziget tette ilyenné, így már meg is értettem a gondolatait, már nem is csodálkoztam, s ahogy egyre mélyebben kerültem bele ebbe a hideg örvénybe, ahogy egyre mélyebbre ástam, úgy rajzolódott ki minden.

A három nap eltelt.
A hajó megérkezett.
Minou is megérkezett.

Nem tudom, hogy mese, fantázia vagy éppen a valóság... így csak René Descartes sorait tudom a könyvből kimásolni:

"És minél tovább, minél figyelmesebben vizsgálom az említett jelenségeket, annál egyértelműbben és határozottabban megbizonyosodom róla, hogy mindez igaz."

Libri Kiadó
2012.

2012. december 16.

Böjte Csaba: A szeretet bölcsője - A házasság mérföldkövei

Néhány hete, amikor egy ismerősöm felhívta a figyelmemet egy könyves akcióra, máris rendeltem meg Böjte Atya könyveit, amik közül az elsőt el is kezdtem. Ízlelgetem.
Amikor most megakadt a szemem ezen a gyönyörű kiadványon- egy másik ismerős segítségével-, máris birtokolni akartam!

Böjte Csaba gondolatai mindig elgondolkodtatnak, és éppen azért, mert nagyon egyetértek velük. Még akkor is egyetértek, ha nekem nem mindig sikerül ezen gondolatok szerint élnem.
A szeretet bölcsője -  A házasság mérföldkövei
A könyv, ami összefoglalja az Atya gondolatait a házasság közben bejárt útról, legyen szó a házasság előtti párkapcsolatról, a gyermeknevelésről vagy éppen az idős korról.
Miközben olvastam a sorokat, fejezetről-fejezetre önigazolást kaptam, olykor megsimogatták lelkemet az olvasottak, máskor pedig jól arcul csaptak.

Bevallom őszintén, nem csak a házasságomra, nemcsak a családomra vonatkozó gondolatiságok jutottak eszembe, nemcsak az ezekre vonatkozó apró-cseprő vagy akár kicsit nagyobb problémák kerültek előtérbe.
Bármerre nézek napjaimban, valahol mindig meghúzódik valami konfliktus. A munkának is szentelt egy fejezetet, amit nekem nagyon jó volt -kellett- olvasni. Ha messzebb tekintek, akkor a barátságok is megjelennek, a "Keress szövetségeseket..." vagy éppen "A megbocsátás...." fejezetekben... Nos, itt van némi elszámolnivalóm.

"A szavak nem ugyanazt jelentik mindenkinek. (...) Ezért kell sokat beszélgetni, megtanulni egymás szótárát."
Arcul csapott, simogatott, simogatott, simogatott.

Ahogy a párkapcsolati egységről ír, ahogy a gyermeknevelésről ír: gyönyörű. Minden gyermeket váró házaspárnak, párnak kötelezővé tenném ezeknek a fejezeteknek az elolvasását. De félő, hogy aki olvassa, az így tesz, aki pedig nem tesz így, a legtöbben nem is olvasnak ilyen irodalmat. Itt megtaláltam azokat a mondatokat, amit én is vallok:

"Abban mindenki egyetért, hogy a legfontosabb, hogy szeressük a gyermekeket. A különbség annyi, hogy sokan mást értünk azalatt, mit jelent a gyermeket szeretni."

"A szülőnek nem kell semmilyen extra mutatványt végeznie, éli - remélhetőleg a tőle telhető legszebben, legtisztábban, legőszintébben - a maga életét. Minden pillanatban nevel ..."

Az egész kötet gyönyörű mondatai elgondolkodásra és számadásra késztettek. Megerősítettek vagy éppen elbizonytalanítottak. A kezdő fejezettől, hogy Isten szép ajándéka vagyok, hogy nem vagyok sodródó falevél, a családalapításomon keresztül az elmúlásig. Benne azokkal a tanításokkal, amiken keresztül megyünk: az örömök, a bánatok, a fájdalmak, a hit kérdése, a család fogalma, a körülöttünk és velünk élőkkel kapcsolatos fontosságok, a munka iránti szeretet, az otthon melege,végig-végig az elengedésig-elbúcsúzásig-eltávozásig. Szeretetet tanít, vagy éppen fogalmakat magyaráz el helyesen, hogy a tévutunkról eltérítsen.  ... hiszen mérföldkövekről van szó... nem kis út az életünk megtétele, próbáljuk helyesen, jól, isteni segítséggel, iránymutatással.

"A boldog házasság és a boldog élet egyik titka, hogy az ember arra törekszik, hogy ajándékká váljon, és mindent, amit kapott, Isten szép ajándékaként megköszönjön."

Köszönöm Böjte Csaba!
.... és elnézést, bocsánat mindenkitől az -esetleges- elmúlt napokért...


Helikon Kiadó
2012

2012. december 13.

Jan-Philipp Sendker: Hazatérés - avagy egy szívdobbanás meghallásának művészete

Szeretem, amikor megtalál, rám talál egy könyv; vagy éppen, ha egy friss megjelenés azonnal kíváncsivá tesz, és beigazolódik az a fajta jó, az a fajta kellemes, amire számítok.

A Hazatérés ilyen könyv volt most. Megláttam, megszereztem és olvasni kezdtem. Aztán néhány nappal később, most este befejeztem, és elgondolkodtató elégedettséggel nézek magam elé, és azon tanakodom, hogyan is kezdjek hozzá az értékeléshez, hogy sokan kedvet kapjanak hozzá...

Julia egy amerikai felnőtt nő. Illetve Amerikában született, felnövekedett félig amerikai nő, aki a jogi pályán dolgozik. Egyedülálló, egy bátyja van. Édesanyja fehér amerikai, édesapja pedig burmai, aki egyetemi évei alatt ismerkedett meg későbbi feleségével, családot alapítottak, egy sikeres Wall street-i ügyvéd lett belőle.
Nyomoztak utána, keresték, de nem találták, így a férfi családja élte tovább életét a fennmaradt kérdésekkel, hiányokkal, töprengéseikkel. Ezek a hiányok pedig megsokasodtak, hiszen semmit nem tudtak a férfi életének első 20 évéről.
Hirtelen előkerültek a papa régebbi iratai, s egy fellelt levél hatására Julia repülőgépre ült, 3-4 napig tartó utazás után megérkezett Kalavba, ahol U Ba, egy helyi lakos vette pártfogásába és mesélni kezdett neki.

