2011. november 27.

Balla D. Károly: Tejmozi


Egy család széthullásának története?- gondoltam sokáig- aztán átalakult(am), módosult(am).
A XXI. század.
Körülöttem mindenhol ilyeneket látok. Kicsiben. Aminek következménye ugyanez lehet.
Borzalom, kiábrándultság, megütközés, majd megnyugvás?
Nem tudom. Balla D. Károly kortárs magyar író, nekem teljesen hasonlóan ír, mint más kortárs magyar író. Annyira kiábrándító, hogy a sok szennyet, negativizmust, ami körülöttünk található, mindenki meglátja, és mindenki pontosan ábrázolja. Legalábbis megpróbálja.
Egy négytagú család. Átlag család. Egy fiú, egy lány. Akik nem egymásért, hanem egymás mellett élnek. Így tűnik.
Aztán szétbomlik, a festő édesapa elmegy. Mondjuk, elég házsártos asszonykája volt, nem egy művészfeleség-féle.
Hősünk, mesélőnk a fiú, aki ebben a családban nőtt fel. Prímszámnak tűnik, aztán ahogy mesél, (annyira szívesen hallgatom, annyira párhuzamokat tudok vonni) egyre inkább felfedezem, hogy egy összeadással vagy egy akármilyen művelettel ez a prímszám nem is prímszám.

Élet és halál kérdései. Mikortól élünk, mikor halunk meg? Tudunk-e halni a halál után? A halál az a tökéletes (aúúú, tökéletlen) vég, vagy a halál után is élhetünk?

Történet egy fiúról/férfiről, aki képtelen a saját életét élni, akit az anyja huzigál egy dróton, aki attól fél, hogy az a betegségével kisajátítja életét. Akinek későbbi hiányát úgy éli meg, mint egy elmulasztott kötelességet.
Egy férfi, aki megreked a munkája kapcsán (matematika és nyelvtan összefüggéseinek kutatása, vagy valami ilyesmi), új dolgokra vágyik, aki úgy gondolja, hogy ő soha nem készült fel az életre, őt nem készítették fel, nem ismer igazi tálatokat, járható kiutakat.
Egy ember, aki tartja a kapcsolatot az apjával, aki remeteként él egy faházikóban,akihez néha elmegy, akit néha meglátogat, akivel jókat ülnek a csendben, akivel ott folytatják a sakk-játszmát, ahol abbahagyták, akivel jókat tudnak együtt hallgatni, akivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz, milliméterről-milliméterre, akiről könyvet ír, aki számára "jelentette az évszakok váltakozását, a doboldalt, a folyó völgyét, a hajnali szelet, a hófúvást, a rét csendjét, az erdő hangjait, a szedres színét, a gomba szagát és a vadvirágok illatát. A tűz forróságát és a víz hidegét. A föld közelségét és az ég távolságát. Az állandóságok törvényszerű váltakozását és a változásban a véletlenül ismétlődő állandóságot."

A változások..
Az élet..
A halál........
Mikortól élet és mikortól halál?

A férfi már nem prímszám, a történet megtette az a picinyke műveletet, ami segíthet neki.

Itt a műterem....., a tejüvegen kapott elmosódott képek, családi kapcsolatok, anya-gyerek viszony, apa-gyerek viszony, apa-anya viszony, testvér-testvér viszony..
Bogozzuk a viszonyokat, töröljük a homályt....... de a tejüveg nem enged..........
aztán hirtelen vége........... csend, üresség, feketeség, majd a tejüveg lassan átlátszóvá válik, végül......
........... ott a műterem.

2011. november 20.

Barbara Robinson: A legeslegszebb betlehemes


Van egy kedvenc blogom, nem könyves...ott hallottam először erről a kis könyvecskéről, és mivel -olykor- tökéletesen képes vagyok eggyé válni a blogban leírtakkal, így egyből vágyni kezdtem rá, hogy elolvashassam.
Nem is tudtam, hogy mekkora, hogy képes vagy inkább betűs, hogy miről szól- egyszerűen csak szerettem volna a kezembe venni, megnézni. A borítóján egy tündéri Angyal látható, a borító színe a mély bordóságával már a karácsonyt idézi...
S, hogy miről is szól... Hát a várakozásról, a karácsonyról, a betlehemi jászolról.. hogy lettek a kisváros legrosszabb-leggonoszabb testvérei a szokásos karácsonyi Betlehemes játék főszereplői, hogyan változtatták meg a műsort, és talán hogyan változik szép lassan az életük..