Ebből a mesélésből kapunk képet az egész csodálatos történetről. Megismerjük Tin Vin-t, Mi Mi-t, a helyi lakosokat. Megismerjük az akkori Burma életét, képet kapunk egy csodálatos szerelemről. Amikor gyorsan olvasunk, mert nagyon tetszőt, érdeklőt olvasunk. Amikor nagyon lassan olvasunk, mert U Ba olyan szépen mesél, hogy csak hallgatnánk tovább.
A könyv egy élet története. Két élet története.

Mi Mi és Tin Vin története.
Egy mozgássérült és egy vak fiú története.
Megismerkedésük és életük története Burmában.
Szerelem.
… és közvetve Julia története, aki egy félig amerikai nő.

Szép, elgondolkodtató, merengő. Misztikusan valós. Amikor el sem hisszük, amit olvasunk, de aztán valahogyan mégis. Amikor könnyezünk esetleg, vagy elgondolkodunk a miért?-eken. Sok dolgot, mi itteni népek nem is tudunk elképzelni! Sok dologról nincs is tudomásunk, ezt Julia is érzi, aki nehezen tudja háta mögött hagyni az amerikai létet, a gondolkodást, a logikus érvelés képességét. De őt is beszippantja U Ba meséje, története, s közben mi is válaszokat kapunk.

Mi a fontos? Mitől félünk? Lényegesek-e bizonyos dolgok?

Nyissuk a szemeinket vagy éppen halljunk a füleinkkel annyira, hogy mi is rácsodálkozzunk a szépségekre.

S a végén  mindenre fény derül!

"Néztem az ágy körül pislákoló gyertyákat, az embereket és a virágokat. Célhoz értem. Megtaláltam, amit kerestem. Meg akartam ragadni, bele akartam kapaszkodni, holott tudtam, hogy olyan ajándék ez, amit nem tudok a táskámba gyömöszölni, hogy magammal vigyem. Egy ajándék, amely nemcsak nekem szól. Ami mindannyiunké, ám egyszersmind senkié sem. Egy ajándék, amely életem végéig erőt ad."

5.

Tericum Kiadó
2012

2012. december 8.

Jenny Downham: Amíg élek


Már jó néhányszor írtam különféle bakancslistákról, ki mit szeretne még véghezvinni az életében mielőtt meghal. Megmászni a Mont Everestet, filmcsillaggal találkozni, olyan kívánságokat teljesíttetni, amelyeket anno (talán) a Három kívánság klasszikusnak mondható műsorban hallhattunk.


Olvastunk, vagy hallottunk beteg gyerekekről, nem egy könyvben ők a szereplők, nem egy történet szólal meg a hangjukon, így elképzelhetjük azokat az érzéseket, amelyeket mi NEM tudunk megtapasztalni, ha nem voltunk részesei így vagy úgy.

Tessa Scott, három szótag, 16 év. 4 éve leukémiás. Lehetne átlagos tini, de hónapjai vannak hátra. Átlagos tini lehetne, különböző kívánságokkal, álmokkal, de nem az. Haldoklik, ezért alkotott egy listát, amely dolgokat mindenképpen meg akar tenni, mielőtt meghal.  Mi, olvasók ebbe az utolsó kb. 9 hónapjába pillanthatunk bele, és talán elindít bennünk egy olyan folyamatot, amely elgondolkodtat, megrémíthet. Elítélhetjük, mert törvényellenes pontjai vannak. Elítélhetjük, mert hálátlannak tűnhet. Mellé állhatunk sajnálatból, mellé állhatunk, hogy könnyebb legyen neki, vagy csak azért, hogy tartsuk a hátunkat.

Szerintem nem az, nem hálátlan. De nem tudom megfogalmazni, hogy valójában milyen, hiszen nincsen viszonyítási alapom. Nincsen kamasz gyermekem, és Istennek hála, nincsen beteg gyermekem. Egy képet kaptam Tessről, hogy milyen lehet belül, hogy mik foglalkoztatják. Egy képet kaptam, hogyan élt, hogyan próbálkozott, milyen volt a kapcsolata az édesapjával. Mostanában állandóan belefutok olyan könyvekbe, amelyekbe az anya lelép. Fúj... no comment. No persze, itt is történik majd változás, de el sem tudom képzelni! A család (az édesapa és az öccs), a barátnő Zoey, aki önmaga egy érdekes karakter, az édesanya vagy éppen Adam. Ott voltak mellette így vagy úgy.

Tessa Scott, három szótag. Tudja, hogy mit akar, hogy mit szeretne. Láttam, hogy fogadta el egyre inkább a helyzetét, az élete végének közeledtét, hogy próbálta feldolgozni a megváltoztathatatlant. Hogyan volt képes döntéseket hozni. Mikor hozta meg a végső döntést.

"Tényleg meg fog történni. Mondták, hogy eljön az idő, de sokkal hamarabb jött, mint bárki gondolta volna."

Eszembe jutott, amikor egy videot láttam, ami egy kerekesszékbe kényszerült rákbeteg lány esküvőjét mutatta, és akkor annyira szerettem volna, hogy éljen még Tessa is, mert nem tudom elképzelni ezt a helyzetet, csak azt, hogy rossz. Nagyon rossz.
Tessa szembenézett mindennel: idegesen, őrjöngve, majd lecsillapodva. Én is ott ültem az ágyánál, sírtam, hüppögtem, és aztán becsuktam és sírtam tovább. Sirattam az életét, a szerelmét, sirattam mindent,

Ajánlom mindenkinek, aki befogadó az ilyen megindító történetekre. Amelyek felnyitják a szemeinket, hogy jobb helyzetben vagyunk mint ez a lány, hogy ne nyalogassuk a sebeinket, hanem gyógyuljunk, éljünk, nyissuk ki szemeinket a csodákra, amelyek körülöttünk vannak.
Ilyenkor könnyű ezt mondani.

Aztán eljön a pillanat. .. és én a végéig reménykedtem a lélegzetében.

"De semmibe sem tudok belekapaszkodni."
5.

Cicero Kiadó
2012.

2012. november 28.

Ünnepek ünnepe - Tíz karácsonyi történet a magyar és a világirodalom mestereitől


Sokszor elgondolkodom, hogy a mai kortársnak mondott írók milyen írásokat tudnak papírra vetni a karácsony kapcsán, írom és gondolom ezt azért, mert sokszor úgy érzem, hogy  a régi, klasszikusnak mondható elbeszéléseket, regényeket, novellákat nem múlja felül semmi sem. Az én szememben, az én olvasatomban. Persze, mondhatom, hogy az én gyerekeim is a mai világ szülötte, hogy nekik is sok kívánságuk van, főleg a kisebbnek, de vajon fel tudnák-e fogni, hogy milyen volt régen, amikor tényleg a cukor, dió, mogyoró volt az ajándék. Vagy éppen egy új pár cipő. Amikor egy fenyőág, vagy éppen egy kisebb fa ünneplőbe öltöztetve okozott felhőtlen agy örömet, amikor tényleg a karácsonyt ünnepelték, annak hagyományos keresztény mivoltát.


Ahogy olvastam ezeket a kis rövidke írásokat, annyira belemerültem, és annyira áhítozni kezdtem ismét, hogy találjuk meg az ünnep örömét! Hogy gyorsan találjuk ki, hogy minek örülne a gyermekünk, és alkossuk meg, mi magunk, amiben az örömünk is benne lesz.
Díszítsük a lakást, süssünk mézeskalácsot, játsszunk nagyokat az egyre sötétebb délutánokon, gyújtsunk gyertyát és igyunk forró fahéjas teát, vagy éppen olvassunk jókat és kellemeseket.

Az Ünnepek ünnepe kiadvány 10 karácsonyi történetet olvashatunk. A legtöbbet ismerhetjük, de ez nem csorbít azon az élményen, amit az olvasás közben érzett melegség okoz.
A diótörőt nagyon kedvelem, Kosztolányi Öröm című műve számomra örök, Dickens Karácsonyi éneke mindig vissza-visszatér karácsonykor, de sajnos még mindig nem sikerült végigolvasnom.
Most mégis Jókai írását kell kiemelnem, a Melyiket a kilenc közül, amely a leginkább megdobogtatta azon az estén a szívemet, amikor olvastam. Az írás, amely bebizonyítja, hogy vannak olyan helyzetek, amelyben a szegény család boldogabb lehet, mint a gazdag egyedülálló- és hiszem, hogy megállja a helyét a mai világban is.

"Azzal letette a bankót az asztalra, s nyargalt vissza az övéihez, sorba csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közékük ült alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra:
"Krisztus urunknak áldott születésén."

Bár karácsony igen messze van még, de a koszorún az első gyertyát néhány nap múlva gyújtjuk, így én ezzel a könyvvel kívánok mindenkinek áldott, bensőséges adventi készülődést, karácsonyi várakozást!

Athenaeum Kiadó
2012

Finy Petra: Egy marék buborék

Átestem a Finy Petra keresztségen. Felnőttként, önmagam választottam.

Rettenetesen nagy kíváncsisággal vetem bele magam a kortárs magyar gyermekversekbe: folyamatosan és mindig.
Nem tudom, hogy kell-e különösebb hangulat a gyerekversek olvasásához, én , a sima, nem karácsonyi vagy éppen nem anyáknapi költeményeken kívül, nem szoktam emelkedett hangulatban olvasni, hanem kutatom-keresem az újakat, a jókat, amelyeket fel tudok használni az oviban felolvasásra, mondogatásra, vagy éppen "megtanításra".

Tehát: elolvastam az "Egy marék buborék" című könyvet, és mielőtt belekezdtem volna, máris a tartalomjegyzéket kerestem, mert én a címadó versre voltam kíváncsi: azokra a szivárványszínben pompázó, illékony csodákra. De csak lettem volna, mert ilyen című vers sajnos nincs. :(

Ezért elkezdtem hát, és belemerültem. Először le kellett takarnom az illusztrációkat, mert jobban tudtam élvezni az írásokat, amelyek a Tengerember, Miskeri-Maskara bál, Eperinga, Felhőország, Egy marék buborék, Masinagyerek, Családom és egyéb életfajták és A négylábú kétlábú főcímek alá vannak csoportosítva.
Bevallom őszintén, hogy nem mindegyik verset tudtam befogadni. Még akkor is mondom ezt, ha a könyv borítóján Tóth Krisztina botfülű óvónéninek fog nevezni, amivel természetesen vitába szállnék, mint óvónéni, mert hangszeren -jól- játszó pedagógus vagyok. 

De azt is bevallom, hogy találtam olyanokat, többet is,  amelyek viszont nagyon tetszettek. tetszettek, mert tényleg Weöres Sándor verseit rejtik bizonyos szempontból magukban: a ritmusuk, a dallamuk, a szövegük. Tetszettek, mert kreatívak, amelyek közel kerülhetnek a gyerekekhez, de örültem volna, ha találok benne mondókákat, vagy 1-2 versszakos mondogatni-valókat is, amelyeket a legkisebbek is könnyen befogadnak.