A 6 testvér, akiket édesanyja nevel, mondjuk úgy akik az édesanyjukkal élnek, amikor ő éppen otthon van, nem egy egyszerű élethelyzetben éldegélnek. Tudjuk mindannyian, hogy ők a túlélésre hajtanak, az életük túlélésére törekszenek. Követendő minta híján egymást támogatják, így lesznek belőlük, azok az igazi vásott kölykök, akikkel senki nem szeretne foglalkozni, akiket senki nem szeret tanítani..
A kislányoknak és kisfiúknak nincsenek barátaik, honnan is lennének, amikor csak lopnak, bántanak mindenkit, ami és aki az útjukba kerül.
Nem tervezem elmesélni a rövidke történetet, olvassátok el, érdemes. Kiderül, hogy hogyan keveredtek a vasárnapi iskolások közé, hogyan kerültek a karácsonyi műsor közelébe, és azt is megtudjátok, végül, sikerült-e előadni azt?

(Amíg olvastam, akaratlanul eszembe jutott egy gyermekkoromban látott kanadai film, aminek a címe 9B volt. Amiben egy új tanár az iskola legrosszabb, legdeviánsabb magatartású gyerekekből álló osztályát szerette volna megszelídíteni. Ő ezt akkor, abban a filmben az "Irgalmas szamaritánus" történetével próbálta.. Sajnos a filmet nem lehet megszerezni...)

2011. november 19.

Eleanor Brown: Nyakunkon a boldogság


Nyakunkon a boldogság........
Hogy ez mennyire nem kifejező cím... (Az eredeti The weird sisters)
Alig van benne igazi, nyíltan megjelenő boldogság, inkább azt vettem észre, hogy tele van szomorúsággal.
Szomorúság, mert beteg az édesanya....
Szomorúság, mert tulajdonképpen mindhárom lány problémákkal éli életét.
Szomorúság, mert tele van a testvérek közötti rivalizálással.
Szomorúság, mert mást szerettek volna, valami nem volt jó gyermekkorukban, mert, bár boldognak tűnő hangon gondolnak vissza rá, mégis a három lányól kettő "elmenekült" otthonról.
Kudarcként megélt életek..
Kudarcként, teherrel, egy új élettel kapcsolatos hazajövetel..
Kudarcként való menekülés a felelősség elől, alól.
Kudarc, mert beszélni sem mernek róla.
Kudarc, mert a közöttük lévő kapcsolatot valami megmérgezte.

Rose, a legidősebb, a 33 éves, aki a legfontosabbnak érzi magát. Talán az is, mégis kiborította fontoskodása.
Bianca -Babb-akit az elején felelősségre voltam, aztán eszembe jutott, hogy anyukám a háromgyermekes ismerőseinknél mindig a 3-t szeretgette, mondván rá jut a legkevesebb idő... - így álltam a 30 éves Biancához, s egyáltalán nem értettem meg, sőt utáltam is kicsit, de aztán pszichológiai problémaként értelmeztem a negatív cselekedeteit, amolyan "figyeljetek végre rám!"- segítségkérésként.
A 27 éves Cordéliát, azaz Cordy-t nagyon bírtam, bár azonosulni nem tudtam vele. Én soha ne lennék képes ennyire szabadon, mindenre fittyet hányva élni, vándorolni.
Az édesapa sem lett a kedvencem. Az örökös shakespeare-i beszéde és idézetei az idegeimre mentek. Annyira az angol író "betege", ennek professzora, hogy még a lányait is kedvenc szereplőiről nevezte el.
Az édesanyát igazán megkedveltem! Ő az igazi, ő az anya, vannak jó gondolatai, követendő cselekedetei. Sajnáltam őt, és drukkoltam neki.

Összességében az volt a problémám, hogy semmi különös nem történt, és messze álltak tőlem. Az E/1-ben írt regénynél soha nem tudtam, hogy ki beszél, olyan volt, mintha mindig az egyik lány mesélne. Tulajdonképpen soha nem tudtam, vajon ki meséli el ezt a történetet, de megszoktam, és figyelmen kívül hagytam.