Találkozhatunk a Holddal, az Angyallánnyal, vagy éppen egy tündérrel, de összefuthatunk egy sárkánnyal, kobolddal is. Randevúzhatunk az összes évszakkal, és otthon érezhetjük magunkat a különös járgányokon is.  Érdemes elolvasni e versgyűjteményt, mert újabb Szulyokvszy Sarolta illusztrációkat láthatunk (az újabb stílusából valókat, legalábbis nekem úgy tűnt), és azért is érdemes, hogy új verseket halljunk, ismerjünk meg. Lehetséges, hogy többször is el kell olvasni, többször is meg kell hallgatni néhányat, de sok kóstolás és ízlelgetés meghozhatja azt az élményt, amellyel elfogadhatjuk ezeket az új költeményeket, és a hozzá kapcsolódó érzéseket akkor is, ha elsőre nem sikerült maradéktalanul.
Még én is olvasom őket, mert vannak benne olyan kifejezések, megfogalmazások amelyeket még most kóstolgatok, amelyeket meg kell szoknom a szövegösszefüggésben. 
De haladok a korral, olvasgatom tovább.

"Tele van a Hold
Pihe-puha fénnyel,
Tele van a Hold 
Fura televénnyel."

A kép Finy Petra blogjából származik.



Kolibri Kiadó
2012

Jennifer Pohlman - Rodney Searle: A fitlabda és a Pilates


Elég régen már, hogy lett egy hatalmas kék színű fitlabda a lakásunkban, a Lány szobájában volt a helye, míg ki nem sajátítottam a gépem elé. Főleg azért, hogy azon üljek, azon nemes célból, hátha a tartásom jobb lesz (ahogy ezt hallottam) illetve azért, mert szék nem fér el a gép előtt, a labda pedig könnyen elgurítható.


Szóval a labda megvan, most lett egy könyvem és a könyvhöz egy dvd-m is, hogyan is kell(ene) ezzel a sporteszközzel tornáznom. Megtudtam, hogy mire jó.
Nagyon vicces volt, hogy nem én kezdtem először a feladatok kipróbálását, hanem a 11 éves sportos kislányomra bíztam, éppen unatkozott. Bevallom őszintén lett egy kellemes időtöltésünk.

Komolyra fordítva a szót, el kell mondanom, hogy nagyon tetszik a kiadvány. A torna dvd-vel bővített könyv részletesen ismerteti hogyan lett ötvözve a fitlabda és a Pilates-módszer? Már a bevezetőben megtudhatjuk, hogy a labdás gyakorlatok sok hasonlóságot mutatnak a Pilates-módszer alapelveivel, mely a helyes testtartásra, az erő kiegyensúlyozására és a mozgáskontrollra helyezi a hangsúlyt. A Pilates alapelveivel való megismerkedés után (koncentráció, irányítás, központosítás, áramlás, pontosság, légzés), és a pozitív hatásokkal való elméleti  megismerkedés után még a fontosabb gyakorlati tanácsok ismertetése és a légzés fontossága került előtérbe, miután pattanhatunk a földre vagy éppen a labdánkra!

A dvd és a könyv ugyanabban a sorrendben halad. A könyvben olvasható a feladatokkal kapcsolatos célok, illetve a dvd-n hallható instrukciók szövege.
A légzőgyakorlatoktól kezdve a has-, farizmokon keresztül, a helyes testtartás feladatain át a nyújtás és lazítás feladatokig juthatunk el. 
A narrátor hölgy végig ütemesen, számlálva, értelmesen és érthetően mondta az instrukciókat és, hogy mire kell figyelni.

"A Pilates a mozgás újratanítását szolgáló olyan egyedülálló technika, mely a testet egységes egésznek tekinti, s célja az egyén állóképességének fejlesztése."

Az edzések során mentálisan is jelen kell lenni, de a rászánt idő végeztével felfrissülve fejezhetjük be a mozgást.

Labdára fel!



Gabo Kiadó
2012



2012. november 24.

Szabó Attila: Pocakmese


Egy igen érdekes könyvet tarthattam a kezemben, és rá kellett jönnöm, hogy ez nem igazán gyerekkönyv. Legalábbis nem kisgyerekeknek való. Nem a felvilágosító-jelleg miatt, hanem úgy gondolom, hogy egy felnőtt ember kerül hozzá közelebb, majd ő általa tud a könyv közelebb kerülni egy nagyobb gyermekhez.


A pocakmese egy születés története, nem mindennapi módon. Bepillanthatunk egy csodába, majd visszafelé számlálva eljutunk a kilencedik hónapig, a megszületésig. S bár, mi felnőttek ismerjük ennek mikéntjét, ennek folyamatát, de mégis szívet melengető, ahogyan egy kis lény úgy dönt, hogy emberré szeretne válni, és ahogyan ezt a kis lényt elképzeljük, hogy játékosan hogyan is telhetnek odabenn, a mama pocakjában a napjai.

".. De lehetsz lehulló falevél, röpködő újságkivágás, esőcsepp vagy a nyugati szél, az most akciós. Lehetsz táltos ló, sárkány vagy kőszirt ormán lebegő fénylidérc... Egyik sem? Akkor nézzük tovább. Ez hogy tetszik? - mutatott rá hosszú ujjával egy rajzra.- Mit szólnál ahhoz, hogy ember legyél? (...) Az ember különös lény. Leleményes, nyughatatlan. És folyton képzeleg. Én is voltam ember... (...) Mielőtt angyal lettem, ember voltam..."

Hogyan telnek, amikor játszik, amikor valamilyen módon érzékeli a külvilág történéseit, ahogy egyre kisebb lesz a helye, ahogyan egyre inkább kivágyik, ahogyan búcsút kell vennie pocaklakó barátjától Mackótól, és még sorolhatnám a napjait, az olvasott sorokat.

Kedves kikapcsolódás, emlékezés a múltra, a születésre, felelevenedése a történetnek játékos módon. Természetesen nem mindenki tud belemerülni ilyen módon, egy ilyen gyermekkönyv formájában az eseményekbe, senki ne a "Sehány éves kislány"-t képzelje maga elé.

Kedves, aranyos, új, néhol meglepő és fantáziát igénylő.

4. 

Kolibri Kiadó
2012

Schmal Róza: Budapesti Böngésző


Minden olyan gyerekeknek készült könyvet szeretek, kutatok és keresek, amellyel lehet játszani. Lehet az illusztrációkban kutakodni, keresgetni, aprólékos, szemet gyönyörködtető, színes, ha szükséges, és egyszerű, ha arra van szükség.


A Budapesti Böngésző már 2 éves kor felett ajánlott mű, amit nézegethet a mama vagy éppen a papa a gyermekével, amikre rácsodálkozhat, az oldalak színes kavalkád mindenképpen elcsábítja a kicsik tekintetét.

A 4-5 feletti gyermekeknek és szüleiknek csodálatos kalandokat kínál Budapesten. A képeken a szemekkel megismert városrészeket felkutatva, sétával és egy kis mókával jó kis kirándulásokat lehet tenni, visszatérni a helyekre és keresni a kismajmokat (vagy egyéb dolgokat).

Hiszen a könyv fülszövege is őket kutatja:

"Megszöktek a kismajmok!!! 
Kövesd a nyomukat Budapest legkülönbözőbb pontjain, és segíts az állatkerti gondozónak megtalálni őket. A hajnalban kezdődő üldözés egész estig tart, és végigvezet minket a Liszt Ferenc reptérről a Nyugati pályaudvarig, a Margit hídtól a Batthyány térig, a vártól a Városligetig, a Közlekedési múzeumtól a Vidámparkig, hogy végül a majmok megtalálják helyüket az Állatkertben… 
12 helyszín a forgalmas fővárosban! 
Az oldalakon elbújt még két sün, egy mókus, két pöttyös ruhás kislány, egy papírrepülőző kisfiú, és egy bohóc is! 
Vajon merre lehetnek?"

Természetesen az apró állatok csak a könyvben láthatók, ott kutathatók, de a leleményes családtagok bármit ki tudnak találni egy igazi felfedezéshez!

Az én kisfiam, aki 9 éves, amikor kezébe vette a könyvet, a belemerülés közben és után boldogan fedezte fel az ismert helyeket. Olyan képet is felismert, ahol életében egyszer járt, pár hete a papájával, amikor célirányosan egy helyre mentek a Lehel tér környékén. Felkiáltott, hogy "Itt voltunk a múltkor!, Itt mentünk le az aluljáróba! Itt van valami bevásárlóközpont is. Láttam is."
Mire a családfőnk felhúzott szemöldökkel nézett, keresett valami fogódzót, hogy mit láthatott, miközben az utcát kereste rendületlenül.
Amikor rápillantottam a képre és megláttam a 14-es villamost rajta, nyugalommal simogattam meg Peti buksiját, hogy mennyire ügyesen megfigyelte a környéket.
Hát igen, a fiúnk majdnem mindenre emlékszik, ahol járt, amit látott. Legyen akár margitszigeti kirándulás, városligeti móka, vagy akár Duna-parti kószálás. Bár ilyen lenne az agya az iskolai információkra vonatkozóan is! 

Engem meggyőzött a könyv, a rajzok, mert mi azt is bebizonyítottuk, hogy visszafelé is működik. Felismerhetőek a rajzok, szépek és jó ötletnek tartom ezt a böngészést, kószálást, kutatást, együttlétet.

Szívesen fogadnék egy második kötetet is, amelyben egyéb fővárosi fontosságok, nevezetességek találhatók, mint pl. Normafa, Libegő és János-hegy, Citadella közelről, a nagy csúszdás-helyek, Planetárium, egyéb múzeumok.

Mindenképpen 5!

Kolibri Kiadó
2012

2012. november 23.

Hidasi Judit: Kilenc

Nem hiszek a véletlenekben, hiszem, hogy minden előre elrendeltetett, hogy összefüggésben vannak dolgok, a személyek egymással, hogy mindenki, akivel kapcsolatba kerülünk, annak úgy kellett valamiért történnie. Akár keressük az okokat, akár nem, akár szenvedünk, akár nem. ha szükséges, akkor úgyis előhívjuk az eseményeket és töprengeni kezdünk.

Fehér Piros, igen extra hülye név, amit Pircsi is érez, aki a szüleitől kapta e csodás nevet. Egyszem lánykája papájának és mamájának, mi-több 35 éves felnőtt, amitől kicsit elhűltem, mert kevesebbre tippeltem, így már az elején töprengeni kezdtem, hogy ennyire változik a világ a késői családalapítás vonatkozásában?

A történet Piroska története, akiről e néhány napos kaland során teljes képet kapunk, megismerjük kívülről és belülről, eltöprenghetünk a jellemén, aki szeretné barátnőjévé fogadhatja.
Pircsi egy párkapcsolatban élő szerelmes hölgy, akinek szerelme elutazik a nyár folyamán egy kb. 5-6 hónapos expedícióra Afrikába. Ő fogyasztja a rengeteg zsebkendőt rettenetes hiányában és szerelmi krízisében, mikor is egy rendező ismerőse, Dénes munkát ajánl neki: egy ősszel színpadra állítandó darabhoz keressen meg kilenc művészt/művésznőt, győzze meg őket ismeretlenül és úgy, hogy semmit nem tud a darabról. Piros Luluval, aki tulajdonképpen nem is a barátnője, és egy exszerelmével Attilával (hogy is került a képbe ő is?) indul útnak a sorrend szerint, és elkezdődik a lényeg.
A könyv lényegében a nő "magára találását", a lényegek előre törését mutatja meg, hogy minden mindennel összefügg, hogy lassan, napról-napra, óráról-órára, percről-percre oszlik fel a köd a szeme elől, és végre a hisztis nő elkezd változni. Éppen itt volt már az ideje, szerintem. (Azt azért halkan ideírom, hogy sokszor én is elcsodálkoztam magamon, a mondatok adta felfedezésen, de ekkora homályban általában nem élek.)

"Az életem első harminc évét úgy éltem le, hogy meg voltam győződve róla, pontosan tudom, ki vagyok."