Az események megtörténnek, a lányok hazatérnek, és bár, biztosan én is szívesen fogadnám az otthonba a gyermekeimet felnőttkorukban is, ha rám szorulnak, mindenesetre érdekesen éreztem maga, amikor konstatáltam, hogy ezzel a 3 felnőtt nővel élnek a szülők, a hazatért 2 kisebbet eltartják, legalábbis elég sok mindent fizetnek, mindenre van pénzük úgy, hogy csak az édesapa tanári (vagy esetleg professzori fizetéséből) és a nagyobbik lány esetleges keresetéből élnek.... mert ugye, a másik kettőnek nincsen sok, az édesanya pedig egy háztartásbeli daganatos beteg...
A történet nagy része sablonos volt, a nagy finálé számomra elmaradt, a kis finálé pedig nem volt elég nekem a közepesnél jobb osztályzathoz...

Jah.... és a borító -szerintem- borzasztó :S

2011. november 13.

Atiq Rahimi: Türelemkő


Kép:
- egy -valószínűleg- turbános férfi turbán nélkül mozdulatlanul fekszik. Néz, messze. Összes mozgása a mellkasa emelkedése-leereszkedése.
- Egy nő, a felesége ül mellette Koránnal a kezében, imádkozik, "infúziót" cserél.

Háttérben két kislány hangja hallatszik.

Az asszony imádkozik.
Az asszony megy.
A csendben a pók szövését is meg lehet hallani.
Az asszony visszajön. A pók elmegy.
Az asszony elmegy. Talán vissza sem jön többé.
Az asszony visszajön, egyre idegesebb.. majd szép lassan abbahagyja az imádkozást, és beszélni kezd a réveteg szempárba. Beszél és beszél. Kibontakozik egy történet.
Egy család. Egy család??
Történet, asszony beszél. Fájdalmak, őszinteség. Beszél a férjéhez, az türelmesen hallgatja. Szange szabúr, türelemkő.
Fojtogat, várom, hogy mikor robban.

"De hát ki vagy te?"
"Miért nem küldi le Isten Azraelt, hogy egyszer s mindenkorra végezzen veled?"
"Mit akar tőled?"
"Mit akar tőlem?"
"Téged akar büntetni!-te biztosan ezt mondanád."

Az asszony jön és megy.
És beszél. Jön-megy-beszél. Már nem imádkozik. Már beszél, az ember pedig hallgat.
Fojtogató csend, én mégis üvöltenék.

Szange Szabúr...... vajon felrobban? Vajon változik valami? Vajon nekem ki a saját kövem?
Vajon mi lesz?
Az asszony jön, de el fog menni?
Az asszony elmegy, vajon vissza fog jönni?

Az ember? Ő melyik úton halad? Elnyeli, nyeli, nyeli, raktározza...... vagy robban, apró-pici darabokra?

Milyen élete lehet ott a nőknek? Utánaolvastam, és már nem kiabálok, csak csendben sírok. Helyére kerültek a gondolatok, közelebb kerültem a megértéshez. Fáj. Nekem is.

2011. november 10.

Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában


Az autizmussal élők is prímszámok....... -tudjuk ezt sokan.

Egyszerre vagyok boldog és boldogtalan. Elkeseredett, elfogadó, sajnálkozó, szánakozó, ölelgető, megértő. Autisták….
Semmiképpen nem hasonlítanám össze ezt a könyvet Jodie Picoult Házirend című könyvével.
Más történet, más háttér, más hangulat.
Ami közös, az az autizmus.
Ami közös: egy autista fiú.
Ami más: a családi háttér, itt Christopher az édesapjával él együtt. ...és fiatalabb.
Ami más, de mégis hasonló: van benne egy bűneset, amit ne is hasonlítsunk össze, de a lényeg, hogy Christopher, Wellington a kutya kapcsán került be a fogdába, de onnan hamar ki is került, de képtelen volt nyugton lenni és ki akarta deríteni, hogy ki ölte meg a kutyát a vasvillával. Nyomoz, iskolába jár, megvannak a rendszerei, megvannak a "rigolyái", mint az autistáknak általában, a könyvben minden olyan olvasható, amit az autistákról tudni lehet felületesen. A másságukról.