A színészek és színésznők a történetükkel, az életükkel, a körülöttük lévő eseményekkel olyan intenzív érzéseket váltanak ki Pirosból, Luluból, s még Attilából is (olykor), hogy az olvasónak is elgondolkodni-valója akadt a szeme elé táruló mondatok kapcsán.
Természetesen mindenre választ kaptam, az is kiderült, hogy Kovács Vera az egykori Április úti lakos, hogyan kerül be az autójukba, és hogyan csatlakozik hozzájuk.

Az utazás során a hangosságok, a csendek váltják egymást, Pircsiben lassan minden le is ülepszik, és meg is érti azokat a dolgokat, amelyeket először véletleneknek gondolt.
Szerintem nem voltak véletlenek.

"Furcsa, hogy elmegyünk a boldogság mellett. Megszokjuk. A mindennapok részévé válik. Olyan lesz, mint a víz, amit megiszol. Nem vagy szomjas, bármikor leguríthatsz egy újabb pohárral. Természetes, kézenfekvő."

.. és éppen ezért gondolkodtam egy napig az értékelésemen. Folyamatosan azon töprengtem, hogy nem lehet, hogy ilyen bénán, ennyire egyértelműen, egysíkúan lettek összeállítva a nevek, a hozzájuk vezető útvonal egyszerűsége. Hogy gondolkodni sem kellett, hogy minden eléjük került.
Nem lehet, hogy véletlenül kerültek ők össze hárman, majd négyen. Nem lehet, hogy Hidasi Judit így írta meg a történetet. Néha fogtam a fejem, mert Coelho frázisokhoz hasonló szöveggel találkoztam. De hisz ő is kissé lealacsonyítóan említette a mestert egyszer. Nem lehet! A továbbolvasás során pedig válaszokat kaptam, de mindig előjött bennem, hogy Bakker! Ez a Fehér Piros 35 éves! Már 35.
Visszatérve a sorrendre: végül letettem a voksomat Dénes mellett, aki annyira fantasztikus rendező, hogy ő rendezte meg, ő rendezte át a nő életét, a nyarát, hogy az ne a zsebkendőket fogyassza, ne nyavalyogjon annyit, hanem találjon értelmet az életében, hogy tegye helyre saját magát.
Természetesen aztán a helyére kerül minden, de a könyv végére felgyorsultak az események, és hiányzott onnan valami. Valami plusz, valami több, és hiányzott a lassúság és a leülepedés.

Tetszett a könyv, de ez a hiány miatt csak 4. Ehhez a 4-hez kiiktattam ezt a 35-ös számot is. Kérem, ne haladjon ennyire másfelé a világ...!

Máté Angi: Az emlékfoltozók

Szeretek Máté Angi könyvet olvasni, mert soha nem csalódom benne. Ezt a könyvet is a szívembe zártam, új kedvencet avattam, és végre több gondolatom is a helyére került.

Hallottam Angi mesemondó hangját a fülemben, láttam az olvasó arcát magam előtt, miközben a takaró alatt kuporogva merültem bele a tündérrigólányok életébe.

A faodúbarna és a limonádészőke rigólányok, akik tündérek, s így, mint a többi tündér különleges képességekkel rendelkeznek. De mégis emberiek. Boldogok, nevetgélnek, de ott van bennük a szomorúság, az elérhetetlen és megváltoztathatatlan is. Élik boldog, olykor szomorú napjaikat a dombon lévő házikóban, ahol labdarózsára tekerték a hajukat, együtt üldögéltek a fotelban, megosztották a házban fellelhető egy pár gumicsizmát, és az idejüket az emlékfoltozással töltötték. Néha a városban van dolguk, vagy papucsot varratnak, vagy csak fagylaltozni támad kedvük, de az biztos, hogy a legsárgább villamossal utaznak, és megkacagtatják az utasokat. Velük nevettem, tőlük tanultam, hogy a pitypang fújása mire jó, és már fogalmazom is a levelemet, hogy nekem melyik emlékem veszett el, amit meg kellene keresniük. Mert fontos lenne. Nekem. Az új emlékeim mellé. Amit tőlük is kaptam. Itt és ott.

 De bármi is történik, lehet olyan ősz, hogy a hideg is kötött szvetterben ül a kerítésre, hogy Titok elköltözése miatti szomorúság ül rá az egyik tündérre, vagy éppen az elmúlás, elválás kopogtat házuk táján, akkor is mindenen felül tudnak kerekedni, és a céljuk, "munkájuk" mindig az marad, hogy az emlékeket, más emlékeit megfoltozzák. Várják a postást nap mint nap, és útra kelnek, hogy másoknak örömet és jót szerezzenek.

"Kedves emlékfoltozók! Én egy fiú vagyok, keresem az emlékeimben a nagymamámat, de nem találom. Nem emlékszem arra, hogy milyen volt, amikor énekelt nekem kisfiú koromban. Kérlek, foltozzátok meg az emlékeimet!"

...és megfoltozták! De mikéntjét nem árulom el. Azért sem, mert azt a fajta gyönyörű kifejezésmódot, szavakat úgysem tudom visszaadni, amelyeket Angi használ. Ahhoz, hogy ott lehessünk a két tündérrigólány mellett, a mindennapjaikban, az örömeikben és a bánataikban, a szimbiotikus kapcsolatukban, ahhoz bele kell merülni egy csendes napon a mesekönyvbe, és feltárul előttünk a mesevilág, ahová mindenkinek, gyereknek és felnőttnek egyaránt szabad a belépés.

A tündérrigólányok egy csodák, csodák történnek meg velük, és én is szeretnék tündérrigólánnyá válni egy kis időre, hogy a sok mocsokban megtaláljam ezeket a szépeket! 
S már arra is rájöttem, hogy merre mentek tovább.

A könyvet Rofusz Kinga illusztrációi díszítik. Véleményem szerint illenek a történetekhez, s bár a barna az uralkodó szín, de az oldalanként megjelenő piros egy kellemes értelmezést ad a meséknek, a rigólányoknak is.