Christopher tudja, hogy jó űrhajós lenne- egy oldalról nézve. Aztán a másik oldala bebizonyítja, hogy nem lenne jó űrhajós.
Christopher tudja, hogy ötös lesz a 15 éves korában, a nagyon más gyerekeknek tartott iskolában "megigényelt" matematika érettségije. Készül rá. Tervezi. Az élete tervszerűen halad, de megakad a nyomozás közben. Az megszokottság ne ismerős ijesztővé válik, haragudtam az apára, a vonatok vágánya mellett leskelődtem, és nem tudtam rajta segíteni, csak bíztam benne, hogy megcsinálja, mert okos fiú!
Elgondolkodtam, hogy tényleg?- de igen, vannak ilyen típusú autizmussal élők.

Még sok ilyen könyvet, hogy minél több ember megértse az ő másságukat! Mert mások.. nagyon is. Nem hülyék, nem bénák, nem rosszak, nem idióták, egész egyszerűen valami másképp működik bennük. Ha ezt elfogadja az ember, az érintett, a szülő, akkor egy másfajta Érték és Kincs birtokosa lehet. Hogy ez nem vigasztaló? Lehetséges, de ők, mindig is ilyenek maradnak… a prímebbnél is prímebb számok, akikkel nem könnyű az élet, de az lehet… Christopher szüleinek sem könnyű, s bár a történet fikció, csak remélni tudom, hogy a lehetőségekhez mérten egyre egyenesebb lesz az életük.

"Azt gondolom, hogy a prímszámok olyanok, mint az élet. Nagyon logikusak, de sohasem lehet megfogalmazni a szabályaikat, akkor sem, ha éjjel-nappal róluk gondolkozunk." - ilyenek ők.

2011. november 4.

Sven Nordquist: Pettson karácsonya





"Olyan néma tud lenni az ember, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elgondolta!"- ez gyakran előfordulhat mindenkinél.. Nem hagytam magam, kikölcsönöztem egy karácsonyi mesekönyvet és belemerültem a karácsonyi világba néhány percre.

Miért pont Pettson és Findusz?

Macskára nem vágyhattam, hisz ilyen nálam nem fordulhat elő. Ellenben vágytam egy kedves öreg úrra, és tagadhatatlanul kezd bennem előtörni a karácsonyi várakozás, a karácsonyi készülődés. Pettson karácsonyi történetében, mondhatjuk, hogy minden jó, ha a vége jó. Hiába mese, az ilyen történeteknél erősödik az emberekbe vetett hitem, és próbálom elnyomni a többi kellemetlent. Pettson, aki süt, főz, szeret, éldegél, macskájával készülődik………..azaz készülődne, ha nem történne vele baleset. Karácsony előtt egy nappal, hogyan lehet megoldani a problémákat? Hogy oldódnak meg azok? Annyira jó, hogy sok esetben hiszek a mesékben: hiszen ha ez a tulajdonságom nem lenne, sokkal szegényebb lennék. Boldog várakozást!

.. és ne legyetek mérgesek, ha a nyers mézestészta egyszer csak eltűnik a kamrából!

"A múlt héten egyszer már sütöttek mézest, és a nyers tészta fele még ott volt az éléskamrában.
Az öreg legalábbis az hitte. De amikor belenézett a tálba, már csak egy kis darabot látott.
- Hát ez bizony alaposan összement - állapította meg.
- Ilyenek ezek a tészták - válaszolta Findusz. - Csak úgy fogják magukat, és összemennek.
- Nem lehet, hogy járt erre egy kandúr és evett belőle? - sandított rá az öreg.
- Hát, lehet. És az nem lehet, hogy egy öregember is járt erre, és az is evett belőle?
- Hát, az is lehet - adta meg magát Pettson."

2011. november 3.

Alessandro Baricco: Vértelenül


Baricco neve egyenlő a minimalista szuperságossággal!
Azaz: szeretem, kedvelem, rövid, érthető, tetszetős, érdekes.
Ilyen volt a Selyem, ilyen volt a Novecento.