Magvető Kiadó
2012

2012. november 18.

Charlotte Rogan: Mentőcsónak

A Titanic című film óta már mindenki el tudja képzelni -még, ha nem is valósághűen- milyen is az, amikor egy nagy hajó elsüllyed és a megmenekülő utasok mentőcsónakokba kényszerülnek.
A film óta azon is sajnálkozunk, hogy ha a szemünk előtt zajló szerelem kettétörik a tragédia kapcsán.

Az Alexandra cárnő egy hajó, amely kb. 2 évvel a Titanic elsüllyedése után gyulladt ki, s lett a tenger martaléka. Megszokott módon itt is gondok adódtak a csónakokkal, egy részük elégett, a többi pedig spórolás miatt lett kisebb, mint kellett volna a tervezett 40 fő számára.

A Mentőcsónak című könyvben nem a hajó tragédiáját éljük át, hanem az egyik csónakban megmenekült 39 ember, nők és férfiak, életének elkövetkező 2-3 hetét. Két héten keresztül csónakázunk, evezünk, szomjazunk, éhezünk velük. Szükségleteinket próbáljuk éjszaka elintézni  próbálunk reménykedni, Istenhez imádkozni, próbáljuk túlélni a mentőcsónaki létet, és próbáljuk nem feladni a reményt, hogy megmenekülünk, mert hamarosan érkezik a megmentésükre érkező hajó.

A csónak hányattatásai Mrs.Grace Winter tollából és visszaemlékezéseiből ismerhető meg, aki két csónakbeli társnőjével együtt a vád padján ülnek. Az ok, amiért odakerültek: a csónakban utazó, "parancsnoki" feladatokat ellátó, egykori Alexandra cárnő-alkalmazottját, Mr. Hardie-t megölték. Előre kitervelve.

Grace írásából megismerjük a Hardie megöléséig eltelt időszakot, pontosan 14 napot, megtapasztaljuk az utazók szenvedését, megismerjük Grace gondolatait, kombinálásait, megvilágosodásait. Megismerjük  hogy melyik oldalon áll, ki mellett foglal helyet mind fizikailag, mind lelkileg.

Mrs. Grace Winter, aki friss asszonyként szállt fel a hajóra, és lett özvegy. Mrs. Winter, aki nem esett kétségbe, hanem higgadt fejjel szemlélte a lehetőségeket, aki a bíróságon is kitűnt hármuk közül.

Nem tudom, hogy mit gondoljak erről a könyvről. Valószínűleg, egy fantasztikus operatőri munkával és szuperságos rendezéssel ott sírnék a képernyő előtt, siratnám az egyetlen megható jelenetet, a kisfiút, sírnék a szenvedésen, sírnék, hogy nem tudja az az ügyész elképzelni, hogy mennyire nem volt egyszerű Hardie gondolatait, tetteit elviselni. Mégis.... a könyv kevés volt. Semmi különös. Semmi eget rengető. Persze ott volt a szenvedés, és én nem is élnék túl egy ilyet, vagy de, ha jól felszívnám magam..., de akkor sem éreztem át a nagy szenvedést, az 1-2 falat ételt, vagy a kevéske vizet. Még a fájdalmakat, a szenvedést, a retegést sem éltem át nagyon.
Ráadásul még Grace-t, ezt az erős fiatalasszonyt sem kedveltem meg igazán. Olyan számító volt számomra.
Sajnálom. Annyira akartam szeretni.

Chapman a szeretetről

A szeretet...

mi is a szeretet, amelyet érzünk, amelyről vannak elképzeléseink, s amelyet sokféleképpen tudunk megfogalmazni?

Varga Endre Gábor: Szeretettanítás című könyve szerint:
„A szeretet a másik ember vélekedésének, gondolatainak és álmainak tisztelete, együttérzés a hibáiban, és az az elv, hogy kisebb áldozatot hozunk azért, hogy neki ne kelljen nagyobb áldozatot hoznia.”
Idézhetnék ide sok más gondolatot, de nem teszem, mert vége-hossza nem lenne. 
Véleményem szerint, Gary Chapman már sokat letett az asztalra, ha így fejezhetem ki magam. Sok könyvet írt, ha egy szót keresek, amely az összes könyv központi témája, akkor a a szeretet mellett teszem le voksomat.

Bármelyik könyvét tekintem (elég sokat ismerek már), mindegyik alap eszméje, hogy a szeretet legyőzi az akadályokat, vagy kisebbé teszi; a szeretet átszövi a mindennapjainkat bárhová tekintünk: szülői mesterségünkre, gyerekeinkkel való kapcsolatainkra vagy éppen a társunkkal szembeni kommunikációnkra, de tekinthetünk az isteni szeretetre is. Szeressünk, és változtassunk, ha szükséges.

Ez a kis könyv az író gyűjteménye, amelynek idézetei, mondatai, szösszenetei a szeretet köré csoportosulnak. Bármelyiket is olvassuk, mindenkor helyesen bólogathatunk, hogy igen, milyen jól megfogalmazta ezt Chapman.

Sose mondjunk le a szeretetről, hogy a szeretet velünk kezdődik.., hogy mássá teszi a jövőt, hogy kiapadhatatlan forrás, és még sorolhatnám a magvas gondolatokat.


Ha valaki azt állítja, hogy a szeretet megoldja minden problémánkat, az valótlant állít. A történelem azt példázza, hogy sok embert, akár a legszeretetteljesebbeket is földrengések, árvizek, forgószelek, hurrikánok, autóbalesetek, betegségek és egyéb csapások sújthatnak, sőt sokan üldöztetést szenvednek pusztán azért, mert a szeretetben nem ismernek megalkuvást. Hogyan képesek az emberek a nehézségek és fájdalmak ellenére is kitartani a szeretet mellett? Néha épp a legnagyobb nehézségek közepette adódik ma legjobb alkalom arra, hogy kifejezzük és megosszuk szeretetünket. A szeretetteljes életben az a legszebb, hogy boldogságunk nem a körülményektől függ. Abban találunk örömet, hogy másokat szerethetünk..."

Ez a kötet éppen a megfelelő időszakban talált rám, éppen akkor, amikor egyre inkább befelé fordulva készülök lelkiekben az adventi időszakra, amikor egyre többet fordulok a gyerekeim és szeretteim felé a karácsonyt várva, arra készülve.

Önmagunknak, ajándéknak.... sok szeretettel.



Harmat Kiadó
2012

2012. november 17.

Kari Hotakainen: Az életkereskedő

"A biztonság kedvéért én hiszek az összes istenben, amit csak könyvben, újságban vagy a tévében ajánlanak."
Azért írom ide az elejére, hogy az értékelésem 4,5 csillag, vagy vérvörös fonalgombolyag, vagy osztályzat, vagy nevezzük akárminek, mert nem sikerül pozitív és ujjongó értékelést írnom, pedig a könyvet ajánlom.
Ajánlom, mert elgondolkodtató, véleményt formáló.

Főztem egy forró gyümölcsteát, amitől feldobódni nem fogok, de talán a melegség visszahozza az örömöt és boldogságot a lelkembe, amit most a könyv végeztével nem találok. Csak szomorúságot.

Mielőtt folytatom az írást, és keresem a gondolataimat, mindenképpen leszögezem, hogy a könyv jó, olvasásra méltó, csak éppen nem a felvidító fajtából való.

A könyv címe A történetárus könyv címét juttatta eszembe, és le sem tagadhatom, hogy az olvasás elején is még itt járt az eszem, hiszen már a fülszövegben felsejlik a könyv egyik lényege, hogy egy kiégett író megismerkedik egy könyvfesztiválon egy idős nővel, majd beszélgetésük közben az író meglepő üzletet ajánl ennek a hölgynek, Salme Malmikunnasnak, egy apró fonalkereskedés tulajdonosának: 7000 euróért megvásárolja az asszony hosszú életének igaz történetét.
Bár Salme eleinte ódzkodik, nem szeretné kiárusítani a családját, de végül a sok pénz győzedelmeskedik, hogy segíteni tudjon egy családtagon. A nyugdíjas nő pedig mesélni kezd, és az író elé tár mindent, ahogy ő emlékszik rá, s bár kérése az, hogy az író ne változtasson rajta, ez nem tudja az író megígérni.

Innen pedig elkezdődött az az utazás, amire nem voltam felkészülve:
megismertem a Malmikunnas család tagjait Salme-n kívül: Paavo-t a férjet, aki nem beszél, aki gondolatait csak a végén ismerhetjük meg, akkor viszont egyből a Nagypapa jutott eszembe a Rém hangosan-ból. Megismertem a 3 gyermeküket: Helenat, Pekkat és Maiat.
Ahogy Salme mesélt, úgy kerültem kapcsolatba gyerekeikkel, az ő életükkel, a "fantasztikusnak" hitt kereskedelmi munkájukkal, és így kerültem egyre mélyebbre. Ahogy haladtam az olvasással, úgy hitetlenkedtem azon az ellentéten, amely az édesanya cselekedetei, gondolatai és a gyerekek által megélt valóság között feszül. Ők hiába tettek meg mindent a fonalboltjukban, hiába próbálták a legjobbra, és a becsületes munkaszeretetre nevelni gyermekeiket, mégis nem feltétlenül sikerült ezt elérni. Hazugságok, lelki terhek, és ebből eredő betegségek, amelyek miatt kerestem a saját hangomat, hogy beszélgethessek velük, hogy vigasztaljam őket. Kerestem a kiutat helyettük is, hogy az útjukról, ami nagyon eltért a helyestől. Ahogy megismerjük őket, úgy találkozunk még néhány szereplővel, akik kapcsolatban állnak valamilyen szempontból a családtagokkal.

Ahogy olvastam folyamatosan a mai napon, úgy lettem egyre letörtebb szomorúbb, de úgy olvastam egyre gyorsabban, hogy helyére kerüljenek a láncszemek, hogy a végére odakerüljön a pont.

Az életkereskedő című könyv akár tekinthető egy regénynek, amely a modern életet ábrázolja, ahogy sokan gondolják. Karrier, fekete-fehér vegyes-házasság, anyagi problémák, gyermeket egyedül nevelő anya, vagy éppen új gazdag, feltörekvő személy...
Nézhetem úgy, hogyan nem szeretnék élni?, ahol a boldogságot apró morzsákban fedeztem fel, amelyben sok a fájdalom, sok a nehézség.
De mikor a végére értem, megértettem a történetet, a család is egymás mellé sodródott. Megjelent a szeretet, a támogatás, a megértés. Akkor, amikor szükséges, ott, ahol szükséges. De.. minek kellett történnie...

Elgondolkodva az egészen, mindenen, leírva, kiírva a szomorúságomat, a letargiámat, már jobb, hiszen lehet tenni sok mindenért, még ha nem is mindenért.. Akár az miatt is, hogy ki tudja, mi az igaz belőle, és mennyi a fikció? Mennyit mesélt Salme és mennyi a kitalált kiegészítés? Semmi nem az aminek látszik?

"A körülményekhez képest jól vagyunk. Különösen, ha ahhoz a kezdeti állapothoz viszonyítom, amikor az íróval találkoztam. Mindig érdemes összehasonlítani a dolgokat (...). (...) ... mi ez a romániai cigányok életéhez képest!"


Mindenesetre Salme, az édesanya csak a fonalgurigáit tekergeti körbe-körbe, hogy a családot összefogja, vagy megpróbálja összefogni a tetteivel, a képeslapjaival, s kialakult a kép, hogy én mit szűrtem le belőle. Semmi sem fekete vagy fehér, mindenhol ott van az éltető fény, vagy lüktető piros..., mint a borítón. Csak meg kell keresni.

Vajon kinek mit jelent a könyv története?

Libri Kiadó
2012

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...