Ilyen volt a Vértelenül? Hát... khm...
Rágódom, gondolkodom, mit is írjak, mit jelentett nekem... jöhetnek emlékek, mondattöredékek, szófoszlányok, képek...
A könyvet @sztimitől kaptam, benne a Debreceni Moly Klub pecsétjével. Aztán letettem, éreztem én, hogy "kell a vér a pucámba", hogy bevállaljam... pedig rajta volt a kívánságlistámon...., örültem, mint majom a farkának, ahogy mondani szokás, de mégsem vetettem rá magam :$

Utazás ide-oda, Vértelenül a táskámban, olvasás indul. Sok titkosat nem árulok el, ha megmondom, hogy a 2. oldalon előkerül a puska....
aztán vér............ vér.................. végül felszárad, eltűnik, vértelenné válik minden.

Igen, van benne egy kislány-nő-nénike-anyóka-...- Nina- Dulce- Donna Sol-....

Itt egy snitt.. , mert nekem a Nináról és a vérről eszembe jut egy Nyina és eszembe jut a vörös, így eszembe jut a Quimby és meg is hallgatok néhány számot.......


Olvastam a könyvet, és csak olvastam, kívülről néztem őket az asztalnál, próbáltam következtetni, de nem ment. Vajon mi fog történni? Mit akar? ..
Aztán közeledett a vég. Közeledtek a California hotelhez.... , C.A.L.I.F.O.R.N.I.A- virított a vörös betűivel, és én akkor azt mondtam, hogy igen, na most, de hogy is lesz? Aztán akkorát estem, hogy összetört a szívem egy része.
A vége: olyan váratlan, vagy lehet, hogy vértelen, mert felhúztam a szemöldökömet, fehér lettem, kiment a szín a fejemből: szóval vértelenül fejeztem be, és ütöttem a falba a fejemet, hogy felébredjek..
Arra gondoltam, hogy elfehéredtem , majd bevörösödtem magamtól, hogy milyen vagyok már.... Komolyan ezt és így gondoltam? Hogy elvakultan csak a vöröset láttam? Csak egy megoldás lebegett? vagy mi a csodát akartam? A mindent vagy inkább a semmit?

Elfordultam magamtól, gondolkozni kezdtem, megtaláltam magamat, a pulzusom helyreállt, megveregettem a vállamat, hogy nyugi, hogy vége, és itt fennáll a belső vérzés esélye. Nem tudom, mit akart Baricco, és azt sem tudom, mit szeretnék én.. tiszta pszichológia.

Az az igazság, hogy nem vagyok bölcs, gondolom tele vagyok a múltamból különböző erősségű indulatokkal, érzelmekkel és ezért volt nehéz olvasnom a végét…. nem ezt vártam. Ellenben az elejét is nehéz volt, mert az is kiborított……. így vártam, hogy mi sül ki belőle, élveztem, ahogy helyére kerülnek a kirakó darabjai, de mégis olyan számomra, mintha nem oda kerültek volna a darabok, ahol a helyük volt. Mintha a nagyság, a méret, a vágás máshova is illett volna, de a színeket (a vörösöket) összekeverték. Vigyázzunk, hogy hova tesszük ezeket a kis elemeket!
"Bármennyire igyekszik is az ember, hogy egyetlen élete legyen, mások ezer életet látnak bele, ez az oka annak, amiért képtelen vagyunk elkerülni, hogy bajba keveredjünk."

Nem hiszek a véletlenekben, így tudtam, hogy el kell gondolkodnom bizonyos dolgokon. vagy csak szimplán mindenen, ami mostanában foglalkoztat. Ne stresszeljem túl, ne görcsöljek...

"- Vannak gyerekei?- tudakolta.
- Nincsenek.
- Miért?
Ahhoz bízni kell a világban, hangzott a válasz."

Nekem vannak, bízom a világban.................
De mennyire bízom a világban? Vagy mennyire bízhatom a világban? Ez most a nagy kérdés. Erre kellene rájönnöm.

(Sajnos ezt sem Nina, sem Dulca, sem Donna Sol, sem Titó, sem Pedro Cantos nem tudja, sőt szerintem még Baricco sem; ők bíztak azért jutottak ide. Ők nem bíztak, azért jutottak ide. Válaszd ki........................................)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...